Ez volt Nagy Imre legellentmondásosabb tette

Nagy Imre Kaposváron született paraszti származású családban 1896. június 7-én, apja uradalmi cseléd, később postai szerelőmunkás volt, anyja cselédlányként szolgált. Négy gyermekük született, akik közül hárman érték meg a felnőttkort. Iskoláit Kaposváron és Pécsett végezte; nem volt kiemelkedő tanuló, így saját elhatározásból félbehagyta tanulmányait, és elkezdte kitanulni a géplakatosszakmát. Előbb Losoncon tanult, majd családi okokból hazatért Kaposvárra, ahol 1914-ben szerezte meg a lakatossegédi oklevelet. Az első világháború kitörését követően, decemberben megkapta a behívóját, a 44-es k. u. k. gyalogezredhez kellett bevonulnia, melyet Csehországba helyeztek; Nagy Imre azonban nem akart odamenni, ezért kérte áthelyezését a kaposvári honvédekhez. Kérését sajátosan teljesítették: nem a kaposváriakhoz, hanem a székesfehérvári honvédekhez került. Későbbi visszaemlékezése szerint:

Beöltöztem békebeli piros zsinóros honvéd egyenruhába, szűk nadrágba. Azt mondták, fess katona voltam.

Kezdetben őt is „beszippantotta” a hazafias lelkesedés, bár visszaemlékezései szerint nem volt kifejezetten fegyelmezett katona. Írásaiban több szót ejtett a székesfehérvári mulatozásokról és verekedésekről, mint az ott kapott kiképzésről. Mikor azonban Olaszország 1915-ben hadat üzent a Monarchiának, az feltüzelte az egyébként is háborús lázban égő fiatal katonákat: „A hűtlen, hitszegő ellen akartunk mindenáron harcolni!”

Jánosi Katalin / Fortepan Nagy Imre későbbi miniszterelnök igazolványképe 1945-ből.

Hadifogság és Vörös Gárda

1915 augusztusában érkeztek meg az olasz front mögöttes területére, ahol egy hónapig – mintha csak kiránduláson vennének részt – megtekintették a szlovéniai Alpok legfontosabb látnivalóit. Augusztus 28-án esett át először a tűzkeresztségen, és ez egyben kijózanító erővel bírt Nagy Imre számára is. Novemberben megsebesült, lábadozása közben pedig sikerült elintéznie, hogy az olasz front helyett hazaküldjék, ez azonban csak ideiglenesnek bizonyult: 1916 júniusában már egy pécsi géppuskás zászlóaljjal tartott az orosz frontra. Ott ekkor már javában zajlott a Bruszilov-offenzíva, melyet a Monarchia katonái eredménytelenül kíséreltek meg feltartóztatni. Július végén ismét megsebesült, és orosz fogságba esett. Októberben hadifogolytáborba küldték, Szibériába, a Bajkál-tó térségébe. Itt mostoha körülmények között tengették életüket: télen a -40 fok körüli hőmérséklet sem volt ritka.

Az 1917-es forradalmat követően sem javult az ellátás, a foglyok a forradalom első hatását csak 1918 elején tapasztalták. A táborban zendülés tört ki, a tiszteket megölték, az őröket pedig lefegyverezték. Nagy Imre élt a lehetőséggel, és márciusban csatlakozott az újonnan felálló Vörös Gárdához, így szabadlábra került.

Nem valószínű, hogy ezt részéről ideológiai azonosulás motiválta volna; valószínűbb, hogy inkább a saját túlélését próbálta biztosítani.

Egy később népszerűvé vált legenda szerint részt vett II. Miklós és az orosz cári család kivégzésében, ez azonban nem bizonyítható. Harcolt a polgárháborúban, 1920-ban pedig belépett az Oroszországi Kommunista Pártba. Bár lehetősége lett volna az ifjú szovjet államban karriert befutni, mint tették más magyar hadifoglyok – például Zalka Máté –, Nagy Imrét hazahívta a honvágy, és 1921-ben visszatért Magyarországra.

