A legfrissebb kutatások felfedték, hogy a mohácsi csata időszakában az Oszmán Birodalom papíron több mint 200 ezer katonával rendelkezett. Elképesztő, a korszak Európájából nézve felfoghatatlan létszám, egyetlen keresztény nagyhatalom sem tudta ennek akár a felét is fegyverbe hívni – nemhogy együtt tartani, mozgatni, hadjáratra vezetni. A kor fogalmai szerint profi harcosokról van szó, akik életük jelentős részét gyakorlatozással, harccal töltötték. Ez a tömeg ráadásul mondhatni korlátlan utánpótlással rendelkezett az óriási birodalom emberanyagából: ha a szultán – tegyük fel – elveszített volna egy 40 ezres sereget, a következő évben képes lett volna ugyanekkora haddal visszatérni. A mohácsi csatát feldolgozó sorozatunk jelen részében a roppant oszmán haderőt mutatjuk be, a tengernyi, fosztogatásra sarkallt szpáhit, a rabló akindzsiket és az ágyútölteléknek használt parasztkatonákat, az azabokat, miközben fény derül arra is, mi az anatóliai és ruméliai hadtest. Dr. Fodor Pál turkológussal, történésszel, az ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontja kutatóprofesszorával beszélgettünk, aki török kollégájával, Göksel Baş-sal közösen a közelmúltban fejezte be a fent említett „legfrissebb kutatásokat”.

„Középsúlyú” szpáhik, a had gerince

Az oszmán hadszervezet több nagy, illetve az ezeken belül létező számos apró alkotóeleme rendkívül jól kiegyensúlyozott rendszert alkotott, amely hosszú évszázadok harcaiban, állandó háborúiban formálódott ki, a mohácsi csata idejére pedig már rutinszerűen tudták mozgásba hozni a hatalmas gépezetet. Alapvetően két nagyobb egységre bonthatjuk:

• a tartományi
• és a központi hadseregre.

Kezdjük az előbbivel. A tartományi hadsereg volt az oszmán haderő alapja, ennek legfontosabb oszlopát pedig – hosszú ideig, Mohácsnál még mindenképpen – az úgynevezett timárbirtokos szpáhik alkották. A páncélinget viselő lovas katonák a magyar és európai nehézlovasokhoz képest „könnyűnek” számítottak, de inkább közepes páncélozottságúnak mondhatjuk őket. Jellegzetes, hagyma alakú sisakban vonultak csatába, fémből vagy nádból készült pajzzsal védték magukat, íjjal, dárdával, szablyával, rövid szárú buzogánnyal támadtak.

Jól szervezett és meglehetősen »motiváló” rendszerben működtek

– mondja a 24.hu-nak Fodor Pál.

A szultán timár- vagy más néven javadalombirtokokat osztott számukra szerte a birodalomban katonai szolgálat fejében. Addig élvezhették, amíg fegyveresen szolgáltak, az állam azonban utána sem engedte el a kezüket, a javadalom bizonyos részét a fiaik örökölhették. A szpáhi a birtok jövedelméből finanszírozta a felszerelését és a hadjáratokon való részvételét, miközben a gazdasági, társadalmi és termelési rendszer működtetésében is részt vett: ellenőrizte a földjén élő parasztokat, a termelést, a földhasználatot, a ki- és beköltözést, beszedte az adókat stb.

Motiváció a harcra, rablásra

A timárbirtokok mérete és jövedelmezősége eltért, ennek függvényében kellett a szpáhinak egyedül vagy úgynevezett fegyveres kísérőkkel hadba vonulnia. Meglehetősen összetett módon számoltak, nem akarunk elveszni a részletekben, a lényeg: a legszegényebbek egyedül, a leggazdagabbak akár 150 fegyveressel szolgáltak. Ez volt a törvény megszabta alap, miközben minden szpáhitól, de főleg a tisztektől elvárták, hogy az előírtnál nagyobb létszámot vigyenek hadba. Ezt általában „boldogan” teljesítették, sőt, minél közelebb voltak az ellenséges határhoz, általában annál több kísérővel rendelkeztek.

Itt jutunk el a „motivációhoz”. Mindegyikük érdeke volt nemcsak részt venni a hadjáratokon – méghozzá minél több emberrel –, hanem a nagy szultáni hadjáratok közötti időben is minél több portyát indítani ellenséges területre, hiszen mesés bevételre lehetett így szert tenni.

Gyakorlatilag ez adta az oszmán hódítások dinamikáját, egy iszonyatosan éhes rablóbanda fészkelt a déli határok mellett, amelynek elemi érdeke volt minél több zsákmányt szerezni

– fogalmaz a történész.

Így már érthető, hogy ismertek olyan szandzsákbégek, akiknek papíron 150 katonával kellett volna bevonulniuk, ők viszont 450-et, 750-et vittek magukkal, sőt, tudunk egy 1004 fegyveres kísérővel rendelkező boszniai bégről is. Természetesen minél népesebb csapatot vezetett valaki, úgy nőtt a gazdagsága, tekintélye, az Oszmán Birodalom tele volt a szultáni udvart utánzó kis helyi „szpáhi udvarkákkal”.

Több mint 80 ezer professzionális lovas katona

A birodalom belső területein élők persze mindebből jórészt kiestek, ám azért ők is igyekeztek: már a 15. századból vannak adataink arra, hogy Thesszaloniki környékéről jöttek szpáhik magyarországi portyákra, annyira jövedelmező volt. Az élelem mellett legfőképpen embereket vittek magukkal, a balkáni és isztambuli rabszolgapiacokon vagyonokat kereshettek rajtuk. A legfeljebb 14–15 éves fiúkat pedig sokszor „megtartották”, belőlük gyarapították fegyveres kíséretüket. Fodor Pál kiemeli:

12–13 éves gyerekeket már kérdés nélkül vittek csatába, szép számmal voltak a hadseregben mai szemmel nézve gyermekkorú harcosok.

Mindent összevetve a két történész számításai szerint I. Szulejmán uralkodásának idején a szpáhik már több mint 81 ezer könnyűlovassal járultak hozzá az oszmán haderőhöz.

Állandó és, nyugodtan mondhatjuk, professzionális csapatot alkottak. Ha egy szpáhi meghalt, azonnal másik lépett a helyébe, amikor pedig nem hadjáraton voltak, folyamatosan gyakorlatoztak. Csapatmozgásokat, lovas hadmozdulatokat, színlelt futásokat, bekerítést, egy szóval mindent, amire csak szükség lehetett éles helyzetben, alakzatban együttműködve.

Hivatásos rablók, az akindzsik

Ugyancsak a tartományi hadsereghez tartoztak a hírhedt akindzsik: száguldásra, fosztogatásra, gyilkolásra, hírszerzésre szakosodott könnyűlovasok. Páncélt nem vagy ritkán viseltek, védelmüket mindössze egy kis, dudoros pajzs szolgálta, íjjal, karddal és dárdával harcoltak. Nevük szóösszetétel eredménye, olyan embert jelent, aki áradásban, árasztásban vesz részt – és valóban az volt a feladatuk, hogy elárasszák, éjjel-nappal pusztítsák az ellenséges területet, ezzel készítve elő a későbbi hódításokat.

Gyakorlatilag rablóportyákban vettek részt, a 19. századi történész, Szalay László találóan dúlároknak nevezte őket. A szpáhik mellett sokáig az akindzsik alkották a legfontosabb tartományi hadseregrészt, a birodalomalapító Oszmán bég katonasága még jobbára belőlük állt, és semmi mást nem csináltak, mint a szomszédos területeket fosztogatták. Egész dinasztiák születtek olyan hatalommal, hogy csak a 15. század közepére sikerült őket beszorítani a szultáni parancsuralmi rendszer keretei közé.

Kiváló lovasok voltak, a kor leggyorsabb lovait tenyésztették, ami a könnyű fegyverzettel együtt elképesztő mozgékonyságot biztosított, joggal hívták őket száguldóknak is. Magyar szempontból fontos szerep hárult rájuk: a timárrendszertől elkülönítve a nyugati határszélen foglaltak helyet, 150 évig a könnyűlovas akindzsik voltak a hódítás motorjai:

Reggeltől estig pusztították, dúlták a keresztény területeket, így a 15. századtól sajnos már Magyarországot is.

Nemrégiben sikerült tisztázni, hogy összesen 20 ezren voltak, a mohácsi csata idejére azonban már földrajzilag „hátrébb” szorították őket. Egy részük Bulgáriában és az Al-Dunánál, a másik Észak-Görögországban élt szétszórva, és csak a szultán hadba hívó szavára, az akindzsi bég vezetésével vonultak hadba az aktuálisan előírt létszámban.

A 15. század második felétől ezeket a könnyűlovasokat már paraszti létbe kényszerítették – azért a parasztnál némileg magasabb státuszba –, és, ha valamelyikük meghalt, a rokonok vagy egyszerű földművesek, kereskedők soraiból pótolták őket. A hatóságok általában ló és fegyver beszerzésére képes embereket írtak össze akindzsinek – a szolgálat ellen tiltakozni, azt megtagadni finoman szólva sem volt bölcs döntés.

Ágyútöltelék azabok és dupla létszám

A lovasok mellett természetesen gyalogságra is szükség volt, ezek legnagyobb tartományi egységét a könnyűfegyverzetű azabok alkották. A településeknek meghatározott adóegységenként kellett egyet kiállítaniuk, költségeit a közösség tagjai adták össze, de némi zsold folyósításával az állam is besegített. Karddal, lándzsával felszerelt íjászok voltak – fokozatosan csökkenő harcértékkel. A mohácsi csata korában már szó szerint ágyútölteléknek használták őket: a szultán előtt felsorakozott janicsárok és az ellenség közé osztották be egységeiket, a mezei ágyúk rendszeresítésével óriásivá nőtt köreikben a halandóság. Ma már létszámukat is ismerjük, 15 ezer azabot hívtak be a hadjáratokra, 1526-ban Mohácsnál is ennyien voltak.

Itt és most nem térünk ki a több mint féltucatnyi egyéb – parasztokból és egyszeri lakosokból verbuvált – lovas és gyalogos csapatok ismertetésére. Tízezres nagyságrendről van szó esetükben is, korszakunkban azonban leginkább kisegítő szolgálatot láttak el, csak nagy szükség esetén vettek részt a fegyveres harcokban. Maga a katonaparaszti rendszer azonban nagyon is fontos, a szultán, ha akarta, egy szempillantás alatt akár meg is duplázhatta a behívottak számát.

Ehhez úgynevezett katonaállítási csoportokat jelöltek ki. Összeállítottak mondjuk 30 háztartást, közülük egymást váltva öten katonáskodtak, a többiek pedig összeadták ennek költségeit. Voltak kisebb és nagyobb csoportok, a létszám változott, a lényeg viszont: ha nagy szükség volt fegyverforgató férfiakra, a központi vezetés elrendelhette, hogy két váltás vonuljon be egyszerre. Egyetlen paranccsal kétszer annyi katonaparaszt jelent meg a hadban.

És akkor jöjjön a számunkra is igazi tragédia, az udvari hadsereg a janicsárokkal és a nehézlovas vértesekkel

– lép tovább Fodor professzor, és egyelőre ez a végszó is egyben. A janicsárság, az újkor áttörhetetlen, legendás élő sorfala, az elrabolt keresztény gyerekekből képzett katonák, a gyerekadó ugyanis külön cikket kíván, esetünkben sorozatunk következő részét.

The post Rablóbandákat szabadítottak Magyarországra az oszmánok first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu