Az átigazolása után a Tatabánya Facebook-oldalán nyilatkozott, és úgy fogalmazott: ön is, a családja is nehéz időszakon van túl. A klubváltás tette nehézzé az elmúlt heteket, hónapokat?

Igen, elég stresszes időszak volt onnantól, hogy a szegedi edző, Michael Apelgren úgy döntött, nem számít rám. Úgy éreztem, hogy váltani szeretnék, de akkor jött a dilemma, hova menjünk? Komolyan felmerült az is, hogy külföldön folytatom, sok csapat megkeresett, Szegeden viszont nehezen haladt előre az ügyem, hogy akkor tényleg elmegyek-e, vagy ne menjek el, mikor menjek el, majd végül eldőlt, hogy Tatabányán folytatom. Családos ember lévén jöttek a következő feladatok: iskolát, óvodát keresni, úgyhogy ez nem úgy néz ki, hogy az edző jelzi, hogy más tervei vannak veled, és becsomagolsz, majd másnap már le is lépsz. Hála istennek sok segítséget kaptam régi és leendő csapattársaktól, és örülök, hogy visszatérhetek Tatabányára.

Azt is mondta a fent említett nyilatkozatban, hogy szeretné újra élvezni a kézilabdát. Nyomot hagyott a kedvén, a motivációján, hogy az edző kevesebbet játszatta?

A motiváció megvolt, mert az ember nem úgy megy fel a pályára, hogy csak azért, mert az edző mást favorizál, direkt mellé lövöm a labdát.

De az is igaz, hogy nyomasztó volt azzal a tudattal készülni a meccsre, hogy tudtam, nem jut majd annyi szerep, mint régen, és mivel elég sok mérkőzést lejátszottam már, nem volt könnyű úgy ülni a kispadon, hogy éreztem, cserélni kéne, de közben azt is érzékeltem, hogy nem engem fog beküldeni az edző.

Ennek ellenére próbáltam a sérülésem előtt mindig 120 százalékot adni, és sajnálom, hogy így kell befejeznem a szegedi pályafutásomat, mert nem így terveztem. De ilyen a sport. Azt mondtam magamnak, hogy nem szeretnék még egy évet a kispadon ülni, főleg nem úgy, hogy tisztában voltam vele, csak sérülés esetén – amit senkinek nem kívánok – kapnék több lehetőséget. Már elengedtem a dolgot, felraktuk egy hajóra, rádobtuk a Tiszára, és megyünk.

Apelgren leült önnel, és kerek perec megmondta, hogy mire számíthat, vagy ez csak az idény közben, a szokásosnál kevesebb játéklehetőségből derült ki, hogy már nem számol önnel alapemberként?

Korrekt volt, igaz, csak decemberben szólt, és már előtte éreztem, hogy valami nincs rendben, utána pedig végképp összeállt a kép, hogy miért nem használt úgy és annyit, mint korábban. Az első közös évünkben nem volt rossz szezonom, aztán a nyáron érkezett Jim Gottfridsson, akivel Apelgren ugyanabba a pozícióba sorolt be minket, és a leigazolása után másfajta taktikát képzelt el, amihez szerinte inkább a svéd kézis illett. (Gottfridsson áprilisban váratlanul távozott, és súlyos szabálysértést emlegetett, ám a klubnál úgy gondolják, jogszerűen jártak el – a szerk.)

Decemberben már javában zajlott az idény, így már érthető, miért mondta, hogy stresszes heteket, hónapokat hagyott maga mögött.

Az biztos, hogy sokkal könnyebb az, amikor az utolsó idényedet már úgy kezded el egy klubnál, hogy tudod, nem hosszabbítanak veled, és van egy éved megtalálni az új csapatod. Nálam ez úgy nézett ki, hogy a beszélgetés után mentem a válogatottal az Eb-re, aztán a torna után visszajöttem, és akkor, január végén kezdtem el agyalni, hogy mi legyen. A topklubok kerete addigra már készen volt, ők nem tudtak várni, úgyhogy pár ajtó ezzel be is zárult, végül márciusra sikerült megegyezni a Szegeddel arról, hogy eligazolok. Amikor Apelgrennel beszélgettünk, mondtam neki, hogy szeretnék megharcolni a helyemért, ő viszont egyértelművé tette, hogy csak sérülés esetén játszanék többet. Ez a helyzet pedig senkinek nem volt jó, nekem sem, a csapatnak sem, a szurkolóknak sem. Sajnálom, hogy ez lett a vége.

Három bajnoki cím, két Magyar Kupa-győzelem, számtalan nagy és emlékezetes meccs, közel 1400 gól – így fest a szegedi mérlege. Teljesült mindaz, amit kitűzött maga elé, amikor 2016-ban Szegedre igazolt, vagy maradt hiányérzet?

The post Bodó Richárd: Ha lenne olyan pirula, amivel örökké lehetne kézilabdázni, gondolkodás nélkül bevenném first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24sport