Agrárminiszter és a kollektív bűnösség elve

Hazatérve csatlakozott a Magyarországi Szociáldemokrata Párthoz, de nézetei ekkor már sokkal inkább az illegalitásba kényszerített kommunista mozgalomhoz álltak közel. Túlzott radikalizmusa miatt 1925-ben ki is zárták az MSZDP-ből. Még ebben az évben megnősült, két év múlva pedig megszületett egyetlen lánya, Erzsébet. Az 1920-as években megszakításokkal, de mintegy három évet töltött börtönben politikai okokból. 1928-ban Bécsbe emigrált, de illegálisan több alkalommal is hazautazott Magyarországra. 1930-ban Moszkvába utazott a KMP II. kongresszusára; innentől kezdve egészen 1944-ig itt élt, és a Komintern egyik háttérintézményénél, a Nemzetközi Agrárintézetnél dolgozott. Kun Béla intrikáinak következtében azonban nemsokára kizárták a pártból. Konfliktusa azonban vélhetően később az életét mentette meg: miután Kunt a sztálini nagy tisztogatás során kivégezték, Nagy Imrét 1939-ben visszavették a pártba. 1941-ben önként vonult be katonának, tényleges frontszolgálatot azonban nem teljesített; a háború nagy részében a moszkvai rádió magyar adásának volt a munkatársa.

1944. október 27-én tért vissza Magyarországra Gerő Ernő, Révai József és Vas Zoltán társaságában, és Szegeden megkezdték a Kommunista Párt újjászervezését. December 22-én Debrecenben az Ideiglenes Nemzeti Kormány földművelésügyi minisztere lett. Miniszterként egyik első intézkedése a földreform megtervezése volt, melynek eredményeként 1945. március 29-én megkezdődött a földosztás, elsőként Pusztaszeren, a Pallavicini-birtokon. Novemberben, az első (és hosszú időre utolsó) szabad választásokat követően belügyminiszter lett a Tildy-kormányban. Tevékeny szerepet játszott a pártállam kiépítésében,

egyik legellentmondásosabb cselekedete miniszterként a magyarországi németek kitelepítésének megszervezése volt.

1946. január 15-én ő adta ki a kitelepítéshez jogi hátteret biztosító 70010/1946. sz. rendeletet, mely nem tett különbséget ártatlan és felelős között, hanem kollektíven, nemzetiségi alapon bélyegezte meg a németeket. A történészek megosztottak abban, hogy Nagy Imre mennyire cselekedett önállóan, és mennyire követte a szovjet utasításokat a rendelet kiadásakor, de felelőssége a végrehajtásban vitathatatlan. A pártvezetéssel való sorozatos nézeteltérései miatt – például az erőltetett kollektivizálás ügyében – fokozatosan elszigetelték, bár börtönbe nem került.

Ez volt Nagy Imre legellentmondásosabb tette 2 — Kovács Márton Ernő / Fortepan Hősök tere, dísztribün 1949. május 1-jén. Jobb oldalt öltönyben áll Nagy Imre.

A forradalom miniszterelnöke

1953-ban, Sztálin halálát követően Rákosi Mátyás moszkvai nyomásra Nagy Imrét nevezte ki miniszterelnöknek. Ő szabadlábra helyeztette a politikai elítélteket, bezárta a kényszermunkatáborokat, eltörölte a kuláklistákat, és leállította a kényszertéeszesítést. 1955-ben azonban Rákosinak sikerült eltávolítania őt a miniszterelnöki székből, ennek ellenére az „emberarcú kommunizmus” bevezetése miatt továbbra is meglehetősen népszerű maradt.

1956. október 23-án, a forradalom kitörésekor a tüntetők egyik követelése Nagy Imre ismételt hatalomba helyezése volt. „Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába!” Mikor a tüntető tömeg lecsillapítására beszédet intézett, és ebben az összegyűlteket „elvtársaknak” nevezte, hangos nemtetszést váltott ki. Nagy Imre kezdetben a rend helyreállítására törekedett, bár a szovjet intervencióra semmilyen ráhatása nem volt, és lényegében el volt vágva a külvilágtól. Fokozatosan azonban elfogadta a felkelők követeléseit – elsősorban Donáth Ferenc és Losonczy Géza érveinek hatására. Október 28-án határozott követelésére tűzszünetet hirdettek, majd 29-én felvette a kapcsolatot a felkelők képviselőivel. Ennek eredményeként visszaállították a többpártrendszert, megkezdte a tárgyalásokat a Varsói Szerződésből való kilépésről és a szovjet csapatok kivonásáról. November 3-án megalakult a harmadik Nagy Imre-kormány.

Másnap azonban megindult a szovjet intervenció Magyarország ellen. Nagy Imre hajnalban drámai rádióüzenetet küldött: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.” A jugoszláv nagykövetségre menekült, melyet azonban november végén – Kádár János utóbb megszegett büntetlenségi ígéretében bízva – elhagyott. Ezt követően letartóztatták, és Romániába szállították, ahol Snagovban tartották fogva 1957 áprilisáig. 1958-ban három munkatársával együtt halálra ítélték, és június 16-án kivégezték. Holttestét álnéven temették el az Új köztemető 301-es parcellájában.