Miért félünk a tengeri szörnyektől?

A tengeri szörnyek felkeltik képzeletünket és megdermesztik a vérünket, amióta csak az emberiség tengerre szállt. A Kr. e. 1200-ra datálható babiloni eposz, az Enūma Eliš szerint a világot két félelmetes szörny teremtette, a földalatti édesvizek megtestesítője, Apszu és a tengereké, Tiamat. Az álmainkat és rémálmainkat benépesítő számos mitikus tengeri szörnyhöz hasonlóan Apszu és Tiamat is rávilágít arra, hogy a babilóniak miként látták a világot, hogyan vetítették ki, ábrázolták és kezelték e képzeletbeli teremtmények segítségével a természettel kapcsolatos félelmeiket.

Több mint ezer évvel később, a Kr. u. 77 körül született Naturalis Historia című, legrégibb fennmaradt természettudományos műben a római idősebb Plinius azt állítja, hogy a tengerben található legnagyobb állatok „nagyobb méretűek, mint bármely szárazföldi állat”, „a víz miatt, mivel túl sok nedvességhez jutnak hozzá”.

A kraken csápjai

Az egyik ilyen óriási teremtmény az északi mitológiában és folklórban gyökerező kraken. Erik Pontoppidan dán püspök az 1752–1753-as őstudományos művében, a Norvégia természethistóriájában azt írta, hogy a „Kraken, kraxen, vagy, ahogy másutt nevezik, a krabben” sziget méretű teremtmény, „kerek, lapos, tele van karokkal és nyúlványokkal”. Alfred Tennysont annyira lenyűgözte a mélytengeri szörny Pontoppidan általi ábrázolása, hogy 1830-ban írt egy költeményt a tiszteletére A kraken címmel, Tandori Dezső fordításában:

A dübörgő felszín alatt a mélyben, / A feneketlen tengerben alussza / Álomtalan, ősi álmát a Kraken

Henry Lee brit természettudós már sokkal racionálisabban közelítette meg a kérdést, és az 1883-ban megjelent Leleplezett tengeri szörnyek (Sea Monsters Unmasked) című művében úgy vélte, hogy a tengerészek meséiben szereplő krakent nagy valószínűséggel a negyedszázaddal korábban Japetus Steenstrup dán biológus által is leírt óriáskalmár (Architeuthis dux) túlzó leírása ihlethette. Ám Henry Lee minden erőfeszítése dacára a kraken és más, kalmárokhoz hasonló szörnyek ezek után is felbukkantak a regények lapjain. Herman Melville egy egész fejezetet szentelt a Moby Dickben (1851) az óriáskalmárnak. Ishmael, a Moby Dick narrátora a Norvégia természethistóriájára hivatkozik a szörny leírásánál, és felveti a lehetőségét, hogy a kraken talán nem mitikus szörnyeteg, hanem egy taxonómiailag elismert faj.

A tudományos–fantasztikus irodalomban továbbra is keveredett a mítosz és a valóság. Jules Verne a magyarul Nemo kapitány (1869–1870) címen megjelent könyvében szereplő, óriáskalmárral vívott csata az Alecton nevű francia korvett és a kalmár 1861-es találkozásának leírásán alapult. Ahogyan Verne írja: „Szemem előtt egy elképesztően rút szörnyeteg mozgolódott. Egy hatalmas méretű, nyolc méter hosszú kalamájó… Lábaknak beillő karjai… kétszer akkorák voltak, mint maga a test, s úgy kígyóztak, mint a fúriák hajzata” (Kilényi Mária fordítása).

API / Gamma-Rapho / Getty Images Az óriás tintahal támadása, illusztráció Jules Verne könyvéhez, 19. századi metszet.

A kraken félelmetes mozgása továbbra is lenyűgöz bennünket. Roger Luckhurst, a horror műfajának kutatója ezt „velünk született belső reakciónak” nevezi, amivel az „érzékeinket megrohanó, hozzánk tapadó, a határokon átnyúló vagy alakjukat nem megtartó” dolgokra reagálunk.

Női szabadság

A szirének, tritonok, néreiszek, sellők, nimfák… félig hal, félig emberi teremtmények számtalan néven bukkantak fel az évezredek során. Ezek a csábító lények az egész világon kecsesen belesimultak a kulturális hagyományokba – de leginkább a tengerjáró népek mitológiájában játszanak karakteres szerepet. A legtöbb vízi lénnyel ellentétben nem feltétlenül ártó szándékúak. A Naturalis Historiában Plinius a „tritonokat és néreiszeket” olyan lényeknek írja le, amelyek „teste részben emlékeztet az emberi alakra, de testüket teljes egészében pikkely borítja”. A szirének kilenc évszázaddal korábban jelennek meg Homérosz Odüsszeia című művében. De az ókori görög eposzban nem írják le, hogyan néznek ki. Csak annyit mond róluk a szerző, hogy „ülnek és csodálatosan énekelnek a virágos réten”. Érdekes módon a tudásukkal vonzzák magukhoz a hajósokat, nem pedig úgy, ahogyan később ábrázolják őket: hogy a végzetükbe csalogatják őket.

„Majd, mikor ott jártunk, ahová még ér a kiáltás, / gyorsan hajtva hajónk – emlékszik vissza a történetbeli Odüsszeusz –, meglátták, / hogy közelükbe fürge hajó ért, hát éles dalukat fölemelték: / ‘Jer, te dicső Odüsszeusz, jer, akhájok nagynevü dísze, / állítsd csak meg a bárkádat, hogy halljad a hangunk. / Senki se húzott el még erre a barna hajóval, / míg mézes dalait meg nem hallgatta a szánknak; / benne gyönyörködvén ment el, gyarapodva tudásban.” (Devecseri Gábor fordítása)

A középkori művészetben vízi és szárazföldi teremtményekként is ábrázolták Homérosz szirénjeit. Ezzel ellentétben a görög mítoszok néreiszei kifejezetten a tenger szellemei, olykor megtestesítői voltak, bár gyakran nőalakokként jelenítették meg őket. A romantikus és a 19. század második felében kelt elképzelések szerint a néreiszek a sellők szinonimái lettek és gyakran ábrázolták őket farokkal.

Ann Radcliffe gótikus író egy halfarkú teremtményt idézett meg az 1794-es The Sea Nymph (A tengeri nimfa) című költeményében, ahogy Hans Christian Andersen is tette négy évtizeddel később A kis hableány című művében. Radcliffe költeményében már a női fantázia teremtménye a sellő: az olyan fiatal lányok jelképeként jelenik meg, akik a társadalom nemi elvárásainak csapdájában érezhetik magukat. Ez a hagyomány ma a tömegkultúrában sűrűn előforduló sellő alakjában, valamint a sellőúszás egyre növekvő népszerűségében ölt testet – ez utóbbi egyfajta szerepjáték, amelyben díszes halfarokkal kell úszni.

Miért félünk a tengeri szörnyektől? 2 — The Print Collector / Getty Images Hans Christian Andersen, dán író és költő.

Atlantisz öröksége

„Furcsa gerinces állat.” Elstead, H. G. Wells 1897-ben megjelent, A mélyben (In the Abyss) című elbeszélésének narrátora így írja le azt az életformát, amivel egy mélytengeri árokban tett merülése során találkozott. „Két nagy, kidülledő, kaméleonszerű szeme kimeredt üregéből, széles hüllőszája volt, kemény ajkakkal az apró orrlyukak alatt – számolt be a lényről a tengeralattjáró rettenthetetlen utasa. – Arcának függőleges helyzete következtében megdöbbentői módon emberi lényre hasonlított.” (Murányi Győző fordítása) Elstead történetével H. G. Wells azon írók hosszú sorához csatlakozott, akik megjelenítették egy titokzatos, víz alatti civilizáció lakóit.

Valójában a tengerfenéken élő intelligens, csaknem istenekhez hasonló vízi lények évszázadok óta izgatják az emberek képzeletét. A Kr. e. 4. században élt Platón Timaiosz és Kritiasz című dialógusában említi a víz alá süllyedt Atlantisz szigetét, amit a görög filozófus szerint egy földrengést pusztított el. A reneszánsz tudósok egy része az amerikai földrészekre helyezte át Atlantiszt, mint Francis Bacon is tette Az új Atlantisz (1624) című utópikus regényében. 1931-ben a Woods Hole Oceanográfiai Intézet két tudósa, Henry Bryant és Columbus Iselin kutatóútra indult, és az Azori-szigetek környékén próbáltak elveszett kontinens nyomára bukkanni. Nem jártak sikerrel.

Az Atlantiszról szóló történetek a 19. század végén, a 20. század elején bukkantak fel újra. Sir Arthur Conan Doyle 1929-es, A Maracot-mélység című regénye egy csapat tudósról szól, akik az óceán mélyére merülnek, ahol csapdába esnek egy mélytengeri árokban, majd az atlantisziak leszármazottjai mentik meg őket a pusztulástól. A többi népszerű tudományos-fantasztikus regény víz alatti népei nem ennyire jóindulatúak. H. P. Lovecraft amerikai horrorszerző egy olyan mélytengeri fajt írt le, amelyek Dagon és Cthulhu isteneket imádják. Lovecraft az Árnyék Innsmouth fölött (The Shadow Over Innsmouth) című történetében a saját, a faji tisztasággal és a fajkeveredéssel (eltérő etnikumok közötti szexuális kapcsolattal) összefüggő előítéleteit vetíti ki egy elképzelt tengerparti városra. Az itt lakók, miután keveredtek a tengeri lényekkel, mind fizikailag, mind jellemvonásaikat illetően hanyatlani kezdenek.

A tenger alatti városok lakói ma is megragadják a képzeletünket. Guillermo del Toro 2017-es, Oscar-díjas A víz érintése (The Shape of Water) című filmje arról szól, hogy a kormány által fenntartott, szigorúan titkos laboratóriumban dolgozó néma takarítónő beleszeret egy zöldbőrű, emberszabású kétéltűbe.
A mélyvízi élőlények iránti kitartó érdeklődés valószínűleg a nagy civilizációk bukásának okait firtató kíváncsiságunkra vezethető vissza, ami további érdekes és aggasztó kérdéseket vet fel. Hiszen felmerül: ha egy élőlény valaha letaszít bennünket az általunk kreált evolúciós ranglétra tetejéről, vajon ez a teremtmény is ugyanabból az őslevesből emelkedik-e ki, amiből mi is egykoron?

A cikket Rindó Klára fordította.