Szerepel egy mondat az Akik elhitték a 20. századot végén arról, hogy hagyatéknak szánja a könyvet az unokái számára. Ezt összekapcsolnám a könyv elején olvasható résszel, amelyikben arról ír, hogyan élték túl a szülei fiatal emberként a vészkorszakot. Édesanyja, Pór Edit a felszabadulásig a Garay utcai gyermekotthonban maradt, „etette, ápolta, vigasztalta az árván maradt gyermekeket, akik fürtökben lógtak róla, valahányszor megszólaltak a szirénák. De erről csak Friderikától és Banditól tudok, ő soha nem mesélt róla”. Melyek voltak még a szülei életének azon eseményei, amelyekről nem beszéltek? Amit ők nem szántak hagyatéknak?

Tudatosan nem titkoltak el előlünk dolgokat, ebben biztos vagyok. Hogy miről beszéltek nekünk és miről nem, inkább a késztetéseiken múlt. Nálunk otthon a holokausztról kevés szó esett. Nem azért, mert titokban akarták tartani, hanem mert megpróbálták jó mélyre süllyeszteni, elnyomni az emlékeket.

Az édesanyámnak legalább száz közvetlen és távolabbi rokonát gyilkolták meg, az édesapámnak még többet, mert ők vidéken éltek. Visszatekintve úgy látom, nem dolgozták fel ezt a traumát. Nem is tudom, fel lehet-e dolgozni azt az iszonyatos rettegést és veszteséget, amit ők elszenvedtek.

És hittek abban, hogy ilyen többet nem lesz, hogy megtanulta Európa, hova vezet az az út. Ez lehetett a másik ok, amiért nem beszéltek róla. Anyai nagymamám viszont csak erről mesélt nekünk. Neki ez olyan fájdalmas és nyílt seb volt, ami nem tudott begyógyulni. Seb, amit folyton elborít a vér. Tőle végül is nagyon sokat megtudtunk a borzalmakról, amiket ő átélt.

Ez generációs különbség volt?

Teljes mértékben. A szüleim kommunisták lettek: édesapám már a harmincas években, a nála fiatalabb édesanyám a negyvenes években, a felszabadulás után. Sokáig abban hittek – talán életük végéig –, hogy a holokauszt végérvényesen a múlthoz tartozik, tanult belőle az emberiség. Ők pedig új világot építhetnek fel. Nagyanyám viszont a szörnyűségeket nem lezárt történetként élte meg, hanem mint ami bármikor megismétlődhet.

Az édesapja, Vásárhelyi Miklós közlékenyebb volt, mint az édesanyja?

Igen. Édesanyám sokkal zárkózottabb volt. Nem szeretett magáról beszélni. Apámtól nem volt idegen, hogy magáról beszéljen. Édesanyám úgy nevelt minket a testvéreimmel, hogy a panaszkodás, a siránkozás, a sérelmeink emlegetése nem helyénvaló. Ilyen szempontból keményre nevelt minket, amilyen ő maga is volt.

Szerepel a könyvben egy részlet, hogy az édesapja a gettó felszabadítása után a Klauzál téren meglátta az egymásra halmozott holttesteket. Ez az emlék évtizedekkel később is megrendítette őt. Ön emlékszik olyan családi beszélgetésre, amikor szóba került ez a korszak, és látta az apján az erős érzelmi reakciót?

Igen, de gondolom, minden normális embert traumatizál, ha megfagyott hullahegyeket lát a Klauzál téren.

The post Vásárhelyi Mária: Gyerekként azt éreztem, már senki nem beszél ’56-ról és Nagy Imréről, csak nálunk otthon van mindig erről szó first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu