Ami a száz éve született Makk Károly vagy a nem rég eltávozott Tarr Béla a magyar filmben, az a magyar zenében a két György: Ligeti György, aki már nincs sajnos közöttünk, és Kurtág György.

Kurtág február 19-én tölti be a százat. És még él és dolgozik.

Legújabb kamaraoperáját éppen most fejezte be. Első és eleddig egyetlen operáját, a Samuel Beckett művéből írt A játszma végét a milanói Scala mutatta be. A Berlini Filharmonikusok, az amszterdami Concertgebouw rendszeresen műsorra tűznek Kurtág darabokat. 1998-ban elnyerte a zenei Nobelnek számító Ernst von Siemens Stiftung-díjat. Ennél a zenei életben nincs feljebb.

A legnagyobb karmesterek vezényelték műveit. Körülbelül úgy kell értékelni, hogy ha egy kortárs zenét kedvelőt megkérünk, hogy mondjon kortárs zeneszerzőket, az első ötben benne lesz Ligeti és Kurtág. De legalábbis a tízben biztosan, mondjuk John Cage, Morton Feldman, Arvo Pärt és Philip Glass mellett.

Nem nagyon van olyan ága a kultúrának, melyben ilyen súlyú szereplőink lennének.

Ligetin túl – akinek Kubrick felhasználta műveit, aki nélkül nem lenne az a 2001 Űrodüsszeia, ami – a Három nővér-átirattal világhírű szerzővé emelkedett Eötvös és Kurtág jelentették a Bartók utáni nemzedékben a magyar zenét.

Ököllel ütni a zongorát

Nem elsősorban kísérletező egyikük sem. Sem Ligeti, sem Kurtág nem érthető meg a klasszikus zenei háttér nélkül. Vegyünk mondjuk egy Ligeti művet, a Kubricknál a fénysebességgel utazást illusztráló Atmospheres-t: ez a mű 53 szólam. Egészen képtelenségnek hangzik. A legbonyolultabb szövedékű művek egyike, Biber barokk salzburgi miséje az, amiben ennyi szólam szólal meg. Zenei nyelvre lefordítva: oktáv terjedelemben megszólaló, a teljes kromatikus skálát tartalmazó akkord. Ligetinél a kórusmű elején olyanok ezek a szólamok, mintha valaki a zongora minden egyes hangját egyszerre lenyomná. A feketéket meg a fehéreket is.

Mondhatná erre a laikus hallgató, hogy de ilyet én is tudok. De valójában nem is feltétlenül az ebben a műben a nagyszerű, ahogyan elmozdulnak a szólamok, milyen óvatosan, milyen éteri zene lesz ebből, hanem az, hogy ez Ligetinek ez eszébe jut, és nem csak a kórus lehetőségeit, hanem a zene lehetőségeit tágította ki.

Kurtág mindamellett, hogy hasonlóan kísérletezik, minden egyes műve mögött megfontolt gondolati tartalom van, tehát nem egyszerűen egy trükk, játékosan és tudatosan használja, formálja, alakítja a nyelvet is, a szöveget is. A Játékoknak, amely az egyik legismertebb Kurtág-mű, a kottaformája is szokatlan, hiszen

van olyan darab ebben, amit úgy kell előadni, hogy ököllel megütjük a zongorát, van olyan, amit úgy, hogy végigsimítjuk a billentyűket.

Nem tempójelzéseket találunk ezekben, hanem jegyzeteket, leírásokat – szinte inkább rajzok ezek, mint kották. Csaknem képzőművészeti alkotások is.

Reagan és a bolsevikok < Kurtág

Nagy Dénes rendező (generációja egyik legkiválóbbja a Természetes fény rendezéséért berlini Ezüst Medvét kapott) a Kurtágról szóló portréfilmjét egy apró felhő képével kezdi, amely az ég kék háttere előtt lebeg. Pont olyan, hogy beleillene a Kurtág-jegyzetfüzetekbe. Majd az idős, kissé görnyedt zeneszerző hátát látjuk, amint a zongoránál ül, és mellette egy hölgy áll, láthatóan már nem annyira türelmesen. Kurtág lassan emeli a kezét. „Kész az ebéd”, mondja a hölgy, és vár. Mi nézők is várunk. Percek telnek el, mire Kurtág ráteszi hosszú ujjait a billentyűkre, és nagyon finoman, megszólal két akkord. Kurtág bejegyzi a kottába. Még egy kicsit kivár. De ebéd előtt ennyi is elég. Nem teljesen elégedett. De jó lesz. Minden hangnak meg kell, hogy legyen a maga jelentősége és jelentése.

Majd a BMC kulturális központ hangversenytermében vagyunk, ahol a világ legjelentősebb zongorahangolója, Stephan Küpfner hangol egy zongorát. Ezt értelmezhetjük akár rendezői fricskaként is: a kortárs zenében nem jártas, attól idegenkedő hallgatók többsége a kortárs, kísérletező szerzemények jelentős részét olyasmiknek hallja, mint egy zongorahangolást. Ha az első darab mondjuk egy Ligeti mű egy koncerten, gyakran van egy vicceskedő vendég, aki a zenekart hallva felteszi a kérdést, „ez már a mű?”.

Igen, kétségtelen, a nem tonális kortárs zene – de akár még olyan régebbi alkotások, mint Schönbergéi – hallgatásához is fokozott figyelemre, némi zenetörténeti, zeneelméleti háttértudásra is szükség van ahhoz, hogy ne próbának halljuk, ami elhangzik.

Kortárs képzőművészeti kiállításon is lehet hallani, hogy egy nem figurális festmény előtt értetlenül álló néző vagy azt mondja, ilyet tudok én is, vagy azt, hogy nem szeretem az olyan műveket, melyek mellé oda kell állítani egy műtörténészt, hogy elmagyarázza, mit látok.

Az a helyzet, hogy egy barokk vagy reneszánsz festmény mellé is oda kellene állítani egy műtörténészt, hogy pontosan azt lássuk, amit a festő szeretett volna, hogy lássunk. A Mona Lisa is értelmezésre szorul. Vivaldi Négy évszakát is érdemes úgy hallgatni, ha elolvassuk a hozzá tartozó verseket. Csak éppen a kortárs zenébe nem szoktunk bele. Sir Simon Rattle és más nagy karmesterek, akik műsorra tűznek Kurtág- vagy Ligeti-darabokat, éppen azért is teszik, hogy hozzászoktassák ezekhez a művekhez is a hallgatóságukat, hogy megéreztessék ezen műveknek is a jelentőségét, kibontsák jelentésüket.

Próbálja meg a kritikus hallgató, tud-e érvényes kortárs művet írni úgy, hogy csak odaül a zongorához, és leüt random hangokat. Nem sül ki belőle semmi. Ugyanakkor a kísérletezés valóban elvezethet ahhoz, hogy megértsük, a Kurtág-művek ugyanúgy érvényes hangokból állnak, mint a Schubert– vagy Schumann-darabok. Csak esetleg olyanok, mintha azok lennének ízekre szedve. Felbontva, újra összerakva.

Kafka művei sem adják meg magukat könnyen. Nagy Dénes és alkotótársai, Ugrin Julianna producer, Dobos Tamás operatőr és Fazekas Gergely zenetörténész közös művének (mindannyian egyformán fontosak) címe: Kurtág-töredékek. Kurtág fragments. Ez a Kafka-töredékekre, az egyik legelismertebb Kurtág darab címére utal. Hegedű és énekhang. Rövid Kafka-mondatokból áll a mű. Úgy érdemes hallgatni, ha követjük a szöveget.

Nem véletlenül emlegettem a két német dalszerzőt. A dalirodalom legjobbjait is úgy érdemes hallgatni, ha követjük a német szöveget, sőt, ha értjük a német nyelvet. Mert a dikció ismerete, a német hanglejtés ismerete is közelebb vihet a darabokhoz. Érdemes a Kafka-töredékeket elővenni az osztrák Anna Prohaska és a nagyszerű Isabelle Faust előadásában. Elindul két hang a hegedűn, és olyan, mintha maga a hegedű nem tudna valami fontosat elmondani, mintha elakadna. Majd megszólal a Kafka-szöveg. Érvényesebb így a szöveg, mintha csak felolvasná Anna Prohaska, holott az előadása inkább a szavalathoz, mint az énekléshez áll közelebb. Aztán a hangja elcsuklik. Ahogy elmozdul a Kafka-szöveg a realitásból: az idő kezd el táncolni, az idő perdül táncra e változástól. A beszéd korlátait ismerjük itt fel. Találtam egy egészen fura Esterházy Péter-szöveget is, amit éppen a Töredékek előadása után írt:

Az egyik legnagyobb élményem volt tavaly a Kurtág Kafka-darabja. Azt már rég nem éreztem, tudja, azt az örömöt, amit klasszikusan a művészet, pontosabban a remekmű tud okozni. Tehát azt, hogy megkönnyíti az ember életét. Ha egy ilyen ember van, mint ez a Kurtág, akkor… akkor mondhatnak nekem a bolsevikok vagy Reagan, amit akarnak

Simán lehetséges és elfogadható ugyanakkor, ha valaki egyébként ezeket a rövid szkeccseket idegesítőnek tartja, hallgathatatlannak. Nem is ezzel kell kezdeni a beavatást a Kurtág-művekbe.

Ám érdemes eljutni ezekhez a darabokhoz, mert ezek is felmutatnak valamit Kurtág humorából, abból a fanyar humorból, ami Kafkáéhoz hasonló, és abból az attitűdből, ami szintén hasonlít Kafkáéhoz, és amit Halász Péter zenetörténész a következő mondattal fogott meg elég jól:

Kurtág egész életműve a komponálás lehetetlenségéről szól, és éppen létével, amely mindig egyetlen hajszálon függ, tanúsítja, hogy a lehetetlen mégis lehetséges.

Nem beszél mellé

Élet és mű, ez a Kurtág-film tanulsága is, nem válik el egymástól, Kafkánál sem: minden művé formálódik, a kétségek is. A bűntudat is. A szépség hiábavaló vágya is. „Mert Kurtág esetében minden hang mögött erőteljesen érezni ugyanannak a tekintetnek, idegéletnek, lelki rezdülésnek az azonosságát. Mert az ő műveiben minden zenei szó önvallomás jellegű. Mert ennek a zenének minden pillanatában, így vagy úgy, az egész életmű egyszerre van jelen” – írta róla Kroó György.

A kulcsszó itt az önvallomás.

Nagy Dénes és alkotótársai jól választanak a művek közül. Rövid részleteket, nem teljes műveket, ugyanakkor a Kurtág mellett felsorakozó alkotók, az általuk Kurtágnak előadott darabok, megmutatják a művek tágabb kontextusát, azt is, hogy miből nőnek ki a Kurtág-művek, hogyan kapcsolódnak a klasszikus művekhez.

És éppen annyit, amennyi kell, mutatnak fel Kurtág életéből a film alkotói. Nincsenek életrajzi adatok. Lugosról csak képek vannak. És egy vallomástöredék. „Nekem nem volt jó Lugoson”, mondja Kurtág. „Folyton bántalmaztak az iskolában”.

1926. február 19-én született, az erdélyi településen, nem is messze a három évvel korábban született Ligeti szülőhelyétől. A hely leghíresebb szülötte persze Béla, Bela Lugosi, a Drakulát alakító színész. De itt töltötte az akkor alig több mint tízezres településen gyerekkorát Teller Ede is.

A BMC, ahol jelenleg Kurtág él, ahol feleségével, Mártával az utolsó években élt (bár volt egy háza Bordeauxban), közzétett érdekes dokumentumokat a lugosi évekről. A Kurtág család zongorát keres. Kurtág alakítása emlékezetes volt egy iskolai előadáson.

A már öt évesen zenélő Kurtág Temesvárra kerül, majd a második világháború végén, átszökik a határon, hogy jelentkezzen a Zeneakadémiára Pesten. Tanulmányait csak akkor kezdheti meg, amikor megszerzi az okmányait. Kadosa Pálnál és Weiner Leónál tanult zongorát és zeneszerzést.

Nem klasszikus portréfilm a Kurtág-töredékek, pláne nem dokumentumfilm. Nem szépít, nem ajnároz. Nem beszél mellé. Ahogy Kurtág sem.

Kurtág és a felesége, Márta egy ablaknál áll és jár a kezük, négykezest játszanak. És ebben benne van a szerelem. Az együtt töltött évek, az összhang. A nem is olyan könnyen kialakuló összhang. Ez Kurtágnál a harmónia: nem dúr és moll hangnemek, hanem az élettel együtt töltött zenélésben megmutatkozó harmónia. Ez nem tűri meg a hazugságot. „Megütöttem a fiamat”, mondja Kurtág. A szavaknak – mint bármely művében – érezni a súlyát. „Nem egyszer, hanem minden nap”.

Egy kihalóban lévő állatfaj utolsó példánya

Egy jelentős zeneszerző születésének századik évfordulója jó apropó arra, hogy kiadjanak kéziratokat faximile változatban, rendezzenek koncerteket a szerző műveiből vagy elkezdődjön a művek összkiadása, kritikai kiadása. Nagyon ritkán fordul elő, hogy egy szerző meg is élje a századik születésnapját. Arra pedig nincs példa, hogy ezen a napon, a születésnapon, egy olyan művet mutassanak be, amiben ilyen vallomás elhangzik. Amiben az alkotó ilyen kíméletlen önmagával szemben. Ami ennyire szembenézésre késztet. Ami ennyire nyílt. Ami nem fed el semmit.

Ugyanakkor ott van a mozdulat, ahogy Mártával mozog a kezük egy Bach-átirat ütemére. Ott vannak a felhők. A kottakép felhőkké alakul át. A BMC szobája felett, ahol Kurtág lakik, felhők úsznak el. Gyönyörűk Dobos Tamás képei, valóban az idő táncol, ahogy mozog Kurtág keze a láthatatlan zongora felett.

Ezzel a művel, a J. S. Bach-átirattal (Gottes Zeit ist die allerbeste Zeit, vagyis ismét, ebben is az időről van szó, Isten idejéről, hiszen egy gyászóda részlete, átirata) érdemes kezdeni a megismerkedést Kurtággal. Ez is a némileg Bartók Mikrokozmoszára hasonlító Játékok egyik darabja.

Én magam a házaspárt még Párizsban hallottam, a Bastille Operában. Hihetetlen csönd támadt az előadásuk után. Nagyon mély csönd.

És érdemes olyan művekkel folytatni, melyek közelebb állnak a komfortosabbnak tűnő, tonális zenészekhez. A jobb híján portréfilmnek nevezhető film egyik főszereplőjének, a fiatal, izlandi sztárzongorista Vikingúr Ólafsson, From Afar című lemezének darabjai vezetik most a Spotifyon a lejátszási listát, ha beírjuk Kurtág nevét.

Ólafsson először a BMC-ben mutatkozik be a zeneszerzőnek, Mozart-műveket játszik. Azzal is hívja fel Kurtág figyelmét, hogy némileg ő is átírja, átértelmezi a darabokat.

Azt nem mondhatjuk, hogy lenyűgözi. Kurtágot ugyanis nem lehet lenyűgözni.

Kurtág a filmben három nyelven folyékonyan beszél, elméleti tudása tiszteletet parancsoló, rettenetes szigorúságra késztet, önmagunkkal, a végzett tevékenységünkkel, legyen az zongorajáték, akár bármi más, szemben. Tulajdonképpen elég sokan mondhatják, hogy ismerik őt, kapcsolatban állnak vele. Nekem is vannak vele személyes emlékeim. A szigorúsága mellett a másik tulajdonsága, és mindkettő megjelenik a művekben, a játékosság. Amikor egyszer megkérdeztem tőle, hogy szolgál az egészsége, felemelte a kezeit, pitiző kiskutyát utánozva, és azt mondta, „szolgálni így szolgál”. Hallottam tőle olyan utasítást, egy művét előadni kívánó hegedűsnek mondta, hogy

ezt a hangot úgy játszd, mintha egy kihalóban levő állatfaj utolsó példánya lennél, és éppen agonizálnál.

Két másik fontosabb szereplője van még a portréfilmnek: Pierre Laurent Aimard zongorista, aki a legnagyobb karmesterek partnere volt, valamit a szintúgy fiatal Benjamin Appl énekes. Az ő friss, tavaly megjelent Életvonalak (Lines of life) című lemezével érdemes folytatni az ismerkedést a Kurtág-művekkel. Az első dal a Circumdederunt. Ami olyan, mintha a zenetörténet mélyéről szólalna meg, Kurtág mintha Palestrináig lépne vissza az időben. Nincs kíséret. A lemezen Kurtág dalai mellé a Schubert-dalok kerülnek. És megszólal az egész Hölderlin versekre írt ciklus, amit tényleg a verseket mellé olvasva érdemes követni, hiszen olyanok, mintha művek értelmezései is lennének.

Innen lehet tovább lépni a boldogult R. V. Truszova üzeneteiig. Ez a szoprán szólóra és kamaraegyüttesre, a kevéssé ismert orosz nyelven író Dalos Rimma 21 költeményére írt mű indította el tulajdonképpen Kurtágot a hírnév felé 1981-ben. Tényleg igaz, amit Eötvös Péter a kottakiadáshoz írt, ha valaki megpróbál Kurtágot játszani, akár a Játékok egyes kis darabjait, azonnal a szerző elkötelezett híve lesz. Így van ezzel a nem könnyen előadható darabbal is.

Elég a kottaképre ránézni, hogy igazat adjunk a pályatársnak: „Kurtág partitúrái azért különlegesek, mert a tempóra, a hangszínre, a hangok hierarchiájára és a dinamikára vonatkozó előadói utasítások úgy jelennek meg bennük, mintha a zeneszerző képzeletében létező előadás pontos lejegyzései lennének”.

Innen, vagyis Truszovától lehet tovább lépni a Kafka-töredékekig, majd még tovább, az összegző műnek tekinthető Fin de Partie vagyis A játszma vége (angolul Endgame) című operáig, ami most jelent meg a BMC kiadójának gondozásában. „A zenei anyaggal való szüntelen küzdelem, az egyes műrészletek és művek számtalan variációjának kidolgozása és azok gondos mérlegelése, a kíméletlen önkritika, a menetrendszerű elhallgatások, a hosszú alkotói csendek: mindez folyamatosan jellemzi Kurtág több mint hetven éve tartó alkotói pályáját” – írta a mű apropóján Horváth Bálint, és valóban, ez az opera kíméletlen önkritikaként is felfogható.

Hézag és hazugság nélkül

Nagy Dénes filmjét nézve egyértelmű lesz, hogy Kurtág egyik alapvető témája a bűntudat. A leszámolás, a szembenézés a saját bűneinkkel.

Az operát 2018 novemberében mutatták be Milánóban. Az előadást Pierre Audi rendezte. Én Amszterdamban láttam, ahova a milanói előadást elvitték, nem sokkal a bemutató után. Az idős, mozgásra már képtelen házaspár, Nagg és Nell valamint Hamm és a mozgásra még képes Clov, kamarajátékában nem nehéz felismerni, hogy ez egy szembesítés, a szerző szembesíti magát a tehetetlenségével, az elkövetett bűneivel. Kevés kíméletlenebb darab van ennél. Önmagával szemben kíméletlenebb.

„Tanítás közben Kurtág azt ellenőrzi, vajon a zenei mozzanatok mindegyikét hitelesíti-e egy-egy megélt gesztus, illetve a gesztus által felszabadított energia. Amikor hézagok mutatkoznak ezen a lefedettségen, és a hézagokon beszivárog a rutin, a klisé: az a zenei hazugság” – írta az egyik legkiválóbb zongoristának, Kurtág egyik legjobb tolmácsa, Csalog Gábor. Ebben a műben semmi hazugság nincs. Nincs hézag. Ugyanakkor itt is megjelenik, éppen a becketti és kurtági csendekkel, az idő. Az emészt fel mindent kíméletlenül.

Száz év.

Ha jobban belegondolunk, ennyit megélni, tiszta elmével, azt is jelenti, hogy már rálátunk teljes életünkre. Igen. Ezt lehet tanulni Kurtág műveiből: hogyan láthatunk rá az életünkre, a bűneinkre. Egyáltalán azt, hogyan lehet, hogyan kellene élni.

Hallgassunk Kurtágot. Nem szállt el felette az idő.

The post A 100 éves Kurtág György szembesít a bűneinkkel, és a zenével tanúsítja: a lehetetlen mégis lehetséges first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu