A buszról leszállva váratlanul csapott meg a 48 fokos hőség. A forró levegő úgy csapódott az arcomba a szaúd-arábiai sivatagban, mintha valaki kinyitotta volna egy kemence ajtaját. Az első érzés mégis a megkönnyebbülés volt.
Akkor már nyolc órája ültünk a 16 fokra hűtött autóbuszon. A térképen alig több mint 30 kilométert kellett volna megtennünk Mekkától az Arafat-hegyet körülvevő síkságig, de a hádzs idején ez egyetlen napba sűrített örökkévalóság. A távolságot itt nem kilométerben mérik, hanem állhatatosságban. A buszok szorosan egymást követve próbálnak araszolni, meg-megállnak, újraindulnak, a sofőrök hangosan vitatkoznak, bömbölnek a forgalomirányítók rádiói. A zarándokok csendesen fohászkodnak, alszanak, vagy épp víz után kutatnak.
A zarándoklat idején a férfiak öltözéke az ihrám. Ez két fehér, varratlan frottírlepedőből áll, amit a meztelen testükre tekernek, jó szorosan felkötve a megfelelő helyeken, nehogy a rojtozott leplek véletlenül lehulljanak. Távol áll ez attól, ahogy Európában gondolunk az öltözködésre.
Ahogy az ember az ihrámot felköti, úgy engedi el a társadalmi státuszát. Onnantól nem látszik, ki gazdag, ki szegény, ki a fontos ember és ki a szolgáló. Marad a test, kiszolgáltatva a hőségnek, a klímaberendezések jeges leheletének, a sivatagi homoknak, a verejtéknek. Ha majd egyszer az ítélet napjára felsorakozunk, azt pontosan ilyennek képzelem.
Parányi magyar zarándokcsapatunk férfi tagjai már az amszterdami repülőtéren magukra öltötték az ihrámot. Ügyetlenül rendezgettem a csomagjaimat a reptéri mosdóban, miközben Abdulghani asz-Szabí, a Fehérvári úti Budapest mecset jemeni származású magyar igazgatója azt magyarázta, hogyan kell megkötni a két vásznat, hogy az ember ne maradjon szégyenben a szaúdi királyi légitársaság repülőgépén.
Abdulghani tizenhét éve vezet zarándokokat Mekkába, és már akkor elmondta azt a mondatot, amelyhez később újra és újra visszatért az utazás során:
A legfontosabb, amit Mekkában megtanulhatsz, a türelem. Mire hazaérsz, nem lesz többé semmi, ami kibillenthetne az egyensúlyodból.
A türelem első leckéje
Ezt akkor még megmosolyogtató túlzásnak éreztem. Később, amikor másfél milliónál is több ember mozgott egyszerre a szent helyek között, amikor negyven percet vártunk a buszra tűző napon állva közel 50 fokban, amikor a tömegben egyetlen rossz irányba tett lépés is másfél órás kerülőt jelentett, amikor a nagymecset gránitfolyosóin bolyongva egyre kevésbé volt világos, merre lesz a kijárat, vagy amikor éjjel fél egykor a huszadik taxi hagyott az út szélén – már kevésbé tűnt túlzásnak.
The post Itt tanulja meg az ember igazán, hogy mennyit ér a türelem – beszámoló a mekkai zarándoklatról first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
