A Tisza Párt április 12-i győzelme óta uralja a közbeszédet az Európai Unió biztosította források hazahozatalának égető kérdése. Ennek egyik legfőbb akadálya a közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványok (közkeletű néven: kekvák) léte, illetve helyzete, amelyet az EU több körben is súlyos kritikával illetett. Az uniós helyreállítási alapok kínálta pénzek lehívásának határideje augusztus 31., addig kellene egyebek mellett ezt a problémahalmazt is kielégítően rendeznie a most munkába álló kormánynak és a mögötte álló parlamenti többségnek.

A kekva-modell átalakítása vagy akár megszüntetése, különösen az alapítványokba csatornázott vagyonelemekről való döntés, a kétharmados felhatalmazással bíró Tisza Párt felelőssége. Képviselői indítványként már kilátásba is helyezte a kormány, hogy változtat az eddigi állapotokon és az Alaptörvényben kimondja:

A közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítvány vagyona nemzeti vagyon.

A módosítás összhangban van azzal a ténnyel, hogy a modellváltott egyetemek valójában soha nem voltak „magánegyetemek” a szónak a klasszikus értelmében, ezeket nem magánszemélyek nagylelkű felajánlásaiból alapították, hanem közvagyont – ha tetszik: nemzeti vagyont – használtak, még ha alapítványokba kiszervezetten is történt mindez. A május 20-án keltezett javaslatával azt is Alaptörvényben rögzítené a Tisza, hogy „a közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványt a Kormány megszüntetheti”. Döntsön bárhogyan is a kormány, egyszersmind abban is felelőssége van, hogy elkötelezze magát a hazai felsőoktatási intézmények működéséhez szükséges kiszámítható finanszírozás mellett.

A nemzeti vagyon kérdésén túl abban is állást kell foglalnia a kormánynak, hogy mihez kezd az egyetemek nyakára ültetett, a fenntartói jogokat korlátok nélkül gyakorló kuratóriumokkal. Az EU egyebek mellett azért bírálta a kekva-modellt, mivel az alapító állam korlátozások nélkül átengedte az alapítói-fenntartói jogokat a vagyonnal együtt azoknak az alapítványoknak és rajtuk keresztül a kuratóriumoknak, amelyekbe saját lojális embereit ejtőernyőztette az Orbán-kormány. A kuratóriumokba politikai kinevezettek kerültek, és ülnek ott ma is. Ezek a testületek – Tokajtól Soproning – ugyan nem egységes módon tevékenykedtek, ám a 2019-ben indult modellváltás egyik legfőbb problémája mégis abból fakadt, hogy a kuratóriumok nem egy esetben maguk alá gyűrték az egyetemeket, felszámolva azok demokratikus önrendelkezését,

súlyosan korlátozva az akadémiai szabadság elvét.

A hazai egyetemeket, tevékenységükből következően, mindig is a pluralizmus jellemezte, amelyet a kekva-modell – eltérő mértékben és eltérő intenzitással – megpróbált felszámolni. A kuratóriumok tagjai senki felé nem tartoztak elszámolással, senki által nem voltak kérdőre vonhatóak. Elvben bármit megtehettek, bármibe beleszólhattak, bármit megakadályozhattak; semmi nem korlátozta működésüket. Maguk választhattak rektort az egyetem élére, ők dönthettek a költségvetésekről, és kedvük szerint nyúlhattak bele az egyetemek napi szintű működésébe. Ez a feladatmegosztás az egyetemi vezetés számára is kényelmesnek bizonyulhatott, hiszen elvben nekik sem kellett az egyetemi közösség felé érdemi módon elszámolniuk, elég volt, ha a kuratórium elégedettnek bizonyult munkájukkal.

Miközben tehát az Orbán-kormány az alapítványi-kuratóriumi működést az egyetemek túlélését biztosító elengedhetetlen hatékonyság- és minőségjavító feltételként adta el, és ezen címszó alatt zsarolta bele a szereplőket a váltásba, a valóságban ezek a néhány fővel működő testületek a hatalomgyakorlás evidens és felettébb sikeres eszközeinek bizonyultak. Így lett a NER voluntarista, kiszorító és lojalitásalapú működésének megfelelője a kekva-modell a hazai felsőoktatásban.

The post Benczes István, Rosta Miklós: Mi hozhatná el a rendszerváltás élményét az egyetemek falai közé? first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu