Teljesen újra kell gombolni a kabátot.

Ezzel kezdi Muhi András producer, a Magyar Filmművészek Szövetségének elnöke, amikor arról kérdezzük, milyen reformokra lenne szükség a magyar filmszakmában.

Az országgyűlési választás másnapján kérdéseket küldtünk a Nemzeti Filmintézetnek (NFI), amelyekben arról érdeklődtünk, milyen hatással lehet a szervezet működésére és Káel Csaba filmügyi kormánybiztos szerepére a Tisza Párt kétharmados győzelme. Kérdéseinkre nem kaptunk választ, szerdán azonban az NFI közleményt adott ki, amelyben arról tájékoztattak:

Orbán Viktorral együtt távozik a filmügyi kormánybiztos is.

„A Nemzeti Filmintézet a kormányváltásra való tekintettel a továbbiakban nem hoz hosszú távú pénzügyi kötelezettségekkel járó döntéseket, ugyanakkor megteszi azokat a szükséges intézkedéseket, amelyek az átmeneti időszakban is segítik a magyar mozgóképipar folyamatos és zavartalan működését” – fogalmazott a közlemény.

A kabát újragondolásának gondolata Káel távozásának hírére sokakat foglalkoztatni kezdett a hazai filmszakmában. Fiatal filmesek tizenhét pontban foglalták össze, milyen területeken kellene áttekinteni a magyar film helyzetét, és ebben a leendő kulturális vagy kulturális ügyeket kezelő minisztérium együttműködését kérik. A petíciót fiatal rendezők, Konkol Máté, Rózsa Gábor és Zsótér Indi Dániel (lapunk volt munkatársa) indították, cikkünk írása idején közel négyszázan írták alá.

Ugyancsak a szakmai párbeszédet sürgeti Deák Dániel, a Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivál igazgatója, aki néhány nappal a választás előtt Hogyan tovább, magyar film? címmel a Filmhun közölt írásában gyűjtötte össze a közös átgondolásra, akár kifejezetten reformra szoruló filmszakmai területeket.

De mely területeken tapasztalnak válságot a magyar filmesek? Mihez kezdenének a Filmintézet szervezeti kereteivel és a kormánybiztosi tisztséggel? Milyen sürgős változtatásokat tartanak szükségesnek, és hogyan látják a magyar film helyzetét tízéves időtávban?

Erről kérdeztük Muhi Andrást és Deák Dánielt, akik nyitásként rögtön egyet is értettek abban, hogy a filmtámogatási rendszer nem állhat le.

„Nem szabad elkövetni azt a hibát, mint 2010-ben, amikor gyakorlatilag két évre befagyott minden. Kriminalizálták a Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMKA) működését, és teljes reménytelenség lett úrrá mindenkin” – mondja Muhi, utalva arra az időszakra, amikor az 1990 után kiépült állami filmtámogatási rendszert felszámolták, és Andy Vajna vezetésével felállt a Nemzeti Filmalap. Az interregnum évei alatt viszont lényegében tetszhalott állapotba került az állami forrásokból működő filmgyártás.

Deák Dániel úgy fogalmaz, drága lenne ezt a rendszert „kidobni a kukába”:

Kártékonynak gondolom azt a felbuzdulást, hogy le kéne rombolni az NFI-t és sóval kellene behinteni a helyét. Nagy érték, hogy van egy működő finanszírozási struktúra. Azt persze lehet és kell is vitatni, hogy milyen döntéseket hoztak ebben a döntőbizottságok, és milyen alapon működtek.

„Soha, Vajna idejében sem lett tisztázva, hogy ki nevezi ki a döntőbizottsági tagokat és mennyi időre szól a megbízatásuk. Ezt mind rendbe kell rakni. Ezen túl viszont azt látjuk, hogy a szakma által is elfogadott, működő finanszírozási folyamaton tudnak végigmenni a filmek. Tiszták az elszámolási szabályok. Ha kivesszük a képletből, hogy az utóbbi években privilegizált producerek kaptak iszonyatosan sok pénzt középszerű vagy rossz filmekre, akkor a finanszírozási rendszer keretei elfogadhatóak.”

„Vajna és Káel nem támogatóként viselkedtek, hanem csúcsproducerként”

Azt persze Muhi András szerint látni kellene, ennek a finanszírozási rendszernek mik a keretei. Mekkora összegből gazdálkodhat jelenleg a magyar filmgyártás? A producer elismeri, a kormánybiztosi tisztséget 2011-től 2019-ben bekövetkezett haláláig betöltő Andy Vajna részéről jó ötlet volt az éves állami filmtámogatás mértékét a hatoslottó játékadójához kötni, így megteremtve a filmfinanszírozás kiszámítható anyagi hátterét.

„A Nemzeti Filmintézet voltaképpen az MMKA torz változata. Mindkettő működésének alapja a 2004-es filmtörvény, amelynek az az igazi sármja, hogy teljes szakmai konszenzussal készült, filmes kerekasztal előzte meg – mondja Muhi. – Nem a semmiből kell kitalálni a teljes filmkultúrára vonatkozó játékszabályokat, a 2004-es filmtörvény mankót jelent.”

A producer a Filmalap, illetve a Filmintézet működésének – szerinte rendkívül csekély számú – pozitívuma között említette, hogy folyamatosan, egész évben várták a pályázatokat. Ezen kívül szimpatikus kezdeményezésnek nevezte a bemutatkozó nagyjátékfilmeket támogató Inkubátor Programot, noha hozzátette, a program részleges kudarcára és az NFI rossz működésére mutat rá, hogy az első filmeket jellemzően nem követte második. Sőt, Muhi szerint az Inkubátor hatalmi játszmákat gerjesztett azáltal, hogy a rendezőket támogatta, nem rendező–producer társulásokat.

Ez pedig már Muhi szerint általában véve rámutat az NFI egyik legrosszabb gyakorlatára – ő úgy mondja, bűnére.

A legkomolyabb gond, hogy a produceri jogot a támogató szerv gyakorolja. Nem taníttatnám meg a rendezők fiatal nemzedékének, hogy a támogatót tekintse legfőbb producernek. Kezdetektől az volt a legnagyobb baj Vajna és Káel rendszerével, hogy ők nem támogatóként viselkedtek, hanem csúcsproducerként. Ezáltal teljesen leértékelték a producerek szerepét

– mondja a Magyar Filmművészek Szövetségének elnöke, aki korábban olyan filmek elkészülését segítette producerként, mint a Rengeteg, a Testről és lélekről és a Larry.

Ha pedig arról van szó, mit tanulnak vagy nem tanulnak meg a fiatal filmes nemzedékek, Deák Dániel a filmszakma válságos területeként az oktatást nevezi meg. Súlyosbítja a helyzetet, hogy két eltérő ágazat közös halmazáról van szó. A fesztiváligazgató úgy látja, a felsőoktatás átalakítása a film területén borzasztó károkat okozott. Ebbéli véleménye évről évre megerősödik, mert az általa vezetett Friss Hús fesztivál nagyrészt az egyetemi vizsgafilmek legjobbjaiból állítja össze a magyar programját.

Egyre nehezebb egyetemi keretek között normális filmeket összerakni. Ez nem is feltétlenül anyagi kérdés, mert az új Színház- és Filmművészeti Egyetem vizsgafilmjei és diplomafilmjei elképesztően sok pénzből készülnek a magyar rövidfilmek átlagos költségvetéséhez képest. Mégis azt lehet látni, hogy a kontraszelektált tanári gárda, az egyetemi struktúra végiggondolatlansága miatt nem kapnak olyan iránymutatást a hallgatók, amit normálisan beépíthetnének a filmjeikbe.

„Így aztán sok olyan film kerül ki az új SZFE-ről, aminél erős az alapötlet, mégsem tud igazán jó lenni, mert senki nem tanítja meg őket rá, milyen nemzetközi sztenderdeknek kellene megfelelni, és hogyan lehetne bekapcsolódni a nemzetközi fesztiválkörforgásba” – mondja Deák. Hozzáteszi, a többi, filmkészítést tanító egyetemről viszont jellemzően anyagi okok miatt kerül ki kevés, elfogadható színvonalú rövidfilm, mert „nincs pénz normális költségvetésű filmeket csinálni, hiába jobb az alkotói gárda és tisztábbak a szándékok”. A fesztiváligazgató úgy látja, ezt a területet nagyon nehéz lesz hamar megreformálni, ugyanakkor az oktatás problémája a teljes filmkészítői pályaképre negatívan hat:

Nem látható életpályamodell a fiatalok előtt, amit ma egy rendező be tud futni. Mivel kecsegtetjük őket?

Mit csináljon a filmügyi kormánybiztos, és kell-e egyáltalán?

A Nemzeti Filmalap, majd a Nemzeti Filmintézet összesen másfél évtizede alatt kiemelt jelentőséget nyert a filmügyi kormánybiztos tisztsége. Beszélgetőpartnereinket arról is megkérdeztük, ők hogyan látják ezt a szerepkört – egyáltalán megtartanák-e a pozíciót.

„Nem vagyok biztos benne, hogy szükség van kormánybiztosra. De ördögtől valónak sem tartom: kapocs lehet a filmszakma és a mindenkori kormányzat között, aki tárgyalhat az éves forrásokról, stratégiáról – mondja Deák. – Ugyanakkor ez lehet egy munkacsoport is minisztériumi szakemberekből, ami demokratikusabb és szofisztikáltabb forma lenne. Komoly gond, hogy az elmúlt években inflálódott a filmipari kormánybiztos pozíciójának értéke. Azt láttuk, hogy a személye közvetlenül a támogatások kiosztására van hatással. Az NFI-nek kormánybiztostól függetlenül kell elvégeznie a feladatát, kiosztani a támogatásokat.”

Muhi András is úgy véli, a filmügyi kormánybiztos nem folyhat bele a támogatási döntésekbe. Szerepe inkább az, hogy szervezi, irányítja a filmintézeti részegységek – a Magyar Mozgókép Közalapítvány korszakából ismert szakkollégiumok – munkáját. „Az NFI vezetője írja alá a határozatokat. Húszból tizenkilenc és félszer illik elfogadnia a kollégiumok határozatát, de lehet, hogy húszból hússzor. Lényegi szerepe inkább az átfogó stratégia meghatározásában, az egyes kollégiumokra jutó támogatási arányok kialakításában lenne, természetesen csakis a szakmával való koordinációban – véli a producer. – Sok mindenkivel kell tárgyalnia, például a közszolgálati televízióval és az oktatási minisztériummal. Merthogy van-e fontosabb kérdés ma, mint a média tanítása? De folytathatnám a felsorolást a külügyminisztériummal is, ugyanis rengeteg filmtámogatási alapítvány működik szerte Európában, és sok komoly filmes hagyománnyal bíró országgal, köztük az északi országokkal vagy Spanyolországgal, még nem készült magyar koprodukció.”

Ahogy Muhi a kormánybiztosra vonatkozó válaszában is utalt rá, a filmintézeti struktúra átalakítását a központi döntőbizottság megszüntetésével és az egyes részterületek, szakkollégiumok önálló döntőbizottságainak összehívásával kezdené. „Nem egyetlen döntőbizottságot kellene működtetni, hanem műfajonként szakkollégiumokat szervezni, és azokban öt-öt fős döntőbizottságok bírálják el a pályázatokat. Műfajok alatt azt értem, hogy külön egység foglalkozzon a játékfilmek, a dokumentumfilmek, a kísérleti filmek, az animációs filmek, a képzés, a szakfolyóiratok és a könyvkiadás támogatásával. De létre lehetne hozni koprodukciós és forgalmazási szakkollégiumot is. Mindenképp a teljes filmkultúrával kellene foglalkozni” – mondja Muhi.

Szerinte a Vajna-rendszer hibás döntései közé tartozott, hogy a rövidfilmek, animációs sorozatok, kísérleti filmek gyártását kiszervezte a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatósághoz, ezzel lényegében állandó forráshiányra kárhoztatva e filmcsoportokat. Ez máris jóvátehetetlen károkat okozott, a producer úgy látja, „animációban elvesztettük a középgenerációt”.

„Nem fogjuk tudni megszüntetni az egyablakos támogatási rendszert egy ilyen kis országban, ahol annyi pénz van, amennyi van – folytatja Muhi. – Az egyes szakkollégiumok működését mégis úgy lehetne demokratikusan megszervezni, ha nagyon gyors rotációban cserélődnek a döntőbizottságok. Azáltal tudsz kvázi »többablakúságot” teremteni, hogy félévente változik a döntőbizottság összetétele. Így a szakmát aktívan művelők is bekapcsolódhatnának. Fél-fél évre dönthetnek úgy, hogy nem filmet készítenek, hanem ebben a munkában vesznek részt.”

„Minden évben volt minek örülni”

Mindez már a Filmintézet átalakítására adott javaslatok közé tartozik. Deák Dániel szerint legelőször is arra lenne szükség, hogy „nagy önmérséklettel és analitikusan” áttekintse a filmszakma, az NFI-n belül mi működött jól, mi működött rosszul. (Az utóbbi napokban a közös megbeszélés formájára is érkezett ötlet: két fiatal filmes, Donáth Péter rendező, forgalmazási szakember és Dér Zsolt színész, rendező májusban tartandó, háromnapos szimpózium megszervezésére tett javaslatot.)

Beszélgetőpartnereink közül Muhi András fakultatívvá tenné a forgatókönyv-fejlesztés filmintézeti modelljét. Szerinte ugyanis az jelenlegi formájában, vagyis az NFI által az alkotók mellé delegált konzulenssel „a rendező és a producer óvodába helyezésének módszere”.

Visszaépítené továbbá az MMKA időszakában még ismert normatív támogatás rendszerét, aminek lényege, hogy az alkotók automatikusan megkapják új filmjük teljes költségvetésének egy részét – régebben jellemzően harminc százalékát –, amennyiben a megelőző filmjük rangos fesztiválszereplést vagy komoly nézőszámot ért el. A producer szerint ez a rendszer megkönnyítené azoknak a szerzői filmeknek az útját, amelyeket a szelektív támogatást osztó és így szükségképpen átlagoló, középre húzó grémium túl kockázatosnak ítél.

Deák Dániel eközben a filmszakmai adókedvezmény helyzetének rendezését várja az újraszabott filmtámogatási szisztémában. Ennek az automatikus támogatási rendszernek a megbicsaklásáról, pontosabban az éves keretösszeg befagyasztásáról és a kifizetési problémákról tavaly lapunk is beszámolt. „Sokáig konszenzuálisan elfogadott módon működött ez a támogatási csatorna, sőt, a kormány a legutóbbi években sem zárta el ezt a pénzcsapot a független magyar produkciók előtt sem, ami engem meg is lepett – mondja a fesztiváligazgató. – Gyorsan helyre lehetne, és helyre is kellene állítani a filmszakmai adókedvezményt, hogy a szervizprodukciók tudjanak működni, és a magyar produkciók is számíthassanak rá.”

Mind a Muhi által szorgalmazott normatív támogatás, mind a filmszakmai adókedvezmény kereteinek és működésének rendezése a kiszámítható, stabil filmfinanszírozás irányába mutat. Az általunk megkérdezett filmesek természetes módon afelé mozdítanák a filmtámogatási rendszert, hogy minél tervezhetőbb és átláthatóbb legyen.

Ennek a folyamatnak a megvalósításában mindketten kulcsfontosságúnak látják a már létező szakmai szervezetek programjait: Muhi és Deák is kiemelte a Magyar Dokumentumfilmesek Egyesülete, illetve a Magyar Animációs Producer Szövetség munkáját, vagy éppen az új operatőri és vágói társulások jelentőségét. Mindketten úgy vélik, a közszolgálati televíziónak ismét részt kellene vállalnia a tévéfilmek és sorozatok gyártásából – Muhi szerint egyenesen tűrhetetlen, hogy erről a területről kivonult a közmédia.

Ugyanakkor az utóbbi évek igazságtalan, egyoldalú támogatási rendszere és minden más nehézség ellenére beszélgetőpartnereink úgy látják, számos dolog most is jól működik a magyar filmszakmában, „minden évben volt minek örülni”. Ezt Muhi András mondja, aki szerint az elmúlt években a tehetséges fiatal rendezők mellett komoly, nemzetközi szinten tájékozott produceri gárda is felnőtt mind a játék-, mind a dokumentumfilmes színtéren.

Benne van a génjeinkben a filmkészítés vágya. Ez az olykor lustának tűnő nép ebben nagyon aktív

– összegez a 24.hu-nak a producer, aki szerint megjósolhatatlan ugyan, hogy a mesterséges intelligencia hogyan alakítja át a mozgóképkészítést, de tízéves időtávlatban sem számít kevesebb magyar filmre.

„Hogyan beszélünk a filmről? Ipar, kultúra, ökoszisztéma? – kérdezi Deák Dániel. – Mindenképp komplex jelenségről van szó, ami ipari, művészeti, oktatási szempontokat egyesít. Erről folyamatos párbeszédre lenne szükség. Akárhogy is, azt remélem, tíz év múlva a magyar film a lehető legnagyobb mértékben kompatibilis lesz az európai finanszírozási, támogatási, forgalmazási rendszerekkel és gyakorlatokkal. Ehhez kellene igazítani a szempontjainkat az utánpótlásképzésben is. Ösztönzőkre, programokra van szükség az európai kapcsolatteremtés támogatására.”

Deák szerint nem magától értetődő, tíz év múlva milyen állapotban lesz az Európai Unión belül a filmfinanszírozás, de azzal folytatja, „legyünk nyitottak, és így teremtsünk minél jobb lehetőségeket a magyar filmesek számára”. Muhi András is osztja a véleményét:

Európába mindenképp vissza kellene térni, mert fájdalmasan leszakadtunk.

The post „Benne van a génjeinkben a filmkészítés vágya” – filmeseket kérdeztünk az állami támogatás megújításáról first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu