Ma reggel elhunyt Nádas Péter Kossuth-díjas, világhírű író. Isten Önnel, Művész Úr!

– írta Magyar Péter miniszterelnök.

Karácsony Gergely hosszabban is írt Nádas halálára:

Voltak és lesznek is Magyarország történelmének is boldogabb korszakai, de vigasztaljon bennünket, hogy csak most lehet Nádas Péter kortársának lenni – négy éve már, hogy ezt mondhattam Nádas Péter szemébe, és most hirtelen nem tudom, mi maradt, ami vigasztalhat bennünket. Elment Nádas Péter. Nem kortárs mától, hanem örök. Rá is igaz immár: mostantól mindenhol ott lesz, csak itt nem. Nádas Péter egyszerre a legmagasabb szintű világirodalom és a legszebb, a legfinomabb, leginkább szívet melengető magyar irodalom. Tőle tudjuk, hogy vannak Párhuzamos történetek és igen, a Rémtörténetek mellett mindig van Valamennyi fény. Nádas Péter nem egyszerűen történeteket írt. Megtanított másképpen látni: hogy a legmélyebb igazságok gyakran a legkisebb részletekben rejtőznek. És Nádas Péter birtokában volt a legmélyebb igazságoknak. Megrendítő nagysága talán abban rejlik, ahogyan képes volt mélyen, a legbelsőbb rétegekig belehatolni az olvasójába. És közben arra emlékeztetni bennünket, hogy a világ megértésének első feltétele nem a bizonyosság, hanem a figyelem.

Mint fogalmaz: „Nádas Péter, ennek a városnak méltó díszpolgára, nem feltette Budapestet a térképre, hanem megmutatta országnak-világnak, hogy hol is van ez a város Európában. Az ő Budapestje rémisztő és derűs, félelmetes és otthonos, ismerős és rejtélyes, csúnya és szép, embertelen és szolidáris. Nádas Péter Budapestje olyan, amilyennek szeretjük. És amilyennek szeretjük utálni. Ez az ország, ez a város, rengeteget köszönhet Nádas Péternek, és most már örökké bánhatjuk, hogy ezt meghálálni nem leszünk képesek. „A lélek emlékezete nélkül a test nem érthető” (Nádas Péter: Saját halál) Isten nyugosztalja Nádas Pétert, a legnagyobb írók, a legnagyobb magyar írók, a legnagyobb magyarok közül valót.”

Dragomán György azt írja, nem beszélgetett sokszor Nádassal, de legutóbb három éve, Berlinben igen.

Épp sétáltunk vissza az Akadémia üléstermébe, amikor valahogy a fülzúgás jött szóba. Hogy éveken át zúgott a füle. Azt kérdeztem, hogy milyen az, mikor elmúlik: egyszer csak vége lesz, mintha kikapcsolták volna? Azt mondta, arra nem emlékszik pontosan, csak arra, hogy milyen volt, amikor észrevette. Megállt, rám nézett, elmosolyodott és színpadiasan magas hangon, mintha valami szerepet játszott volna, azt mondta: „Jaj, már nem zúg a fülem.” Aztán átmentünk a páros üvegajtón.

Szabó T. Anna úgy búcsúzott posztjában egy évekkel korábbi, Nádasról szól írással:

„Ezerkilencszázhetvenhárom őszén, a születésem utáni évben, a harmincegyedik születésnapja tájékán, Nádas Péter a warnemündei tengerparton sétált átforrósodott testtel, és az éles ködben követte őt a saját halála, amire akkor már kitartóan sóvárgott. Ezerkilenszáznyolcvannyolcban Szombathelyen egy kamaszlány megvette a Játéktér című könyvet, rajta Caspar David Friedrich képével, és mély beleéléssel egymás után többször elolvasta a Hazatérés című írást a warnemündei tengerparton sétáló, halálraszánt fiatal íróról, az érzelmekről és a fegyelemről. Ugyanebben az évben a lány megismerkedett egy tizenöt éves fiatalemberrel, aki írt. A nyolcvanas évek végén együtt mentek el Nádas szombathelyi estjére. A kilencvenes években, amikor a fiatalember a regényével küzdve ugyanolyan halálra szántan sétált egy másik tengerparton, a lány, nehéz szívvel, de magára hagyta a teherrel, mert bízott benne, hogy ő sem hal bele, hogy megerősödve kerül ki a kétségbeesésből. Kétezerkettőben, hosszú Nádas-olvasások után, és miután verset írt Nádas egyik fényképéről, a lány a balatonfüredi Fordítóházban levette a polcról a Saját halált. Annyira megrendítette, hogy csak húsz év múlva merte a kezébe venni megint.

A húsz év múlva, az most van. Az, hogy élünk, most van. Az, hogy Nádas Péter itt van, és hogy ír, győzelem. Általa, vele. Valahányszor olvasom, ott a bizonyság: tétje van annak, hogy élünk.

Jászberényi Sándor úgy ír a halálhír kapcsán:

„Az irodalmi ízlés szubjektív. Az ember egy részét mindig jobban szereti, de mindig tud az egészről. Valamilyen homályos vonal jelöli a határát, amit nem lát, legfeljebb érez. Meghalt Nádas Péter. Veszteség nincs. Az életmű teljes, a munka kész. Az ember meghal. Ilyen műfaj élni.”

Spiró Györgyöt a HVG érte utol, úgy fogalmaz:

Nagyon tehetséges volt. Rengeteget dolgozott. Azt hiszem, hogy ennyi a titka. (…) Nagyon nagy veszteség, az ember úgy szerette volna, hogyha még van és létezik. De, sajnos, nem élünk örökre.

Hozzátette, azért a német nyelvterületen volt igencsak ismert és kedvelt író Nádas, mert „csak a németeket érdekli valamennyire, főleg ideológiai és politikai okokból, a kelet-európai, közép-európai irodalom. Senki mást nem érdekel”.

Nyáry Krisztián egy Nádas-idézettel búcsúzott: „A nemzet kultúrája nem lehet senkinek a személyes tulajdona, hanem közös tulajdon. Rontani, rombolni, pusztítani lehet, de építeni csak olyan állam képes, amelynek polgárai szabadon beszélik meg egymás között, hogy mit helyes és mit helytelen gondolniuk és cselekedniök, s a versmértéket nem a süket önkény, hanem az én hallásom szabja meg. Ahol az én, te, ő, mi, ti, ők rendje egyszerre, de nem egymás ellenében uralkodik.”

Grecsó Krisztián egy közös fényképüket osztotta meg, azzal a szöveggel:

Egy korszak végetért. Ha a lelkek emlékeznek, akkor most gyöngyörű viták következnek odafönt.



The post „Nem egyszerűen történeteket írt. Megtanított másképpen látni” – így búcsúznak szakmabeliek és politikusok Nádas Pétertől first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu