Az október már csak ilyen. Nyilván mindig is ilyen volt, csak amíg az ember fiatal és nincsenek halottjai, kevésbé, pontosabban egyáltalán nem foglalkozik a halottak napjával.

Először esküvőkre járunk, aztán keresztelőkre, majd válóperes tárgyalásokra, végül temetésekre.

Mindez akár íve lehetne az emberi életnek, de szerencsére jóval bonyolultabb és sokkal több örömet ad ennél a létezés.

Ilyentájt éveken át apu születésnapja (október 23.) volt számomra a lényeg, ami mostanra sem változott, hiszen attól, hogy valakitől elbúcsúzunk, nem szűnünk meg szeretni őt, emlékezni rá.

Most, Ákos, tőled vettünk búcsút.

Méltó volt hozzád, méltó az uszodához, méltó az imádott sportágunkhoz.

Van ez az idézet, talán emlékszel rá:

Megszülettél, és amikor eljön a pillanat, vendégeskedésed befejeződik e bolygón. E két pillanatot nem határozhatod meg, ám amit közöttük teszel, abban az Idő lehet a barátod és lehet az ellenséged. Intézd úgy, hogy a barátod legyen!

Társ voltál az alkotómunkában. A TF uszodában nem csupán edzettünk, hanem gondolatokat cseréltünk. Mindez még az úszósportban egyedülálló karriered előtt történt, a müncheni olimpiára való készülés során.

Tudtam, hogy valahol megvan a közös képünk erről az időszakról. Most ezt nézve szeretnék felidézni néhány közös emléket, természetesen nem kisebbítve mindazt, amit később elértél, de annak már csak kívülállóként lehettem tanúja. (Ha ugyan van olyan egyáltalán, hogy akármelyikünk, te vagy én vagy bárki, aki az úszás szerelmese, kívülálló lehet.)

Szóval úgy alakult, hogy eljöttünk anyuval a BVSC-ből, és hely kellett, ahol készülhettem. Lehetőség edzésre, annak reményében, hogy az elvégzett munka meghozza a vágyott sikereket.

Anyu a TF kutatóintézetében dolgozott, adta magát a kérdés, kérés, hogy vajon lehetne-e ott tartani a délutáni edzéseket.

Akkor már hónapok óta békétlenség uralkodott, így nemcsak helyre volt szükségünk, hanem nyugalomra és biztonságérzetre is. A szüleim sok mindenkivel tárgyaltak, néhány helyszínt ki is próbáltunk, míg végül a TF uszodára esett a választásunk, így 1971-72-ben anyu a TF uszodában készített fel a müncheni olimpiára.

Ott találkoztunk először, ott készült a kép is: ülünk vigyorogva a legszélső rajtkövön.

Fiatal tanársegéd voltál, és noha nyilván akadt ezer más dolgod, jobbára ott voltál velünk a délutáni edzéseken: mértél, jegyzeteltél, segítettél a szárazföldi munkában, levontál tapasztalatokat.

Anyu az első percektől kezdve nagyon szeretett téged, azon kevesek egyike voltál, akiket száz százalékig elfogadott.

Ráadásul az az ember voltál, akit a heterogén uszodai csapat minden tagja szeretett és respektált.

Más időkben te lettél volna a békehozó.

Néztem a temetésen megjelenőket, a családodat és mindazokat, akikkel együtt játszottam, éltem, és jó volt látni, milyen sokan vagyunk, jó volt emlékezni, érezni a szeretetünket.

Mindig figyeltél másokra.

Elmesélnék egy ezzel kapcsolatos történetet.

Úgy adódott, hogy az egyik úszómester pipázott, és a víz felett a pipafüst intenzíven érződik. Büdös dohányt szívott, nem is nagyon lehetett mást kapni idehaza akkoriban, morogtam, hogy megfulladok. Javasoltad, hogy próbáljuk békésen megoldani az ügyet. Ezt mondtad: „Válassz egy pipadohányt, aminek tetszik az illata, és a legközelebbi külföldi utadról hozz belőle egy zacskónyit.”

A történet happy enddel zárult.

Öröm volt a válogatás külföldön, örült a megajándékozott, én pedig boldogan és büszkén szaglásztam ki a medencéből, legalábbis, amikor levegőt kaptam edzés közben.

Természetesen tartottál órát növendékeknek. Egyik alkalommal épp a vízből mentést gyakoroltátok. Akkor tanultam meg én is azt a technikát, ami reményt ad a megmenekülésre, hogy nevezetesen: nem szabad háborúzni azzal, aki az életéért küzd a vízben, hiszen nem tud úszni. Simán a háta mögé kell kerülni, leütni, és már húzhatod is ki.

Hittem is, nem is, aztán úgy adódott, utóbb kiderült: igazad volt.

Tudtad, hogy fázós vagyok, utálom, ha hideg a víz, és olykor egy-két fokkal följebb tekerted a hőfokot.

Azt mondja Hemingway: „Így vagy úgy egy embernek önmagában semmi esélye nincs.”

Eszerint éltél: elsimítottál konfliktusokat, összehoztál legalábbis a megvitatásig ellentétes elveket valló embereket.

Hatvan év a TF-en és nagyjából ugyanannyi az úszósportban – keveseknek adatik ilyen pálya.

Hallgattam a temetési beszédeket, néztem az összevágott filmet, és azt éreztem: rendben van.

Sokan fogjuk őrizni az emlékedet. Én egészen biztosan, már csak azért is, mert szegényebb lenne az életem, ha nem ismertelek volna és az úszósport is szegényebb lenne nélküled.

Szórásos búcsúzás volt, tartottam tőle, de megnyugtató volt látni, ahogy a víz körülölel.

A közös elemünk.

Mi dolgunk a világban? – tesszük fel gyakran a kérdést magunknak.

Hát, te tudtad mi a dolgod, és meg is tetted, amit lehetett.

A magad csendes, kitartó módján szeretted az úszást és minket, akiknek nagyon fogsz hiányozni.

Amikor beiktattak a Hírességek Csarnokába, volt egy kérésed:

„Ha valaki a mellét döngetve az élre áll, és mindig a saját dicsőségét hirdeti, az nem vezet jóra. Azt nem szeretik, nem tisztelik. Én azt szeretném, ha valaha is elhangzik a nevem, vagy olvassák valahol, akár a Hírességek Csarnokában, akkor arra gondoljanak, hogy volt egy ember, aki ezért a sportágért élt, halt, és a versenyzőket támogatva, a versenyzők mögött a háttérben szakmával, szakirodalommal, tanácsokkal, nemzetközi szerepléssel, diplomáciával, versenyrendezéssel segítette ezeket a sikereket.”

Ákos, köszönöm az együtt töltött éveket.

The post Gyarmati Andrea: Tóth Ákos mesteredző emlékére first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu