Amikor beültem a moziterembe, hogy megtekintsem az oly nagy hírverésnek – és a jelek szerint népszerűségnek – örvendő Michaelt, félkomoly gondolatként átsuhant az agyamon, milyen mókás lenne, ha a film a popsztár egyik ikonikussá vált sikkantásával kezdődne. Aztán tényleg így történt, és jót nevettem.

Érdekes dilemma elé nézünk, amikor átfogó és informált véleményt szeretnénk formálni a vadiúj, tömegeket megmozgató Michael Jackson-filmről. A legjobb döntés talán az, ha úgy ítéljük meg ezt az életrajzi filmet, hogy észben tartjuk azt is, miről is szól maga az Antoine Fuqua rendezte produkció, és azt is, hogy miről szól az azt övező, igen heves indulatokkal fűtött párbeszéd, aminek nem mellesleg a néhai pop királyának bizonyos családtagjai is részeseivé váltak – ki támogatólag, ki kritikusan.

És mi van a gyerekekkel?

Mikor életrajzi film készül egy olyan sokat tárgyalt ikonról, mint Michael Jackson, fennáll a tények torzításának esélye. Ez manifesztálódhat az apró pontatlanságoktól kezdve a teljes sületlenségekig, mint például azt a Szöszi címen megjelentetett Marilyn Monroe-film esetében tapasztalhattuk, ami teljesen méltatlan képet festett Hollywood egyik talán legnagyobb csillagáról, és abortuszellenes promófilmmé csökevényesítette az egyébként lebilincselő élettörténetét.

Egy dolog első ránézésre is közös a Szösziben és a Michaelben: mindkét filmben közel tökéletesen reprodukálták a címszereplő ikont a külsőségek értelmében.

Ez azonban a Michael esetében cseppet sem meglepő, hisz a pop királyát a saját unokaöccse játssza. Bár jó eséllyel CGI-jal is rásegítettek arra, hogy megjelenítsék a sztár arcán végzett plasztikai műtétek eredményét, ahogy a cselekmény halad az időben, Jaafar Jacksonnak mégis sikerült valami éterit is átadnia Michael esszenciájából.

Annyira, hogy a film nézése közben néha ki is ment a fejünkből, hogy nem magát az ikonikus énekest nézzük.

Ugyan a popsztár jellegzetes, kissé affektáló beszédhangja utánozva kissé gagyinak hat, az énekhangot rendkívül jól sikerült Michael-kompatibilisre varázsolni. Mivelhogy Jaafar Jackson énekhangját utómunkával összemosták nagybátyja jellegzetes orgánumával – ez a mesterséges alakítás viszont egyáltalán nem érezhető a végeredményen.

A Jacko-film kapcsán is valami hasonló veszélye áll fent, mint a Szöszi esetében, azonban Michael Jackson esetében valamivel nehezebb a tényeket alapul véve megítélni a filmet, aminek több oka is van. Egyrészt a pop királya nem kifejezetten szeretett interjút adni, és ha adott is, talán szökőévente egyszer volt hajlandó igazán személyes, vita tárgyát képező kérdésekbe belemenni. Másrészt úgy tűnik, tulajdonképp mindenki mást mond erről a filmről azok közül, akik ténylegesen ismerték a szupersztárt. Egy viszont biztos: nem árt észben tartani azt a gondolatot, amit maga Jacko lánya – aki nem mellesleg teljesen elhatárolódott a produkciótól –, Paris Jackson mondott a film kapcsán.

Amit meg kell érteni ezekkel az életrajzi filmekkel kapcsolatban, az az, hogy ez Hollywood. Egy álomvilág. Nem valós. De valósnak adják elő nektek.

A pop királyának lánya azt is megjósolta, hogy a film abszolút ki fogja szolgálni apja kitartó rajongóinak az igényeit.

A sztori egészen az énekes gyerekkorától, a Jackson 5-os időktől kezdve indul, és valahol a karrierje csúcsán, a ’80-as években rakja le a fonalat. Így például azok a gyerekmolesztálási vádak teljes egészében kimaradnak a filmből, amik megmérgezték Michael Jackson hírnevét a ’90-es évek első felétől egészen haláláig. Ezt a pontosan ezeket a botrányokat feldolgozó Leaving Neverland rendezője, Dan Reed keményen bírálta, amire viszont a Joseph Jacksont alakító Colman Domingo úgy reagált, hogy a Michael sokkal inkább egy „hogyan lett” sztori, mintsem teljes életrajzi mű.

Mindenki maga döntheti el, ezt mennyire tartja legitim érvelésnek, de való igaz, hogy így kissé olyan érzés, mintha mindvégig ott lebegne a film cselekményének hátterében az „amiről nem beszélünk” érzése. Igazából ez már alapból képez egy olyan nyitott kérdést, amire óhatatlanul is keressük a választ azokban a megkérdőjelezhetően valóságos infókban, amit viszont megkapunk a moziteremben. Vajon igazak a vádak? Ha igen, akkor hol mehetett félre Michael Jackson személyisége, és mennyi köze van ennek az elrabolt gyerekkorához?

A megkérdőjelezhető igazság

Kár lenne letagadni, és nem is lenne őszinte, ha azt mondanánk, hogy ez a film igénytelen. Abszolút benne van a hollywoodi csillogás minden elengedhetetlen eleme, és az is látszik, hogy nem kis költségvetéssel készült.

Viszont amik szemet szúrnak, azok a borzasztó CGI-állatok, amiket Jacko a birtokukon felhalmozott – ezek képernyőre kerülésekor nem volt egyszerű feladat visszafogni egy gunyoros mosolyt, főleg a virtuálisan megidézett csimpánz esetében. Mindez szerencsére elhanyagolható hányadát tölti ki a teljes filmnek, így nem rondítanak bele olyan mértékben az összképbe, hogy igazán dühösek maradjunk miatta.

Ami kifejezetten üdítő, hogy a történet nem áll meg a főszereplő személyénél, hogy aztán elszipolyozza a figyelmet az összes többi karakterről. Sőt, Colman Domingo és a Michael Jackson anyját, Katherine-t alakító Nia Long fényesebben ragyogtak a filmben bármelyik más szereplőnél.

Domingónak köszönhetjük, hogy megalkotta 2026 eddig talán legkönnyebben gyűlölhető karakterét Joseph Jackson személyében.

Tökéletesen hozza a kérlelhetetlen, cinikus, és önmagát mindenre feljogosítva érző családfőt, aki egy sikeres fellépés végeztével is befogja az öt fiát próbálni, mert a sikernél nincs nála fontosabb.

Pofátlanul próbál felkapaszkodni a legkisebb fia hátán, akinek az önálló, mindenkitől független kisugárzása és tehetsége többnek bizonyul az apja terrorjánál. Elképesztő lelki élvezet szemtanúja lenni annak, ahogy a filmbéli Michael szépen kipöcköli a követelőző Joe-t az életéből, aki ezt kiszámítható módon mélységes felháborodással és értetlenséggel jutalmaz.

Az jó ideje köztudott, hogy Joseph Jackson nem volt mintaapa, és maga a Jackson 5 is az ő erőszakoskodása révén alakult meg. Bizonyára a Domingo alakította verzió egy jócskán dramatizált átértelmezése volt a családapa szerepének és személyének, ettől függetlenül a színészi alakítás nem kevesebb, mint zseniális.

Long pedig hitelesen testesíti meg azt a családanyát, aki bár fél ellenszegülni az egyébként teljes mértékben tekintélyelvűen működő férjének. De aztán nagy tipródás és megannyi konfliktus után mégis odamondja az arcába, hogy bizony akkor sem tehet meg bármit, ha történetesen ő a családapa. Bár ezt a karakterfejlődést is körüllengi a film valóságalapjának kérdésessége, így ne tekintsük készpénznek, hogy ez feltétlenül így történt – a produkción belül mindenképp megvan a helye és jól is mutat.

Mindent összevetve nehéz egy koherens ítéletet mondani a Michaelről a film körüli patáliának köszönhetően. Ha magát a produkciót nézzük, minden mástól elkülönítve, akkor mondhatni egy szórakoztató mozival állunk szemben. De mennyire tehetjük ezt meg, amikor egy ilyen volumenű, emblematikus szupersztárról beszélünk, mint Michael Jackson?

Kétségtelen, hogy a Michael betölti a Paris Jackson által előre megjósolt funkciót, és az eddigi visszajelzések is azt támasztják alá, hogy a rajongók számára igazi jutalom lett. Ettől függetlenül kérdés, hogy lesöpörhetjük-e a kényelmetlen vádakat és sötét dilemmákat az asztalról, hogy felhőtlenül szórakozhassunk ezen az amúgy önmagában jól összerakott, de szándékosan csonka életrajzi filmen.

Michael, 2026, 127 perc. 24.hu: 6/10.

The post Lehet úgy életrajzi filmet készíteni Michael Jacksonról, hogy a legkényelmetlenebb kérdéseket kihagyjuk belőle? first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu