Több dologgal akartam kezdeni ezt a cikket, egy házzal, egy notesszel, egy idős kapussal, a feleségemmel, végül mégis Orbán Viktort választottam.

Több oka is van a részrehajlásnak. Bár a feleségemmel kéz a kézben nézünk meccseket, legutóbb például a belga-egyiptomi fűbulit, senki nem tett annyit, mint Viktor, ő az, aki megérdemli, hogy még utoljára ebben a cikkben, mint labdarúgó szakértőről, drukkerről, tudományos munkatársról, szóbeli labdarúgástani esszék megalkotójáról, szotyolamesterről szó essék,

aztán soha többé, de még hallgatással, mutogatással se.

Ugyanis senki nem ártott az utóbbi harminc évben annyit ennek a gyönyörű sportnak, mint ő. El kell ezt mondani, aztán el kell fordulni, mint egy életre kelt útjelző tábla, más a menyegzői útmenet, gyerekek. Nem azt mondom, hogy a háza rossz helyen van, Felcsúton. Ja, de azt mondom. Be kellett volna emelni a pálya közepére, hogy a tag onnan, a kerítésre könyökölve nézhesse a fiúkat, teljesen mindegy lett volna, mindegy a magyar labdarúgónak, hogy zsindelyes kormányfői ház mézeskalácskodik a kezdőkörben vagy struccfarm.

Orbán elvtárs minden vébé, ebé előtt azt ígérte húsz éve, hogy kijutunk. Ott leszünk. A magyar név megint szép, izé, lesz. Mindjárt világsztárokat nevelünk. Mindjárt pariban leszünk a züllött belgákkal, de legalábbis leesszük a brazilokról a húst. Soha semmi nem jött be. Egyetlen jóslata sem. A finanszírozási rendszere sem. A kiválasztás, az akadémiák, méregdrága stadionok, az igazságtalan TAO, semmi.

Most pedig zajlik a világbajnokság, a sok pénz ráült az eseményekre, mozgatja, működteti, fojtogatja, reklámidőt és ivószünetet kényszerít a játékosokra. Kevéssé értő szurkolóként mindösszesen egy tippem van arra nézvést, hogy nekünk, magyaroknak mit kellene tenni, mindjárt el is mondom.

Nem egy nagy vasziszdasz, de végtelenül macerás. Ezt már látjuk. Mármint, hogy belátható időn belül eljussunk egy ilyen világtornára, ha már az örökharcos, veszteni képtelen, az üzleti élethez nem értő tag nem tudta elintézni, se Istennél, se a FIFA-nál, se a Karmelita házi kápolnájában.

Nem tudom, emlékszik-e az olvasó arra a jelenetre, amikor egy délfrancia nagyváros utcáin fekete pólós magyarok vonultak, mint a folyékony aszfalt. Semmi kétség, tőről metszett fasiszta csürhe volt, egy olyan tüchtig ungarische válogatás.

Én például akkor fordítottam el a magyar válogatottól szomorú tekintetemet, miközben roppant becsültem Gulácsi Pétert, aki egy jókora közösség máshol szocializált tagjaként talán egyedüliként nyilvánított véleményt egy homofób vagy rasszista szituációban, ami a magyar labdarúgást folyvást körül lengi, mármint a büdös, bunkó és ocsmány hangulat, illetve annak keltése és táplálása. Hogy is artikuláljam kedvesebben.

Író vagyok.

Ha engem egy újdonász fasiszta megdicsér valamely művemért, szelíden, ámde határozottan hozzá kompetensebb vidékekre és literátusi társaságba irányítom, amennyiben van rá módom. Nem kell egy magyar náci kedveskedése. Nincs szükségem rá, nem is lesz. Sejtem is ebbéli megjegyzéseim okán, miféle kommentek érkeznek majd szűzi kelengyémre, hát ajvé, kispajtások.

Orbán és a sleppje csak azért, és nem világnézetből, nem meggyőződésből kérte a szurkolót, hogy ne trágárkodjon, ne mocskolódjon, mert illetlen, hanem mert büntetik. Az sok, sok kakasgaras. Azt ki kell pengetni, és nem a klubkasszából vagy Terminátor Röfiből, a szétkalapált házi perselymalacból, hanem minimum az intelligenciagigász gázszerelő férfiú valamelyik bankjának megcsapolásából. Oké. De milyen ország az, ahol háromszáz éhező, félő, házat, kertet, háló/gyerekszobát vesztő ember/menekült/ befogadása sokkot és nemzeti pánikot okoz, illetve politikai hőbörgés tárgya lehet. Milyen ország az, ahol a vezető klub sutyiban magyarrá tesz egy tengerentúli fiút, aki összekeveri a Nemet az Igennel, miközben a szurkolók zsidóznak, feketéznek, migránsoznak? (Ferencvárosi Torna Club) Megválaszolom nagyon szívesen. Egy ócska ország.

A kérdés tehát.

Hogyan jussunk ki egy belátható időpontban rendezendő nemzetközi labdarúgó tornára, mi magyarok. Nem az első tízbe kerülni, dehogy is, csak a kijutás, ennyi.

Az én szolid javaslatom más lenne, és különösebb módszertanom nincs is. Legfőképpen politikusokra, pedagógusokra és szelíd, ám állhatatos egyházi emberekre, értelmiségre, illetve kedves piaci kofákra, menedzserekre, de leginkább öntudatos civilekre lenne szükség, hogy a magyar labdarúgás fölvirágozzon. Nem edző, nem zsoldos, nem tribün. Ember. Polgár. Mondjuk, legelőször is csinálni kellene egy szimpatikus országot. Szépnek szép most is, de ez nem elég a foci szempontjából, láthatjuk.

Lakói egymást nem gyűlölnék, következésképpen az ország szimpatikusan drukkolna, szimpatikus szurkolók ülnének a csilliárdos, valamilyen módon továbbra is üzemeltetett stadionok nézőterén, szimpatikusan szurkolnának, na kinek, na, bizony egy szimpatikus csapatnak. Nem jó csapatot, nem ütős válogatottat, nem harapós társaságot kell kreálni elsőként vagy görcsösen mindenáron, hanem egy szimpatikusat. Olyan embereket kell kinevelni a levitézlett akadémiáknak, akikben van empátia, civil kurázsi, humor, elszántság, humánum, és persze tudnak focizni. Olyan csapatatot kell összehozni, akikre föl lehet nézni.

Szóval a morált kell megteremteni.

A labdarúgás morálja pedig nem alapulhat össznemzeti tolvajlásra, ahogy eddig. A labdarúgó nem kiválasztott, kivételezett, hanem olyan ember, mint az, aki szurkol neki.

Orbán füzetét meg, amiben azt jegyezte föl a furcsa, rajzos írásával, kicsodák lehetnek egy következő vébé játékosai – mintha köze lenne, mintha lenne kompetenciája hozzá, pedig nem –, nyugodtan a kiskályhába lehet dobni.

És aztán lehet mondani, hogy hajrá, magyarok!

The post Mi kell ahhoz, hogy kijussunk egy vb-re? first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu