Krasznahorkai László sosem titkolta, sőt, inkább büszkén vállalta szellemi elitizmusát, ahogy azt lapunknak adott régebbi interjúban is egyértelművé tette. Ahogy visszavágyódását is régebbi korszakokba, amikor az emberek még meg tudták élni a valódi, időtlen szépséget, amit a modern konzum-civilizáció állandóan áruvá degradál.

Ezek a témák uralják az ősz óta immár Nobel-díjas író New Yorkernek adott interjúját is, amelyet még márciusban adott egy athéni irodalmi fesztiválon, nem messze az Akropolisztól, így szinte természetes, hogy tele van ehhez hasonló, melankolikus eszmefuttatásokkal:

Minden, ami szép – legyen természeti vagy ember alkotta, Isten teremtése vagy maga az élet műve –, egy sérthetetlen tartományban létezik, amely soha nem változik. Csak mi változunk. Csak ehhez a tartományhoz fűződő viszonyunk változik, és az is, hogy mekkora esélyünk van kapcsolódni hozzá. A reneszánsz idején ezek az esélyeink megnőttek, a modern korban azonban szinte teljesen elvesztek: annak az esélye, hogy ez a tökéletes szépség feltáruljon előttünk, hogy kapcsolatba lépjünk vele, és hogy hatalmába kerítse a lelkünket.

Krasznahorkai szerint amúgy a mai, technikai civilizáció bizonyos értelemben lenyűgözően zseniális, ugyanakkor veszélyes is, hiszen az ember is veszélyes lény. A széphez való viszonyunk pedig végérvényesen megváltozott.

Michelangelo ma már hűtőmágnes. Egy fénykép, amelyet akkor készítek, amikor ott állok egy szobra előtt. De még mindig jó. Más dolgok is jók. A Mona Lisa jó, az a csodálatos templom, amely olyan közel van ahhoz a helyhez, ahol most ülünk, szintén jó. Minden jó – csak éppen a lényeg hiányzik: nem tudom megtapasztalni.

Ha megkérdeznénk – hányan is élnek most a Földön, talán nyolcmilliárdan? –, és megkérdeznénk ötmilliárd turistát, hogy tudnak-e valamit az Akropoliszról, azt hiszem, mindenki ebben a teremben elszomorodna. A válasz valószínűleg ez lenne: „Igen, láttam az Akropoliszt, nagyon szép volt, de azon a napon nagyon sütött a nap, és alig láttam belőle valamit, mert nem vittem magammal napszemüveget”

– mondja Krasznahorkai, aki szerint ezt nevezhetjük hanyatlásnak, de akár úgy is fogalmazhatunk, hogy a modern, posztmodern és poszt-posztmodern ember igényei megváltoztak, és immár olyan életet követelünk magunknak, amelyben az élevezet és a kényelem kapja a főszerepet:

Nagyon örülök annak, hogy annyi idős vagyok, amennyi, mert őszintén sajnálom a fiatalokat. Gyászolhatok egy kulturális korszakot. Talán ez már nem is korszak a szó hagyományos értelmében – nem úgy, ahogyan a barokk, a római vagy az ókori görög kultúra egy-egy korszakot jelentett. Inkább úgy tűnik, hogy az emberi civilizáció eddigi teljes története egyetlen nagy korszakot alkotott, és annak most vége. Ha ez valóban így van, örömmel vállalom, hogy elsiratom ezt a korszakot.

Az íróval készült korábbi interjúnk itt ovlasható:

The post Krasznahorkai László: Őszintén sajnálom a fiatalokat first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu