Remscheid-Lennep állomásnál megállt a vonat. Vágányzár – mondták. Ebben a pillanatban letettem arról, hogy láthatom a 2006-os világbajnokság német–olasz elődöntőjét. Egy ősz taxisofőr azonban úgy repesztett Mercedesével Dortmundig, hogy negyven perccel a kezdés előtt odaértem.
A Westfalenstadionba jókedvűen özönlött a nép. Húsz éve minden német biztos volt benne, hogy a házigazdák válogatottja nyeri el – 1954, 1974 és 1990 után negyedszer – a világbajnoki címet. Jürgen Klinsmann szövetségi kapitányt az „új császárnak” nevezték, Franz Beckenbauerhez hasonlították. Optimizmusukat fokozta a Bild című bulvárlap derűs felvetése:
Argentína kiesett. Brazília szintén. Anglia ugyancsak. Ki állít meg bennünket?
Az olaszokkal nem törődtek. Bő egy hónappal a június 9-én kezdődő vb előtt, május 4-én Itáliában nyilvánosságra került egy telefonlehallgatásokról készített jegyzőkönyv, amelyből kiderült: Antonio Giraudo és Luciano Moggi, a Juventus ügyvezetője és általános igazgatója a bíróküldés tekintetében rendszeresen befolyásolni próbálta Pierluigi Pairettót, a játékvezető-bizottság vezetőjét. Hamarosan ugyanilyen gyanú merült fel a Fiorentinával, a Lazióval, a Milannal kapcsolatban is, a nápolyi ügyészség kilenc klub ellen indított nyomozást. A botrány miatt lemondott Franco Carraro, az olasz szövetség elnöke.
Kakofónia helyett concerto Grosso
A már a vb-t követő ítélethirdetés nyomán a Juventus a második vonalba került, a Fiorentina és a Lazio a fellebbezés után megmenekült attól, míg a Milan mínusz nyolc ponttal kezdte a Serie A, a Juve mínusz 17-tel a Serie B évadát. A válogatott közben a legjobb négy közé került a világbajnokságon, de a július 8-án tartott elődöntő előtt a németek szemében csak a hazai csapat áldozata volt. A meccsen viszont sehogyan sem akart annak tűnni.
A Buffon – Zambrotta, Materazzi, Cannavaro, Grosso – Perrotta, Pirlo, Gattuso, Camoranesi – Totti, Toni összetételű csapat nem volt hajlandó behódolni a házigazdáknak, sőt Marcello Lippi szövetségi kapitány a Luca Toni, Alberto Gilardino váltás után meghökkentően merész húzásra szánta el magát a kétszer negyedórás hosszabbításban: két középpályás, Mauro Camoranesi és Simone Perrotta helyett két csatárt – Vincenzo Iaquintát és Alessandro del Pierót – küldött be.
Amilyen bátor, olyan ragyogó döntés volt. Az addig is domináló azúrkékek a ráadásban még nagyobb fölénybe kerültek: Gilardino és Gianluca Zambrotta egyaránt kapufát lőtt, majd a 119. és a 121. percben az olaszok beteljesítették a túlzottan is magabiztos németek sorsát. Előbb Andrea Pirlo kaszparovi előrelátással kigondolt átadását Fabio Grosso tekerte remekül a jobb sarokba, majd Del Piero emelt hasonlóképpen mesés mozdulattal – a változatosság kedvéért – a balba (0-2).
A 65 ezer néző között sok ezer olasz volt, így az arénában az itáliai operairodalom, valamint San Remo megannyi slágere felcsendült Giuseppe Verdi Nabuccójának rabszolga-kórusától Domenico Modugno Nel blu, dipinto di blu című számáig (amely jobban ismert a refrénről: „Volare…”).
1982, 1994, 2006
Ám azt hittem, az utcákon csend lesz. Egyáltalán nem volt. Németországban 600 ezer olasz él, többségük átszellemülten kirajzott, ha nem éppen pizzát készített vagy vörös bort töltött étterme vendégeinek; sok helyütt úgy festett, mintha a vb-t Itáliában rendezték volna.
A bundabotránnyal senki nem foglalkozott, ellenben néhányan „tudományosan” megmagyarázták, hogy nem történt más, csak az olaszok azt tették, amit 1970 óta mindig: tizenkét év elteltével újra a döntőbe jutottak. Így volt ez 1982-ben, 1994-ben és immár 2006-ban is.
A berlini csúcstalálkozó, az olasz–francia mérkőzést megelőzően az Il Messaggero előrevetítette: „A squadra azzurra bárkit le tud győzni, beleértve a marslakókat is.”
Majd, miután az azúrkékek – az 1-1-et követő tizenegyespárbajban – megnyerték a döntőt, ilyen drapériák hordoztak franciáknak szóló üzenetet Németországban:
A Világ Kupa a miénk, most már adjátok vissza a Mona Lisát!
Itthon 2 millió 592 ezer 249 nézője volt a döntő egyenes közvetítésének, amely az RTL Klubon futott. Olaszországban pedig arról áradozott a La Stampa: „Mindenkit egyesít az azúrkék diadal.”
Még a főszerkesztő is megenyhült
A németek – számomra meghökkentően – a harmadik helyet is ünnepelték a Brandenburgi kapunál, noha az elődöntő elvesztése után sokan még eldobálták a feketepiacon két és fél ezer euróért vásárolt jegyeiket, és sápadt arccal locsolták a sört a Bratwurstra. Németország világbajnoki címet remélt, e helyett országos másnapossággal nézett szembe.
A döntő napján Berlinből felhívtam a főszerkesztőmet: olasz győzelem esetén kivételesen kétsoros címet szeretnék adni. Kapásból válaszolt: „Az lehetetlen!” De aztán megkérdezte: „Mi lenne az a cím?” Hiába a patália, világbajnok Itália – mondtam.
Mire a mindig csöndes Vörös T. Károly váratlanul felkiáltott: „Csinálj, amit akarsz!”
The post „A squadra azzurra bárkit le tud győzni, beleértve a marslakókat is” – 20 éve nyerte utolsó világbajnoki címét Olaszország first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
