A szombati miniszterelnöki beiktatás vitathatatlanul legdrámaibb pillanata az volt, amikor a frissen felesküdött Magyar Péter a vele éppen szemközti páholyban helyet foglaló Sulyok Tamásra irányította immár közjogi tekintéllyel is párosuló haragját. Egy-két órával előtte Sulyok beszédében még a processzus – dolgaink jogásznyelven kifejezett, egyszerre írott és íratlan rendje – és a közjogi folytonosság erényeit méltatta; most Magyarország legfőbb végrehajtójának igazságtudata zúdult rá élőben és akadálytalanul. Talán közben azokat a rigmusokat is hallotta, amiket nem a miniszterelnök, hanem a több tízezres embertömeg árasztott rá kintről, a Kossuth térről: „Mondjon le! Mondjon le!”

Valóban: abszolút filmszínház.

Ebben az egyetlen drámai jelenetben minden feszültség benne van, ami a következő heteinket, hónapjainkat, egy-két évünket formálni fogja. A miniszteri fényképekből kirekesztett, kínosan ácsorgó köztársasági elnökön át a NER-es bűnözők ellen készülődő igazságszolgáltatás politikai keretezéséig erről szól csaknem minden, ami a következő időszakban izgalmas lesz. Orbán Viktor és az összeomlásban lévő Nemzeti Együttműködés Rendszere kinevezettjei a közjog, a processzus, a képviselet, a konvenció, a parlamentarizmus, a szerves történelmi fejlődés eszményei mögé bújnak. Narratívájuk, hogy az új kormány a kétharmados, alkotmányozó többségét fegyveresíti olyan, politikai ellenfelek elleni bosszúhadjárat során, akiknek a képviseleti demokrácia és a jogállam normái szerint hivatalban – vagy éppen: szabad lábon – kellene maradnia. Mindeközben az új kormány a Népre hivatkozva érvényesítené azt a kevés híján forradalmi vérmérsékletű igazságtudatot, aminek az intézmények folytonossága, a processzusban szavatolt államhatalmi méltóság ezúttal nem az eszköze, hanem az akadálya. Pontosan erről szól a Sulyok Tamás elleni nyomásgyakorlás miniszterelnöki keretezése is: az igazság természetszerűen radikális.

Vitathatatlan, hogy a két, homlokegyenest ellenkező attitűd párbajában Magyar Péter fog nyerni. Leginkább azért lesz ez így, mert a választók héttizedes, de legalább kétharmados többsége nem tulajdonít a processzusnak különösebb méltóságot.

Nehéz is volna, ha egyszer ez a processzus a korábbiakban sem nemes konvenciók és organikus jogszövődmények tárháza, hanem az ország módszeres, nagyban törvényesített kirablásának és az állam foglyul ejtésének eszköze volt.

Másfelől – és itt van a bökkenő, erre hegyezte ki Sulyok-ellenes vádiratát Magyar Péter is – a processzus legitimitása véget ér ott, ahol az vak lesz a saját alapvetésére, az alkotmányos jogállamra, vagy akár a kritikus pillanatokban igazságért kiáltó társadalmi szenvedélyre. Hogyan lenne a processzus szent és sérthetetlen norma abban az országban, ahol másfél év alatt senkit nem hallgattak ki az állam saját pénzintézete, a Magyar Nemzeti Bank kifosztásának ügyében; ahol minden bizonnyal egy pártot figyeltek meg és próbáltak lejáratni titkosszolgálati eszközökkel, vagy ahol a köztársasági elnök, minden processzus legfőbb őre, nem szólal fel a bicskei vagy Szőlő utcai áldozatok mellett? Ebben az országban a processzus méltóságát nem a kormányra jutó ellenzék tépázta meg, hanem az ancien régime.

A processzus tehát nem önmagában való érték. Helyette az igazságra törekvés jogi és intézményes megszerveződése, melyről nem beszélhetünk akkor, ha az alapvetés, az igazságra való törekvés hiányzik. Épp ezért az új kormány legsürgetőbb, egyben legemelkedettebb feladata, melyet Magyar is hangoztat: az igazságra való törekvés, az állam és a társadalom közti bizalom restaurációja a processzus kiindulási pontjain. A kimerevedett, hatalmi célokat szolgáló processzusban radikális cezúrának kell bekövetkeznie. Éppen ez fogja megújítani a processzus legitimitását is.

Mindebből az is következik, hogy ma Magyarországon nem csupán rendszerváltás van. Ám pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy amit valójában igénylünk, amire valójában szükségünk van, az nem a rendszerváltás, hanem az alkotmányozás: az állam és a társadalom kapcsolatának új alapokra helyezése, méghozzá részvételi módon.

Egy új, közös kezdet szükségeltetik, sokkal inkább, mint a folytonosság.

Ami május 9-én gyülekezett, kiabált, harsogott, szaladt, szeretett, énekelt, táncolt, ujjongott a Kossuth téren, egy alkotmányozó pillanat volt abban az értelemben, ahogy Bruce Ackerman amerikai alkotmányteoretikus, a Yale professzora írt róla ötkötetes, Mi, a Nép című sorozatában: egy olyan, érzelmekben és mozgásokban koncentrált, átmeneti időszak, amikor az államhatalom akkor jár el jól, ha teret enged a saját legitimitását szavatoló társadalmi igazságtudatnak ahelyett, hogy a konvenciók és a rossz kompromisszumok sűrűjében eltékozolná azt.

Az alkotmány, az állam működésének alapszabályait rögzítő dokumentum akkor lehet maga is legitim, ha tiszteli azokat a politikai életben kavargó és közös igazságélménnyé kristályosodó energiákat, amik a magasztosabb értelemben vett alkotmány – konstitúció, a társadalom erkölcsi kollaborációjának – szövetét adják. Ilyen értelemben beszél Ackerman „dualista demokráciáról”. A demokratikus mindennapokban a processzus uralkodik. Alkotmányozó pillanatokban azonban az állam kötelessége, hogy az államéletet a társadalmi akarat hathatós érvényesülése felé billentse, hiszen ezáltal marad legitim a processzus, és legvégül maga az állam is. Ezáltal maradhat fent a Mi, a Nép köztársasági beszédmódja.

A regeneráció pillanata

Ackerman az amerikai történelemben öt ilyen alkotmányozó pillanatot sorol fel: az alapítást és az amerikai alkotmány 1787-es elfogadását, a polgárháborút és a rabszolgafelszabadítást követő rekonstrukciót, a Roosevelt vezette New Dealt, a polgárjogi mozgalmat, majd, hipotetikusan – számunkra ez a legérdekesebb – a jelenkori populista állam- és alkotmányrombolás utáni majdani (remélt) regenerációt. Ezekben a pillanatokban mind közös volt (lesz), hogy az állam egészen a politikai aktivizmus határait súrolva lép el a társadalmi önkép és igazságérzet helyreállítása érdekében. Eközben azonban nem cselekszik alkotmányellenesen, hiszen amellett, hogy a konstitúció magasztosabb eszményének eszközéül szegődik, megmarad a processzus formai keretei között.

Hasonlóan: az Alaptörvény vonatkozó passzusának módosításával, majd Sulyok Tamás menesztésével Magyar Péter is megmaradna a processzus formai keretei között. Csak éppen nem úgy jár el, ahogy a processzus konvenciói szerint szokás. Orbán Viktor hatalmával is éppen az volt a baj, hogy a processzust anélkül üresítette ki, vagy éppen gyalázta meg – lásd az éjszakai törvényalkotásokat vagy a 2022-es népszavazást a „gyermekvédelemről”, ezenfelül az államhatalom pártcélokra történő kisajátítását –, hogy azt egy közös, alkotmányozó pillanat szavatolta volna. Ezzel ellentétben most a társadalmi akarat világosan megmutatkozott: a Tisza parlamenti héttizedet ért el a választásokon példátlan, 80 százalékos részvétel mellett. Olyan emberek tízezrei, talán százezrei járultak urnákhoz, akik korábban soha, vagy csak nagyon régen szavaztak. Még május 9-én is, egy hónappal a választás után sok tízezer ember vonult az utcára, hogy részt vegyen egy új magyar állam megalakulásában. Szemben a processzus tizenhat éven át történő hatalmi kisajátításával, ma Magyarországon valódi alkotmányozó pillanat van. A kormánynak nemcsak lehetősége, hanem kötelessége is eszerint cselekedni.

1989-90 rendszerváltás volt, egyben alkotmányozó pillanat. Azonban ez a pillanat alkotmányozás, helyesebben konstitúció nélkül maradt abban az értelemben, hogy a társadalom és az állam között nem jött létre új szerződés, új bizalmi viszony. A rendszerváltást elkobozták, elsikkasztották, s ennek terhét máig hordozzuk. 2026. április 12. intézményes értelemben jóval kisebb elánnal nevezhető rendszerváltásnak: itt nem egy diktatúrát, hanem egy köztes rendszert, egy választói felhatalmazás alatt kiépült maffiaállamot búcsúztatunk. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy különleges, alkotmányozó pillanatban élünk. A processzus kimerevedett mindennapjaiból, egy megbomlott társadalmi önképből elemi erővel tört elő az egységes akarat, és követeléseket intéz az állam felé.

A processzus – mondja ez az akarat – nem önérték, hanem az igazságra való törekvés hardvere. Ehhez azonban kell az igazság is, mint cél, mert anélkül a processzus nem szent, hanem aljas. Ahogy Rousseau írta annak idején a szerinte abszolutista célokat megideologizáló Grotiust kritizálva: semmilyen közhatalom nem lesz önmagában legitim attól, hogy ez a közhatalom szerves történeti fejlődés – a processzus – eredménye. Ennél a történeti-procedurális jogelméletnél, írja a filozófus a Társadalmi szerződésben, nincs a „zsarnokoknak kedvezőbb” állásfoglalás. Ha adott hatalomgyakorló nem képes megfelelni a maga alkotmányos céljainak, a szabad és egyenlő polgárok jogai garantálásának, a legitimitása édeskevés. Ugyanez vonatkoztatható Sulyok Tamásra, méghozzá hatványozottan:

a köztársasági elnök legszentebb feladata elvégre, hogy minden processzus erkölcsi őre legyen; hogy arra ügyeljen, a processzus nem fordul-e saját alapvetése, a köztársaság ellen.

Persze nem gondolom, hogy Sulyok Tamás szabadidejében Rousseau-t olvas – azt a szerzőt, akinek gondolataiból a „francia forradalom könyvét kötötték”. De a higgadt alkotmányteoretikus Bruce Ackerman talán elgondolkoztathatja. Ugyanis napjainkban alkotmányozó pillanat van. Ez a pillanat rója most kötelességeit elnökre, miniszterelnökre, képviselőkre, polgárokra. A cél, hogy nyugodt lélekkel adhassuk át magunkat a normális, kicsit kedvesebb, kicsit unalmasabb mindennapoknak. Ehhez azonban alkotmányozás kell és ahhoz: kérlelhetetlen cezúra.

A szerző politológus, eszmetörténész, a Szélsőközép kiadóvezetője

The post Béndek Ábris: Magyarországon nem rendszerváltás zajlik, hanem alkotmányozó pillanat first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu