Három év telt el azóta, hogy egy dühös dudálás és egy válaszul küldött középső ujj elhozta az év egyik legjobb sorozatát a Netflixen. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy kiderüljön, nem lehet megismételni a bravúrt – még akkor sem, ha marad a showrunner és még nagyobb sztárokat hoznak a stábba.
Lee Sung Jin korábban olyan sitcomok epizódjait írta, mint a Szilíciumvölgy, aztán a forgalomban rádudált egy puccos fehér autó, a sofőrje elküldte a fenébe, az ő fejében pedig meg is született a Beef (magyarul Balhé) alapötlete, amellyel letartolta a 2024-es Emmyt, nyolc díjat söpört be.
Az első évadban egy privilegizált, a kőgazdagságtól egyetlen lépésnyire álló növénybolt-tulajdonos, Amy, és a teljes csődtől ugyanilyen távolságra tartózkodó Danny dudált egymásra egy parkolóban, a jelentéktelen konfliktus pedig a kiélezett élethelyzetükben végleg elszakított bennük valamit. Az önnön nyomorúságuk miatt érzett frusztrációt saját helyzetük megoldása helyett inkább az egymás ellen indított bosszúhadjáratba csatornázták. Mindezt tíz, kifejezetten szórakoztató epizódon keresztül tudta húzni Jin úgy, hogy nem a klasszikus bosszúállós helyzetkomikumra épített csak, hanem az emberi természet és a társadalom sok-sok rétegét is ugyanolyan jó aránnyal világította meg.
Az első évad egyetlen dudálásnyi momentumba tudott annyi feszültséget sűríteni, amely kitartott tíz részen keresztül, és amely épp azért volt bizonyos szinteken átélhető, mert mindenki érezhette magát már hasonló helyzetben: amikor semmi sem jön össze, lassan gyűlik a feszültség, csak mosolygunk, de belül forrongunk. Aztán történik valami jelentéktelen dolog, ami belobbantja a lángot: beszól valaki az utcán, a megkent felével lefelé esik a földre a vajaskenyér, vagy fennakad a táskánk füle a kilincsen, mi pedig ordítva ásnák el az illetőt vagy gyújtanánk fel a házat. A Beef első évada tökéletes intenzitással égette ezen indokolatlanul őrült düh lángját, hol letekerve, hol a maximumra tekerve, de sosem teljesen kioltva.
Jin a második évadra nem csavart túl nagyot a recepten, ugyanúgy egyetlen pillanatot választott katalizátornak, amelyet ugyancsak a való életből vett: egy vitát, amely ezúttal nem két ember, hanem két pár sorsát kovácsolta össze – és egyúttal taszította totális káoszba.
Josh egy menő golfklub menedzsere, aki feleségével, Lindsay-vel él egy csodaszép házban egy divatos pulcsikba öltöztetett tacskóval, jól láthatóan bejött nekik az élet, már-már természetellenesre húzódik a bájvigyor az arcukon. Láttuk már ezeket az erőltetett műmosolyba gyűrődő arcizmokat Amy arcán is: olyasfajta feszültségek gyűlnek belül, amelyek ki fognak robbanni.
Austin és Ashley egy huszonéves pár, mindketten a golfklubban dolgoznak, és miközben dúsgazdagoknak szedik a labdát, nemhogy álomesküvőre, orvosra sincs pénzük. Az álmaik nagyok, szerelmük még nagyobb, bizonygatják is egymásnak ezt kettő percenként. Az arcukon még őszinte a mosoly, ám létbizonytalanságukból fakadóan egyre gyakrabban végződik vicsorban.
Egy elhagyott pénztárca aztán meghozza azt a bizonyos pillanatot: Austinék este egy buli után vinnék vissza Joshék házába a férfi pénztárcáját, az ablakon keresztül tanúi lesznek az idősebb pár tányértörős-ordibálós-kalapáccsal fenyegetőzős veszekedésének, és ha már ott vannak, fel is veszik az incidenst. Egy ilyen felvétellel karriereket lehet szétzúzni, tudják ezt jól mind a négyen, és ez a zsarolás adja a konfliktus magját: Joshék mindent elkövetnének, hogy ne kerüljön ki a felvétel, Austinék pedig meglátják benne a lehetőséget, hogy feljebb kapaszkodjanak a társadalmi ranglétrán.
A második évad ígéretesen indul: hiába sikerül látszólag elsimítani a konfliktust, az a bizonyos felvétel hitchcocki bombaként ketyeg a háttérben folyamatos hatalmi harcokba és különféle szövetségekbe rendezve a négy embert. Egyúttal felvázolódja a sorozat fő témáját, amely Jint is ihlette:
egy fiatalabb pár veszekedését hallva döbbent rá, hogy mindenki máshogy értelmez egy ilyen veszekedést. Számukra világrengető vita, az idősebb, régebb óta együtt levő párok azonban csak legyintenek, ez egy kapcsolat velejárója.
Ennek megfelelően az Ashley-Austin és a Lindsay-Josh párosok kapcsolataiban is megindítja a törést a konfliktus, és mindkettőben másféle irányú és mélységű utakat tör magának a kétely. És míg cívódnak, a két pár egymáshoz való viszonya is érdekes pályákra tereli a konfliktust. A Beef második évada ezen a területen teljesít igazán jól, és a legnagyobb hibája, hogy Jin úgy ítélte, ez nem elég.
Ezért belekap egy csomó másik témába: Lindsay által előkerül az öregedéstől való félelem, a szépségideáloknak való megfelelés, az amerikai szociális háló és az egészségügy kritikája, a gyerekvállalást érintő kérdések, az ázsiai bevándorlók helyzete az Egyesült Államokban, a Z generáció elveszettsége, a társadalmi szakadékok – mintha minden manapság sokat tárgyalt, és a sorozatokban is előszeretettel kivesézett témát bele akart volna zsúfolni. Csak épp az arányok és a megfelelő fókusz csúszott el.
A második évad alapkonfliktusában sokkal több az erőszak, mégis sokkal kevesebb a feszültség: hiába kerül elő a kalapács, mégsem aknázza ki a sorozat azt az alattomosan lappangó suspense-t, ami kódolva lenne a zsarolásban. Helyette megpróbálja reprodukálni az első évad receptjét: belelátunk mindkét kapcsolatba, még egy koreai cég krimibe illő simliskedéseibe is, de már sehol sincs az a tökéletesen kiegyensúlyozott történetvezetés, a feszültség pontos arányú adagolása, ami az első évad minden pillanatában benne volt.
Ezen tovább ront, hogy a történet maga is egyre nagyobb katyvasz lesz: külső fenyegetésként ott lebeg folyamatosan a golfklubot tulajdonló szupergazdag koreai nő és férje, akik egy végtelenül súlytalan krimiszálat kaptak bérgyilkosokkal és halálesetek eltussolásával – ezért kár volt az Oscar-díjas Jun Jodzsongot és a dél-koreai szupersztárt, Szong Ganghót berántani a második évadra, sok vizet nem zavarnak.
De nemcsak ők a nagy nevek: Oscar Isaacs és Carey Mulligan alakítják az idősebb párt, mindketten hozzák a rájuk bízott kötelezőt, ahogy a fiatalabb generáció, a Priscilla című életrajzi drámában a címszerepet alakító Cailee Spaeny és Charles Melton is. Négyük dinamikája nagyjából viszi is a sorozatot a hátán, csak épp a karakterek nem válnak túl szerethetővé.
Az első évad bravúrjai közé tartozott, hogy mind Amy, mind Danny idegesítő ripacsok voltak, akik szörnyen viselkedtek, ám képes volt a sorozat szimpátiát ébreszteni az irányukba midnen szörnyűségük ellenére. Ez a második évadban kevéssé sikerül: Lindsay és Josh még csak-csak ellavíroz ezen, bár a szerethetőségtől mindketten távol állnak, Ashley azonban szimplán csak állandóan végtelenül idegesítő, Austin pedig megmarad az egydimenziós gyúrós pojáca szerepében.
A Beef így lesz egy kissé lelketlenné váló hisztiparádé, ahol egy ideig izgalommal lehet követni az ígéretes alaphelyzetből kirobbanó dupla párharcot, de Jin ezúttal nem szövi olyan ügyesen a szálakat. Hiába sző bele gyilkos plasztikai sebészektől koreai bérgyilkosokon át mindenfélét a történet szövetébe, a végeredmény csak egy kacifántos és fáradt műbalhé lesz.
Balhé (Beef), 2026, 8 epizód, Netflix. 24.hu: 6,5/10
The post Egy középső ujjból és egy dudálásból lett az év sorozata, a folytatásban azonban már csak műbalhé a Beef first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
