Jankovics Márton

Orhan Pamuk: A pestis éjszakái (Helikon, 2023, 660 oldal)

A pestis éjszakái ugyan a Covid-járvány farvizén jelent meg (eredeti nyelven 2021-ben, magyarul pedig 2023-ban), de egyáltalán nem a kortárs események inspirálták.

Orhan Pamuk még 2016-ban kezdte el írni monumentális járványregényét, amelyet elmondása szerint évtizedek óta görgetett magában. A végeredmény egy riasztóan vaskos történelmi példázat lett, amelynek komor témája ellenére is lételeme a játékosság: nagy kedvvel szövi össze az egymástól távol eső műfajokat, illetve a valóságot és a fikciót. Az időpont: 1901, a hanyatló és szétesés felé botorkáló Oszmán Birodalom utolsó korszaka. A helyszín: Minger festői szigete, amely Ciprus és Kréta között található, de hiába keresnénk a térképen, ugyanis nem létezik. Ennek ellenére Pamuk olyan szenvedéllyel és kitartó – olykor szőrszálhasogató – részletességgel ismerteti látképét, domborzatát, színeit, illatait, botanikáját, urbanisztikáját, vallási és etnikai viszonyait, hogy pár száz oldal után már szinte létezőnek fogadjuk el. A napfényes, mediterrán hangulat azonban hamar rémálomba fordul, amikor kitör a pestis a szigeten, és karantén alá helyezik az ott élőket.

Mivel ez volt a belépőm a tekintélyes Pamuk-életműbe, nem a Nobel-díjas török író korábbi munkái, inkább Camus A pestise jutott többször az eszembe olvasás közben. Mindkét mű irodalmi laboratóriumnak használja ugyanis a „normális” rendet kibillentő járványt, hogy így próbáljon univerzális látleletet nyújtani a társadalom működéséről és az emberi létállapotról. Pamukot azonban kevésbé érdekli az egzisztencialista merengés, és jobban a történelmi erjedés: fiktív szigetén modellezi a birodalmi bürokrácia irritáló és olykor bölcs lomhaságát, a dinasztikus működést és a mindezzel szemben berobbanó nacionalizmus természetrajzát. Néha a szikár, történészi hangütés fárasztóvá válik a 660 oldal során, amivel bőven felveti a túlírtság gyanúját. Ám közben Pamuk nagy kedvvel játszadozik a detektívregény akkoriban népszerűvé vált zsánerével – még a szultán is Sherlock Holmes-t olvas! –, a szerelmi történetekkel, és a személyes/kollektív emlékezet feszültségével is. Ez a pajkosság a regény fő erénye, ahogy elbeszélői trükkjeivel egyszerre próbálja elandalítani és éberen tartani az olvasót, aki egy darabig próbálja kemény munkával szétszálazni az írói képzeletet a valóságtól, mígnem rájön, hogy épp ebben rejlik a lényeg: a fikció nem ellentéte, hanem egyik fő mozgatórugója a történelemnek.

Kránicz Bence

Andy Weir: A Hail Mary-küldetés (Fumax, 2021, 512 oldal)

A Ryan Gosling-os filmadaptációra készülve olvastam el a regényt. Andy Weir korábbi sci-fijét, az áttörését meghozó A marsit még a magyar megjelenés idején olvastam, de nem hagyott bennem mély nyomokat. Értékeltem a szerző tudományos felkészültségét és alaposságát, de sótlannak, unalmasnak találtam a főhőst. Úgy tűnik, ezek Weir prózájának sajátosságai, mert A Hail Mary-küldetésre is igazak. Nagy különbség, hogy A marsit még szabadidejében írta az informatikus állásában dolgozó szerző, az újabb könyv 2021-es megjelenése idején viszont már a mai science fiction sztárszerzőjének számított.

Mintha a Weir felé irányuló, megnövekedett figyelem súlya érezhető lenne A Hail Mary-küldetés történetében is, amelyben a Föld sorsa egyetlen középiskolai tanár kezében van. Igaz, ez a középiskolai tanár mindenhez ért: szakterülete a molekuláris biológia, de eligazodik egy űrhajón is, sőt, adandó alkalommal így fogalmaz: „Nem vagyok számítógépes szakértő, de azért alapvető programozási kihívásoktól még nem ijedek meg. Írok egy programot, amely a hangelemző szoftver eredményét automatikusan kikeresi a táblázatomból.” Ha az olyan könnyű lenne!

Weir regénye az ember és valamely földönkívüli faj találkozásáról szóló sci-fik azon alműfajához tartozik, amelyben ez a találkozás nem pusztítással, háborúskodással jár – pedig abból sokkal több van –, hanem a békés kapcsolatfelvételt a kommunikáció, a megértés kalandja követi. Önmagában a témaválasztás szelídebb, könnyedebb olvasmánnyá teszi A Hail Mary-küldetést apokaliptikus alaphelyzete ellenére is, emiatt tizenegy-tizenkét éves olvasóknak már szívesen ajánlanám. Szerkezete egyszerű és könnyen átlátható – az űrbeli problémamegoldás jelenetei az expedíció földi indításának emlékképeivel váltakoznak –, és a főhős túlságosan is jó ember, amint ezt többször nyíltan megállapítják. De egyúttal jó tanár is, amint Weir is annak bizonyul: regényét olvasni olyan élmény, mint beülni egy tartalmas egyetemi előadásra. „A diákjaimnak hiába van szemük, mégis mindig elcsodálkoznak, amikor közlöm velük, hogy a »röntgensugarak”, a »mikrohullámok”, a »wifi” és a »lila” mind ugyanúgy a fény hullámhosszai” – írja valahol az elbeszélő, amire csak bólogatni tudunk: persze, ezek a diákok mi vagyunk, és mi is elcsodálkozunk rajta.

Nényei Pál: Az irodalom visszavág – József Attila (Tilos az Á, 2025, 400 oldal)

Nényei Pál több mint tíz éve írja saját irodalomtörténetét, az alternatív tankönyvként is hasznosítható Az irodalom visszavágot, és újabban két különkiadással is előállt. Az egyikben Petőfi Sándor életművében jelölte ki a saját hangsúlyait, aminek apropóján lapunknak nyilatkozott arról, milyen károsnak tartja a közepes színvonalú Nemzeti dal túltanítását a középiskolákban.

Tavaly József Attiláról adta közre saját olvasatát. Szerkezeti szempontból ez a legbátrabb könyve: a tankönyvek „ebből is egy kicsi, abból is egy kicsi” didaktikai elvét feladva olyannyira nem törekszik a költői életmű átfogó bemutatására, hogy a rövid bevezető fejezetek és néhány korai vers bemutatása után lényegében két jól ismert, csodálatos költemény, A Dunánál és az Óda hosszú elemzését végzi el a könyvben. Igaz, közben szóba kerül néhány másik vers, sőt egy novella is, de ezúttal Nényei inkább olyan felfedezőre hasonlít, aki csak egyetlen, nem is túl széles csapást vág magának a dzsungelben, ott viszont egészen mélyre lehajol, hogy az aljnövényzetet meg a pici bogarakat is megvizsgálhassa.

Kezdésként körültekintően megindokolja, József Attila verseinek újraolvasása előtt miért érdemes eltakarítani az útból a költőhöz tapadt, félreértésekhez és leegyszerűsítéshez vezető alapképzeteket – erről József Attila-cikksorozatunkban is sok szó esett. Nényei az átlátszóságot ajánlja az életmű egyik kulcsfogalmaként: a személyes sors, a személyes valóság rendkívüli hatásfokkal alakult át költői gyúanyaggá József Attila kezén. Ebben a szakaszban különösen megkapó a Szeretném, ha vadalmafa lennék! és a Nem én kiáltok elemzése. A Dunánál és az Óda kiemelése közben a szerző más alkotók és művek felé is elkalandozik. Szép Szerb Antal Budapesti kalauzának méltatása, Nényei humorára, friss asszociációs készségére pedig jellemző a Bereményi Géza – Cseh Tamás alkotópáros Desiré és a múlt című dalának felemlegetése.

Baranyai (b) András egész oldalas illusztrációi jellegzetes József Attila-i „tájba”, a kozmosz mélysötétjébe vezetnek. Az ő rajzai Az irodalom visszavág első kötete óta önálló képi stílust adnak a sorozatnak, és remélhetőleg még sokáig kísérik. Mindenesetre Nényei a József Attilában magabiztosan előreutal Az irodalom visszavág jócskán megjelenés előtt álló, ötödik kötetére, ami legalábbis azt mutatja, ő hosszú távra tervez.

Nádasdy Ádám: Londoni levelek (Magvető, 2025)

Nádasdy Ádám London városáról, az angol történelemről és mentalitásról, illetve ezekhez fűződő személyes viszonyáról írta utolsó könyvét. Könnyű olvasmány, ami elsősorban anglománoknak és Nádasdy rajongóinak érdekes, de azzal, hogy a szerző életében ez jelent meg utoljára, nyer némi szimbolikus jelentőséget. Végül is benne van minden, ami a prózaíró Nádasdyt jellemzi: világos, művelt, szellemes beszéd, a polgári-konzervatív világszemlélet önironikus kifejezése, nyelvészeti adalékok, szemezgetés a szerző klasszikus műveltségének nagy-nagy tudástárából.

Élete utolsó tíz évében Nádasdy Budapest és London között ingázott, de több időt töltött a brit fővárosban, ahova orvos férjével költöztek. A Népszavának küldött tárcáiban a mai angol életről ír; arról, hogy érzi magát a Brexit utáni, világhatalomból regionális hatalommá zsugorodott, de még így is nagystílű és szabad Angliában. Egy szóval: otthon érzi magát. Mintha London megjutalmazná azért a szolgálatért, amelyet Nádasdy több mint fél évszázadon át az angol nyelv, az angol irodalom képviseletéért és közvetítéséért tett. Nádasdy alighanem jobban ismeri Londont, mint a legtöbb londoni. Bevallottan elfogult. Amikor arról ír, Nagy-Britanniának milyen világtörténelmi piszkosságokból sikerült kimaradnia, azt kérdezi: „El tudsz képzelni, kedves olvasó, egy országot, ahol mindenkinek tiszta a lelkiismerete? Hihetetlen.” Nos, ez tényleg az.

Mindazonáltal nem leplezi, milyen rossz döntésnek tartja az Unióból történt kilépést. Egyébként is hajlamos csipkelődni az angolokkal, minden tisztelete és megértő szeretete mellett. Mivel ma mindenki tud angolul, a bennszülöttek úgy érezhetik, ellenük fordult a nyelvük: „olyan, mint egy félig átlátszó tükör, mely mögül mindenki beléjük lát, de ők nem látnak bele senkibe”. Ezeket az angol be- és kilátásokat veszi sorra Nádasdy, rendszerint magánéleti helyzetekből indítva, és valamilyen nyelvészeti, nyelvtörténeti érdekességre kifutattatva tárcáit. Mindig kijön belőle a nyelvtanár. Tudták önök, hogy a járványidőszakban nagy karrierre szert tett kifejezés, a home office eredeti angliai jelentése belügyminisztérium? Hát, hogy a magyarországi anglikánok a Gibraltári Püspökség egyházmegyéjében élnek? És hogy „London városa”, amivel ezt az ajánlót kezdtem, szigorú értelemben véve a londoni City városnegyedet jelölheti csak?

A sűrűn elszórt tudásmorzsák között pedig ott vannak egy gazdag, eseménydús, értelmes élet emlékei. Vasúttörténeti gyorstalpalója közben a szerző visszaemlékszik, Berlinben a viaduktok alatt „jót lehet ordítani, amíg elrobog a vonat”. Ordít? Nádasdy? Ez a szelíd, édes úr? Bizony, a Londoni levelek lapjain az ordító Nádasdyval is találkozni.

Varga Zsuzsa

Coco Mellors: Kleopátra és Frankenstein (Libri Kiadó, 2025, 500 odal)

Coco Mellors bemutatkozó regénye azok közé a könyvek közé tartozik, amikben nem nagyon történik semmi. Ez persze így nem teljesen igaz, például rögtön úgy kezdődik, hogy a fiatal festőlány, Cleo egy véletlen találkozás során megismerkedik Frankkel, egy negyvenes éveit taposó reklámszakemberrel, és a húszévnyi korkülönbség ellenére egymásba szeretnek (neveikből a szellemes cím), sőt, némi vízumnyomás hatására gyorsan össze is házasodnak.

A romkomos felütés után viszont tempót és stílust vált a történet; ekkor jön az emlegetett semmi, már abban az értelemben, hogy a szereplők nagy romantikus gesztusok helyett élni kezdenek. Tehát szeretnek, szoronganak, bántják egymást meg magukat, illetve – New Yorkban járunk ugye – sokat buliznak, isznak és drogoznak. Hiába indul szerelemmel, a Kleopátra és Frankenstein a magányról szól; arról, hogy milyen nehéz is tulajdonképpen beengedni valakit a falaink – képzelt és valóságos fenyegetések ellen emelt védőpajzsunk mögé. Cleo és Frank mindketten finoman szólva is diszfunkcionális családokban nőttek fel, és nem igazán tanultak meg egészségesen kapcsolódni, szeretni. Persze sose késő elkezdeni!

A semmiről, avagy hétköznapi életekről szóló könyvek akkor működnek jól, ha a karaktereik jól működnek. Mellors regényét a fű alatt főhősökké emelt mellékszereplők mentik meg: mikor Cleo és Frank története kezdene szirupossá válni, rendre átveszi a főszerepet egyik barátjuk vagy ismerősük: Cleo legjobb barátja, a dúsgazdag, meleg Quentin drogproblémákkal és identitásválsággal küzd, Frank régi cimborájának, az exmodell Andersnek a nőfalással gyűlik meg a baja, Frank féltestvére, a fiatal Zoé meg legnagyobb meglepetésére egy sugar daddy mellett talál rá valamiféle boldogságra. És akkor még nem beszéltünk Eleanorról, aki sajnos csak a 150. oldal körül tűnik fel Frank reklámügynökségénél, onnantól fogva viszont a könyv legszórakoztatóbb jelensége – egyúttal az egyedüli karakter, aki egyes szám első személyben narrál. Csupa izgalmas sors és különc figura, 500 oldal alatt kellőképp megkedveli őket az ember ahhoz, hogy szívesen velük tartson a hétköznapi „semmibe”.

Ezzel a véleménnyel nyilván nem vagyok egyedül, Mellors első regénye máris nagy figyelmet kapott: a legjobb címek között végzett a Goodreads Choice Awardson, felkapta BookTok (a TikTok könyvekkel foglalkozó szeglete, ami az utóbbi években igen nagy hatással volt a komplett könyviparra), és lépten-nyomon Sally Rooney sikerkönyveihez hasonlították. Szóval…

Sally Rooney: Normális emberek (21. század kiadó, 2022, 301 oldal)

Sally Rooney-val le voltam maradva. 2018-ban megjelent második könyve, a Normális emberek, majd az abból készült 2020-as sorozat Daisy Edgar-Jonesszal és Paul Mescallal olyan hangos kritikai és közönségsikert aratott, hogy nehéz volt akkoriban elkerülni, engem mégis taszított valami ebben a mélabús, szürke ír tájakban bonyolódó „se veled, se nélküled” sztoriban.

Pedig ha valaki, hát Rooney ennek a „nem történik semmi” műfajnak a mestere: bestseller könyvében két fiatal, Marianne és Connell történetét követi végig a gimnáziumtól a fiatal felnőttkorba, és tulajdonképpen arról szól, hogyan csúszik félre újra és újra a kapcsolatuk a félszeg kommunikáció miatt. A gimiben Marianne magányos stréber, Conell menő focista, így korai kapcsolatuk titokban marad. Amikor mindketten Dublinba kerülnek egyetemre, fordul egyet a világuk: itt a gazdag családból származó, szellemes Marianne lesz a társasági élet központja és Connell szorul pályaszélre. A felszínen ugyan nem sok minden történik – hol összejönnek, hol szakítanak, hol másokkal járnak – a két fiatal között kibontakozó kapcsolat mégis lenyűgözően összetett: szerelem, barátság, kimondatlan érzések és vágyak, traumák és a saját magukkal folytatott harc tornyosulnak közéjük.

Rooney könnyed, letisztult stílusa és az az olykor egészen maró őszinteség, amivel hősei megszólalnak, különlegesen személyes olvasmánnyá teszi a Normális embereket, lehetetlen nem kötődni ehhez a történethez, ezekhez a szimpatikus, néha szánnivaló fiatalokhoz. És hatásosan újraírja, életszerűsíti az unalomig ismert félreértéseken elcsúszó nagy szerelem toposzát is: itt olvasás közben nem a leküzdhetetlen vágy keríti hatalmába az embert, hogy egy-egy jól irányzott pofonnal észhez térítse az idiótaként viselkedő karaktereket, hanem a szomorú felismerés, hogy hát tényleg: milyen sokszor nem azt mondjuk, amit valójában érzünk, s mennyi szorongást meg lehetne spórolni egy kis őszinteséggel.

The post A Föld sorsát kezükben tartó tanárok, krimi-rajongó szultánok és Normális emberek – ezeket olvastuk márciusban first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu