Hajnali három.

Kint ülök az utcán a kedvenc fotelemben. A beton okádja vissza a meleget, ömlik rólam a víz.

Nézem a masrabija letört darabjait, ölemben egy zacskóval. Ha mozdulok, csörög. Ebben vannak az evőeszközök.

Az egész életem lent van az utcán. Húsz éven keresztül gyűjtögetett kolonialista bútorok, filmplakátok, az unatkozó százéves hobbifestők legostobább tájképei eredeti keretben.

Nézem, hogy három tizenéves utcakölyök mezítláb pakolja fel a francia komódomat egy Toyota pickupra. Közben leesik egy táska.

A feleségem csipkés melltartója villan a betonon, a fiúk felemelik és vizsgálják. Megtalálják a bugyikat is.

„Elég lesz!” – mondom, amikor az egyikük fel akarja próbálni a melltartót.

Nem hagyják abba. Addig szórakoznak, amíg Shedi meg nem érkezik a kezében egy tálalószekrénnyel. Leteszi a földre, és fejbe veri a fiát.

A gyerek bőgni kezd. Megkapom a feleségem alsóneműit is az evőeszközök mellé.

A férfiak összevesznek, hogy mi fér fel a piros Toyota pickupra. Összetörik egy kagylóberakásos tükör. A síró gyerek ráveti magát a földön heverő matracomra. Piszkos kis lábnyomai világítanak a fehér szöveten.

Költözni Kairóban olyan, mint zsebkéssel oroszlánra vadászni: nem lesz meg mindened a végén.

A húsz év alatt, mióta Kairóban élek, kétszer költöztem. Nem véletlenül. Először a Janbo utcából a szintén Dokkiban található Abdel Rahim Szabri utcába. A forradalom utáni restaurációban nem nagyon lehetett újságot írni. Most azért, mert a főbérlőm kezdte összetéveszteni a jóindulatomat az ostobasággal. Régi hibám, dolgozom rajta.

Ahmed barátom a belvárosban talált egy lakást, az Abdín palota mellett. Megnéztem, tetszett. Az ára is rendben volt.

Nem feltétlenül kell sok pénzt keresned, hogy azt csináld, amit akarsz. Elég olyan országban élni, ahol a pénzem ér valamit. Erre már huszonhat éves koromban rájöttem. Amerikai segítséggel.

Az a giccs, amit most Párizsnak hívnak, ugyanis amerikai találmány. Hemingway és a baráti köre hazudta össze fügefalevélnek, hogy mit kerestek ott. Az első világháborúban kivérzett, gazdaságilag letérdelt országban két francia férfi egyhavi fizetése volt annyi, amennyit az Egyesült Államokban egy újságcikkért fizettek.
Párizsban lehettél író főállásban a XX. század elején. Nem kellett keresztre feszülni a pénzért.

Száz évvel később Európa már elesett, de a Közel-Kelet még tartja magát.

Kairóban lehetek író.

The post Jászberényi Sándor: Csak a halottaknak nincs reménye first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu