Csak felnőttként, a saját kutatásai közben tudta meg a családja legsötétebb titkát Vizler-Nyirádi Luca, akit az eltemetett titkok és a családja amerikai ágának felfedezése annyira megihletett, hogy regényírásra adta a fejét: nemrégiben Kismadaram címmel könyvet írt a felmenői történetéről.

Az újságírónő nyomozása előtt a családi legendárium legérdekesebb eleme az volt, hogy a mindenki által Katónak hívott, de eredetileg Catherine néven anyakönyvezett dédanyja – akit még neki is volt szerencséje ismerni – az Egyesült Államokban született, de kislány korában hazahozták, és onnantól kezdve Magyarországon töltötte az egész életét.

Annyit tudtam, hogy a dédnagyanyám New Yorkban született. Ezt a rokonok rendszeresen elmesélték érdekességként, de többet nem nagyon mondtak. Én meg úgy éreztem, nagyon menő, hogy a dédnagyanyám New Yorkban született, de valahogy kamaszként, fiatal felnőttként soha sem jutott eszembe elgondolkodni rajta, hogy vajon miért született ott. A másik, amit édesapám elmondott, kicsit lehalkítva a hangját, hogy a dédnagypapa elkövetett valami gyilkosságot, és ezt nagyon szégyellte a család. Ennyi információ volt a kezemben, ezen indultam el

– meséli a kezdetekről az újságírónő. Ez a két rejtélyes történet pedig annyira felkeltette az érdeklődését, hogy online és offline archívumok, illetve a közösségi média segítségével két év kutatás után összerakta, hogy a dédapja gyilkossági ügye sokkal súlyosabb volt, mint ahogy az a családi emlékezetben élt.

Kiderült ugyanis, hogy a dédapja, Bárdy Géza, akinek – a többi rokonhoz hasonlóan – Vizler-Nyirádi kérésére nem az eredeti, hanem a regényben szereplő nevét használjuk – az 1920-as évek talán legnagyobb sajtóérdeklődésre számot tartó bűnügyének a főszereplője volt. A felmenőjéről a gyilkosság után több mint száz cikk jelent meg az ország különböző pontjain és a határon túli, magyarlakta városokban kiadott lapokban.

Bárdy Gézáról évekig találgatták, hogy őrült-e vagy csak egy egyszerű hozományvadász, miután 1924 novemberében egy vasárnapi ebédnél hátulról fejbe lőtte a Veszprém egyik leggazdagabb emberének számító apósát a család kúriájában.

Előásta a családja legmélyebbre eltemetett titkát

1924. november 4-én egy hátborzongató bűnügyről számoltak be a magyar napilapok. A veszprémi gyilkosság elkövetője a családregényt író Vizler-Nyirádi dédapja, Bárdy, áldozata pedig az említett Katóval két évvel korábban összeházasodott férfi apósa, Árvay Márton volt.

A Pesti Hírlapban például Egy gazdász lelőtte az apósát, mert nem akart neki birtokot venni címmel jelent meg az első beszámoló az isztiméri gyökerekkel rendelkező gazdag veszprémi földbirtokos, Árvay haláláról, valamint az utána kibontakozó nyomozásról. A cikk szerint Bárdy eredetileg a magyaróvári gazdasági akadémia elvégzése után kezdett el gazdászként dolgozni Árvay birtokain, ahol aztán annak nevelt lányával, Katóval is megismerkedett.

Bárdy Géza a szorgalmával annyira elnyerte Árvay Márton bizalmát, hogy a főnöke végül hozzáadta a lányt – a szeme fényét, az örökösét, azaz Katót. A földbirtokos és a felesége – akiknek a családfakutatás eredményei szerint két gyermekük is meghalt nem sokkal a születésük után – úgy váltak Kató nevelőszüleivé, hogy a századforduló New Yorkjában világra jött kislányt 2–3 éves korában a vér szerinti szülei, akik egyébként nélkülöző bevándorlók voltak, egy látogatás erejéig hazahozták. Majd a visszaút előtt az édesanyja úgy döntött, hogy inkább a jómódú, ellenben gyerektelen nagybátyjára, azaz Mártonra bízza a kislányt. (Kató ezután már csak levelezni tudott az édesanyjával, akit soha életében nem látott többet személyesen.)

A fiatal pár az esküvő után is Árvay Mártonéknál maradt, és a családfakutató újságíró elmondása alapján ide született az egyetlen közös gyerekük is – az ő nagyanyja.

Bárdy azonban a Pesti Hírlap beszámolója szerint megunhatta a földeken való munkát, hiszen többször is meg akarta győzni az apósát, hogy vegyen neki is földeket, amit Árvay rendszeresen elhárított. A veszekedésekké fajuló anyagi vitáknak pedig előbb az lett a vége, hogy Géza az Esterházy család egyik birtokán vállalt állást gazdászként, majd, amikor a vasárnapi ebéd után egy térkép fölött elkezdte mutogatni Mártonnak, hogy hova fog költözni, akkor egy ponton hátulról fejbe lőtte, és a szintén a szobában tartózkodó anyósa felé fordította a fegyverét – akit végül csak ájultra vert a pisztoly nyelével, mert a lövési kísérlete közben besült a fegyver.

A később mentális zavarral (őrültséggel) védekező férfi ezután rögtön a rendőrségre szaladt, hogy feladja magát. Másnap pedig már az ügyészégre vitték, ahol ekkor egyetlen alkalommal vallomást is tett, amiben tagadta, hogy előre megfontolt szándékkal támadt volna az apósára.

Azt mondotta a vizsgálóbírónak, hogy vasárnap délben ismét szóváltás volt közöttük, és mert apósa megsértette őt, felháborodásában rántotta elő a fegyvert

– fogalmaz a Pesti Hírlap korabeli beszámolója. De a cikkben azt is írják, hogy több tanú jelentkezett, akik úgy emlékeztek vissza a történtekre, hogy egyáltalán nem volt vita, csak „csendben és békességben beszélgettek”, amikor a férfi hirtelen fegyvert rántott az étkezőasztalnál ülő apósa háta mögött.

A veszprémi földbirtokos vagyonán, az ügy furcsa részletein és a szövevényes családi kötelékeken alapuló gyanú miatt – miszerint összejátszhatott az egészet előre kitervelő férjével – először Katót is letartóztatták, de az öt hónapos gyerekükre való tekintettel csak egy rövid ideig kellett házi őrizetben lennie, és később sem emeltek ellene vádat.

A korabeli újságcikkekből az a kép rajzolódik ki, hogy az ügy fejleményeit követő emberek többsége azt hihette: Bárdy Géza az örökség reményében előre megfontolt szándékkal ölhette meg Árvay Mártont. A korszak egyik meghatározó színikritikusa és írója, Pünkösti Andor Az Újság 1924. novemberi számában a pár évvel korábban lezárult első világháborút okolta azért, hogy egyre több, frontról visszatért fiatal férfi követ el gyilkosságot.

Az elkövető csak egyszer, a gyilkosság után tett vallomást, és nem ismerte be, hogy eltervezte volna az emberölést. A veszprémi apósgyilkosság után megjelenő írásában Pünkösti egy olyan elmélettel állt elő, miszerint Bárdyt valószínűleg régóta foglalkoztatta Árvay megölésének a gondolata, amit azok után már nem tudott tovább elhessegetni, hogy egy pár hónappal korábban történt, szintén nagy sajtóvisszhangot kapó apósgyilkosságról tudomást szerzett.

Az apósát hátulról fejbe lövő férfi védekezése bejött, így a gyilkosság miatt végül nem kellett börtönbe vonulnia, hanem egy egri pszichiátriára került. Ott úgy élte le az ezt követő két évtizedet, hogy a felesége, Bárdyné Árvay Kató fizette ki az ellátását a nevelőapja halála után kapott örökségből, és egy ideig a kislányukkal rendszeresen látogatta is. Bárdy Géza a második világháború végnapjaiban, 1945. május elsején halt meg Egerben. A sors különös fintora, hogy az eseményeket a 21. században feltáró dédunokája, Vizler-Nyirádi Luca is május elsején ünnepli a születésnapját.

Erre az eltemetett családi titokra pedig csupán azért derülhetett fény, mert a családfakutatásba kezdő újságírónő nagyanyja, Kató lánya egy halottak napja környékén tett temetőlátogatás alkalmával annyira meghatódott, hogy megemlítette a három gyerekének – köztük Vizler-Nyirádi Luca édesapjának – a rejtélyes gyilkossági ügyet.

A családfája amerikai leágazását is feltárta

Az apósgyilkosság szó szerint az egész országot foglalkoztatta annak idején. Az érdeklődés olyan sokfelől érkezett, hogy Árvay Márton özvegye még a Színházi Élet című folyóirat hasábjain is megszólalt az üggyel kapcsolatban egy cikkben, ami abból a szempontból is kuriózumnak számít, hogy kizárólag itt közöltek fotót a gyilkosság helyszínéről.

A családfakutatás az eltemetett tragédia felfedezése mellett egy pozitívabb fejleményt is tartogatott, hiszen Vizler-Nyirádi Luca a már Amerikában egybekelő, és gyereket vállaló, majd kislányukat Magyarországon hagyó, végül a látogatás után az Egyesült Államokba visszatelepülő ősei után nyomozva azt is megtudta, hogy ükanyja révén az Atlanti-óceán túloldalán van egy másik, kiterjedt ága is a családjának.

„Kiderítettem, hogy az ükszüleim hamar elváltak New Yorkban” – kezdi az újonnan felfedezett amerikai rokonságról szóló újabb történetet. „Valószínűleg amiatt, mert ükanyám hazahozta a közös gyermeküket, a dédnagyanyámat Magyarországra, és itt hagyta a gazdag rokonoknál, hogy jobb létben nevelkedjen.

Amerikában akkor nagyon nehéz lehetett az élet, de ükapám valószínűleg nem tudta megbocsátani, hogy az ükanyám a lányuk nélkül ment vissza az Egyesült Államokba – így elváltak, és mindketten új életet kezdtek” – folytatja az újságírónő, aki az amerikai archívumokban és a Facebookon való online kutakodás során azt is kiderítette, hogy

az ükanyja később hozzáment egy valószínűleg szintén Isztimérről kitelepülő másik magyar férfihoz – aki vélhetően velük együtt vándorolt ki eredetileg –, majd hét közös gyermekük született az Egyesült Államokban.

Ez a felfedezés pedig természetesen nemcsak Magyarországon, hanem az Egyesült Államokban is nagy meglepetéseket okozott, hiszen az amerikai rokonok csak annyit tudtak, hogy a nagyanyjuk magyar volt, arról viszont fogalmuk sem volt, hogy a nagyapjuk is ugyanonnan származott. Ahogy valószínűleg arról sem tudtak semmit, hogy a nagyanyjuknak volt egy első házassága, amiből született is egy gyerek, aki aztán egész életében Magyarországon lakott.

A család két ágának online kapcsolatfelvétele más megható pillanatokat is tartogatott Például, amikor Vizler-Nyirádi Luca az amerikai rokonok családi fotói között olyan képeket fedezett fel, amiken a magyarországi rokonság tagjai szerepeltek.

Lapozgattam a képeket, és ott volt köztük a nagymamám fiatalkori fotója

– emlékezik vissza a családfakutatás egyik nagy felismerésére az újságírónő, akinek az Egyesült Államokba visszautazó ükanyja és a Magyarországon hagyott dédanyja levelezett egymással. Most kiderült, hogy a dédanyja még fotókat is küldött a saját gyerekéről Amerikába.

A rég elfeledett sebek feltépése is családi békét hozott

Vizler-Nyirádi Luca elsőszámú partnere a családfakutatásban az az ember volt, aki a gyilkosság történetének megemlítésével bogarat ültetett a fülébe – az édesapja. Ő személyesen már nem ismerhette az egri elmegyógyintézetben elhunyt nagyapját, hiszen négy évvel a második világháború lezárása után született – ezért a rejtély feloldása neki is nagyon fontos volt.

Nekem is a 40-es éveimbe kellett belelépnem ahhoz, hogy elkezdjen ez az egész érdekelni. Valószínűleg akkor jutsz el odáig, hogy már nem csak úgy éled a boldog 10-es, 20-as, 30-as éveidet, és teszel, amit akarsz, hanem elkezded megérteni: azt, amilyen te vagy, meghatározza az, amilyenek ők voltak. Ezzel szembenézni, ezt megérteni szerintem egy gyönyörű érési folyamat. Én is sokat fejlődtem benne

– festi le Vizler-Nyirádi Luca a kutatás során megtett személyes útját, aminek a közvetlen családja életére is nagy hatása volt.

„Édesapámmal is sokkal többet kezdtünk el beszélgetni, azóta ő is sokkal többet mesél a saját gyermekkori emlékeiről, hogy ők hogyan éltek. Úgy látom, ő is sokkal jobban megértette az édesanyjával való viszonyát. „Mindannyiunkban nagy felismerésekhez vezetett az, hogy megértettük: minden rokonunkra mekkora hatással voltak a történtek, még ha láthatatlanul is. Én ezt nem negatív élményként élem meg, nagyon pozitív érzés az, amikor rájössz, hogy az addig érthetetlen dolgok valójában miért vannak úgy, ahogy” – folytatja a belső utazássá váló családfakutatás leírását.

Az apa-lánya páros szerint az egész történet legfőbb tanulsága az volt, hogy bárcsak sokkal többet beszéltek volna a család múltjáról, amikor még az érintetteket is szóra lehetett volna bírni. Ennek ellenére is úgy látják mindketten, hogy a családfakutatás pozitív hatással volt az életükre, hiszen a múlttal való szembenézés révén többet megtudhatunk arról, hogy milyen emberek is lehettek valójában a felmenőink, akik sok esetben csak öreg emberként élnek az emlékeinkben.

„A legfontosabbnak az egészben egyrészt azt tartom, hogyha neked van mesélnivalód a gyermekeidnek, rokonaidnak, akkor meséld el! Másrészt, ha te vagy a fiatalabb, akkor tekints úgy az idősebbre, hogy ő is volt fiatal, ő is megélt dolgokat. Ráadásul a felmenőink nagyon kemény időket éltek meg, tele traumákkal, annyi minden tragikus, csodálatos, megható dolog történhetett velük is. Jó lenne, ha az emberek elkezdenének beszélgetni egymással, és felszámolnánk ezeket a társadalmi gátakat, hogy »ami elmúlt, elmúlt, nem beszélünk róla”. De, beszéljünk, pont ez a lényege az egésznek!” – foglalja össze a családfakutatás során tanultak általános érvényű üzenetét Vizler-Nyirádi Luca. Hozzáteszi:

Magadat is úgy tudod helyesen meghatározni, ha érted, hogy az édesapád, édesanyád hogyan nevelkedett, azt pedig abból fogod megérteni, ha megismered, hogy az ő édesanyjuk vagy édesapjuk hogyan, hol, milyen közegben és korban nevelkedett, és így tovább. Ez egy csodálatos lelki utazás.

The post „A dédnagypapa elkövetett valami gyilkosságot, és ezt nagyon szégyellte a család” first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu