A romákat szinte mindig ugyanúgy ábrázolják a médiában, a színházban, a filmművészetben: sztereotipikusan. Létre akartunk hozni egy új műfajt, amellyel a jövőben, az űrben vagy alternatív történelmi korszakokban mesélhetünk a romákról, akár egy sci-fiben. Ez lett a roma futurizmus

– vallja Mihaela Drăgan, akinek a színháza tele van furcsaságokkal. A Roma Hősök Fesztivál keretein belül május elején Budapesten is bemutatott Caliban és a boszorkányban például A vihar szereplői kelnek ugyan életre, de maga Shakespeare is nehezen ismerne rájuk.

Először is: nők. Míg az Erzsébet-kori színházban inkább az volt jellemző, hogy a női szerepeket is férfiak játszák, itt ennek épp az ellenkezője igaz: Drăgan a férfi szerepekbe is női színészeket helyez, kivéve – legalábbis a budapesti előadásban – Calibant. Másodszor: Prospero, a varázsló ezúttal a komplett Nyugat-Európát leigázó, roma keresztény kormányzó. Rasszizmussal, faji alapú elnyomással Shakespeare is foglalkozik az eredeti drámában (szokás a darabot az európai gyarmatosítás allegóriájaként értelmezni), itt azonban minden erre hegyeződik ki: Prospero lánya, Miranda attól szenved, hogy túlságosan fehér bőrrel született, Ariel és Caliban pedig „sápadt bőrű” rabszolgákként sínylődnek a roma kormányzó uralma alatt. A Calibant alakító színész a blackface alternatív verzióját jelenti meg: „whiteface-t”, fehér arcfestéket visel.

„A mi népünknek sosem volt saját nemzete, amit gyarmatosítani lehetett volna, de azért így is sok a hasonlóság. A velünk szembeni gyarmatosítás mindig kulturális volt. De az elnyomás ugyanaz: a népirtást és a rabszolgaságot mi, romák ugyanúgy elszenvedtük, mint a gyarmatosított népek” – mondja a rendező, amikor arról kérdezem, mi vonzotta a Shakespeare-műhöz.

Társulatával, a 2014-ben alapított Giuvlipennel elsősorban nem feldolgozásokat, hanem saját darabokat játszanak: vagy kollaborációkból születnek a szövegek, vagy Drăgan írja őket. A társulat neve egyébként feminizmust jelent, mielőtt Drăgan és Zita Moldovan megalkották a giuvli [dzsuvli], azaz nő kifejezésből, ez a szó nem létezett a roma nyelvben. A Caliban és a boszorkányon kívül például van még darabjuk egy csapat techno-boszorkányról, akik egy alternatív társadalmat hoznak létre valahol a jövőben (Romacen), vagy épp arról, hogy miként kapcsolódnak össze az ember szexuális vágyai az élete során elszenvedett traumákkal (Trauma Kink), de arról is, hogy milyen hatással van a szexuális felvilágosítás hiánya a roma közösségekben élő fiatal lányokra (Viral on TikTok). Utóbbi budapesti bemutatóján szintén ott voltunk, itt írtunk róla.

Azért alapítottuk meg a társulatot, mert úgy éreztem, hogy a román színházi környezet nem képvisel minket megfelelően. Roma, sötétebb bőrű színészként az ember nem igazán tud beilleszkedni a színházi normákba, mindig a sztereotipizálható kategóriába kerül. Amikor megalapítottuk a csoportot, alapvetően választ akartunk adni azokra a reprezentációkra, amiket kívülről kaptunk. Méltó módon akartuk képviselni a közösséget; összetettebben, sokszínűbben, mint az az eurocentrista ajánlat, ami korábban mindig ezekbe a sztereotip kategóriákba szorított minket

– fogalmaz Drăgan.

Van még egy fontos különbség az eredeti Vihar és a Giuvlipen feldolgozása között:

The post „A boszorkányság egy politikai eszköz, vissza akartam foglalni a romáknak” first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu