Ez önmagában is paradox kissé, hiszen fél évvel már a mérsékelt érdeklődés mellett abszolvált első szabad választások után vagyunk. A szabad gyülekezési jog azonban még mindig viszonylag új élményt jelent, normális érdekegyeztetési mechanizmusok ugyanakkor nem túlságosan léteznek, a parlament politikai kezdőkkel és amatőrökkel van tele, a rendőrség béna és bénult – a taxisok pedig ugyan legalábbis vegyes megítélésűek, de legalább sokan vannak, és van CB-rádiójuk.
Vannak, akik ennek az eszköznek tudták be a megmozdulás hatékonyságát. Az emberiség mobil előtti korszakában járunk, a CB nagy kommunikációs előnyt jelent – 1990 után el is terjedt (csak városi legendaként valószínűleg), hogy a hasonló megmozdulások megelőzése érdekében kellett nem sokkal később a taxiscégeknek átállniuk a könnyebben kiiktatható URH-ra. Emlékszem, gyerekként én is egy játék walkie-talkie-n lógtam, és hallgattam a közeli taxisokat az Erzsébet híd felhajtójánál: engedjétek át a mentőt, aztán zárjatok vissza, és hozzatok teát.
Bár az ellenzéki sajtóban már szivárogtak hírek arról, hogy brutális benzináremelés jöhet, a kormány még előző nap is tagadta, hogy erre készülnének. Amikor csütörtök délután egy ismeretlen minisztériumi szóvivő mégis bejelentette, hogy 65 százalékkal drágább lesz az üzemanyag, méghozzá rögtön éjféltől, a taxisok pillanatok alatt megszervezték magukat. Koraestére már 400 autó volt a Hősök terén, és hamarosan csatlakoztak a fuvarozók is. Este fél tízre lezárták a hidakat és a főbb csomópontokat, reggelre blokád alá kerültek a határátkelőhelyek is.
„Volt egy rendkívül mocskos szájú kolléganő az akkori Gábriel Taxinál, aki megállás nélkül nyomta a CB-n a taxisoknak, hogy mutassuk meg ezeknek a… (itt idézhetetlen káromkodások sora következik), hogy mire vagyunk mi képesek” – emlékezett vissza a megmozdulás elejére Horváth Pál, aki egy kisebb taxivállalat vezetőjeként nagyjából spontán módon lett a blokádosok vezetője és a taxisok képviselője a nyilvánosságban.
A taxisok erejét növelte, hogy az országra hirtelen rárobbanó tömeges munkanélküliségben sokaknak lett ez a kényszermegélhetése. „Általános tendencia volt, hogy a munkaközvetítő irodáknál azt kérdezték az emberektől, hogy van-e jogosítványa. Ha igen, akkor ajánlották: menjen el taxisnak. Még nem kellett semmilyen vizsgát tenni, elég volt egy jogosítvány”, meg egy Zsiguli, Wartburg vagy Skoda, és már mehetett is az üzlet.
Budapesten ekkor nagyjából 11 ezer személyfuvarozó működött, ötször annyi, mint a nem sokkal kisebb Bécsben. Sík Endre szociológus blokádtanulmánya szerint bennük sokan egy Robin Hood-szerű „népi haramiát” láttak, és az esemény szélesebbé terebélyesedését több tényező is segítette. Mivel a megmozdulás egy, a mostanihoz hasonló hosszú hétvégére esett, az egész némi happening jelleget öltött, és a lakosság körében különösen irritálóvá tette az áremelést, hogy azt az ünnep után, előzetes tagadások után vezették be. A megmozdulásokat Kéri László szerint segítette, hogy a benzináremeléssel félrevezetett taxisokhoz hasonlóan a társadalom nagy része általában is becsapottnak érezte magát a rendszerváltás kapcsán.
Bár a kommunikációval kapcsolatban utólag a kormány is önkritikus volt, lehet, hogy nem is lehetett volna másképp. Az Öböl-háború miatt néhány hét alatt duplájára nőtt az olaj világpiaci ára, miközben a szovjet szállítások akadoztak, a magyar olajtartalék pedig alig 8–9 napra csökkent. A kormány emiatt döntött úgy, hogy az ekkor még hatósági áras üzemanyag árát az addigi 36–40 forintról 60 forint környékére emeli, és attól tartottak, hogy ha ezt előre bejelentenék, az autósok kifosztanák a kutakat, és korlátozni kellene az ellátást.
„Leggyakrabban azt hozták fel ellenünk, hogy a kormány hazudik. A hatósági ár változtatásáról azonban addig, amíg az életbe nem lép, nem beszélhet senki a nyilvánosság előtt” – indokolta később az utolsó pillanatig tartó hallgatást Bod Péter Ákos ipari és kereskedelmi miniszter. A döntést az önkormányzati választások miatt sokáig halogatták is – amikor pedig végül meghozták, a fokozatos helyett az egyszeri, valóban rendkívül magas áremelés mellett döntöttek. Ezzel hirtelen ráömlöttek a magyar lakosságra a világpiaci árak, nyakon öntve 74 százaléknyi adóval.
Máshap hajnalra országossá váltak a lezárások, vagy 600 helyen álltak keresztbe az utakon a taxik és a kamionok – a teherautósofőrök közül páran a fékfolyadékot is leeresztették, hogy semmiképpen ne tudjanak elmozdulni.
A fővárosban lényegében csak metróval lehetett közlekedni, még a ferihegyi repülőtérre vezető utat is lezárták – az külön okozott némi külpolitikai bonyodalmat, hogy a Szovjetunióból Izraelbe kivándorló zsidók egy nagyobb csoportja is napokra a reptéren rekedt.
Az utakon a taxisok csak a mentőket, tűzoltókat, néhol az élelmiszerszállító teherautókat engedték át. Időnként rövid időre megnyitották a forgalmat pár civil előtt is, de nagyon sokan nem tudtak hazajutni sem, jó néhányan földutakon próbáltak menekülőutat találni. Budapesten a rendőrséggel való alkudozásban a taxisok végül a Lánchídon engedték a forgalmat, a többi hídon és felüljárón azonban állt minden – és a taxisok mellett sokan jelentek meg mások is, nagyrészt ellenzékiek.
Az egész káoszt meghatározta, hogy a miniszterelnök kórházban volt. Antall József májusban észlelte először magán a megnagyobbodott nyirokcsomókat, majd szeptemberben fordult a tünettel orvoshoz, de a sürgős műtéttel meg akarta várni a helyhatósági választásokat és a washingtoni útját, ahol Bush elnökkel találkozott. Október 23-án Antall még elmondta az 1956-os ünnepi beszédét, majd befeküdt a Kútvölgyibe, ahol másnap megműtötték – a taxisblokád napjaiban végig bent lábadozott, és várta a szövettan eredményét, amíg a kormány élén Horváth Balázs belügyminiszter igyekezett őt – inkább kevesebb, mint több – sikerrel helyettesíteni.
„A rend, a rend! Ez legyen a jelszavunk!” – üzente a tévén keresztül a belügyminiszter a Kossuth térről; „Ahogy a mise is befejeződik: menjenek békével!” – kérte, de ez nem hatotta meg a taxisokat. Horváth Balázsról később azt terjesztették, hogy kész lett volna akár a tömegbe is lövetni – valójában semmi ilyesmi nem hangzott el, pert is nyert az ügyben rágalmazás miatt. Ő maga később azt mondta, hogy eleinte egyértelmű volt az elhatározása: mivel nem bejelentett, törvénytelen demonstrációról van szó, „az ország törvényes rendjét minden körülmény között fenn kell tartani”, később azonban, amikor világos lett, hogy a demonstrációk kiszélesedtek, eldöntötte, hogy nem lehet erőszakot alkalmazni.
Az események jellege, a rárakodó politikai haszonkeresések és a nagyon különböző személyes emlékek miatt a blokád megítélése azóta is szélsőségesen megosztó. Mint azt a Blokád című film, illetve annak fogadtatása is tanúsítja, a korabeli politikai narratívák ma is élénken élnek. Vannak, akik jogos felháborodásból fakadó polgári engedetlenségi mozgalomként, mások politikai puccskísérletként beszélnek a taxisblokádról, az esemény pedig erősen hozzátett az MDF és az SZDSZ közötti ellentétek további mélyüléséhez.
A taxisok között a második napon több szabad demokrata politikus is felbukkant, Kis János, a párt elnöke pedig arról beszélt, hogy a kormány „elkövette azt a bűnös hibát, hogy a demonstrációkra első reakcióként erőszakkal fenyegetőzött”, ezért „a kabinet nem alkalmas az ország további vezetésére”.
Göncz Árpád köztársasági elnök maga is aktív szereplőként, gesztusaival a kormány pozícióit gyengítve lépett fel kvázi közvetítőként. „Honfitársaim! Hazánkban válsághelyzet alakult ki, ami túlnőtt a benzináremelés kérdésén és a taxisok követelésein, s minthogy ez a válság politikai természetű, politikai megoldást kíván” – állt nyilatkozatában, és azon kívül, hogy az áremelés felfüggesztését javasolta, külön tárgyalt a budapesti rendőrfőkapitánnyal, aki azzal jött el tőle, hogy a rendőrség semmiféle erőszakos fellépésre nem hajlandó. Göncz (államfőként formálisan ő volt a hadsereg főparancsnoka) megtiltotta, hogy a honvédséget bármilyen rendfenntartó feladatra igénybe vegyék; noha a belügyminisztérium csak az úttorlaszok eltávolítására kért volna kölcsön honvédségi járműveket, az terjedt, hogy miután a taxisok elutasították a kormány ultimátumát, tankok indultak Budapest felé.
A bejelentés nélküli tömeges úttorlaszok kapcsán így a médiában uralkodó hang a saját állampolgárai ellen törő kormányhatalom megfékezése és az erőszakmentesség követelése volt – így pedig az enyhébb kényszerintézkedések, az autók elszállítása sem volt lehetséges, amiből akut politikai válság lett.
„Vajon mikor érti meg, kedves kormány, hogy egész nép ül abban a bizonyos taxiban?” – kérdezte címoldalán a Kurír. A kormány, mint arról később Boross Péter nyilvánosan is beszélt, eleinte nagyrészt időhúzásra játszott: azzal számoltak, hogy a hasonló megmozdulások pár nap alatt kifulladnak, a taxisok is hazamennek, hiszen pénzt kell keresniük.
Azt is érzékelték, hogy az idő múlásával nő a lakossági frusztráció a lezárások miatt. A kormánypárti közvélemény mozgósításán az MDF dolgozott, a Kossuth térre szerveztek tüntetést. „Taxik, haza!”, „Nem akarunk Balkánt!”, „CB-terror”, „Útelzárás = terrorizmus”, „Taxisok! Nem áll – csak megállt mögöttetek az ország!!!”, „SZDSZ puccs” – állt a táblákon, miközben a későbbi konteókat megalapozva Csurka István szervezett ellenforradalmi erőkről, Lezsák Sándor pedig arról beszélt, hogy „az elmúlt napok eseményei mögött egy nagykoalíció, az MSZMP, az MSZP, és az SZDSZ bizonyos körei állnak”.
A polgárháborús hangulat ellenére végül mégis győzött a megegyezés, így a hétfői munkanapra újraindulhatott az élet az országban. Az Érdekegyeztető Tanács ülésén a taxisok, a munkaadók, a munkavállalók és a kormány képviselői abban állapodtak meg, hogy a kormány 12 forinttal mérsékli az eredetileg bejelentetthez képest az üzemanyagárakat, januártól pedig átállnak a hatósági árról a szabadpiacira. Bár az utóbbi, mint hamarosan kiderült, azt jelentette, hogy rövid időn belül mégiscsak megvalósult a tervezett áremelés, az időleges kompromisszum eredményeként a taxisok október 28-án reggel kilencre az országban mindenütt feloldották a blokádot.
„Talán ez a mostani feszültség rádöbbentette arra a magyar népet – azokat is, akik passzívak, akik bármilyen okból másként gondolkodtak –, hogy itt valóságos összeomlás következhet be. Bekövetkezhet az, hogy nem lesz villany, nem lesz semmiféle energiaforrásunk, elszabadul az infláció, ha nem cselekszünk felelősséggel, fegyelmezetten” – mondta a megegyezés estéjén, a kórházi szobájában Antall József miniszterelnök az elhíresült pizsamás interjúban, hozzátéve, hogy nem fognak eljárást indíttatni „e polgári engedetlenségi mozgalomnak a résztvevői ellen”.
A taxisblokád nem hivatalos szóvivőjeként fellépő Horváth Pál a Kossuth téren bocsánatot kért a lakosságtól, „aki szimpátiával vagy unszimpátiával viseltetetett ez ellen a kis kényelmetlenség ellen, (…) de az ő érdekükben is történt” – mondta, és fegyelmezett elvonulásra kért mindenkit: „Ez a demonstráció bebizonyította, hogy mi olyan erő vagyunk, amit, ha jól kezelünk, akkor az erő, de ha rosszul kezelünk, akkor az kicsúszhat a kézből”.
Írta: Kolozsi Ádám | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/taxisblokad35
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
The post 35 éves a taxisblokád: CB-s forradalom, diszpécserpuccs, polgári engedetlenség melegítőben first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
