A folyadékkristályos, mégis analóg kijelzős, aranyszínű karórán (nem azon, amelyik kiemelt képünkön látszik) első ránézésre látszik: a gyártó terve az volt, hogy a lehető legolcsóbban hozzon létre egy olyan terméket, ami kellő távolságból drágának és igényesnek tűnik. Bár messze nem volt csúcsminőség, sokaknál hosszú évekig tette a dolgát. Van, aki onnan emlékszik rá, hogy órásmester édesapjához milyen sokan hordták elemcserére, az pedig már önmagában nagy szó, ha egy magazin mellé adott ajándék élettartama meghaladja a benne lévő elemét.

Az órát a Reader’s Digest magyar kiadásának előfizetői kapták a lap 1991-es elindulásakor. Sokak számára éles emlék, legalábbis erre utal, hogy egy Facebook-csoportba feltöltött, az órát ábrázoló fotó közel kétszáz hozzászólást és több mint ezerötszáz reakciót generált.

A kommentek alapján a Reader’s Digesttel kapcsolatos legelevenebb emlék az a nyereményjáték, amelynek során a kiadó játékslusszkulcsokat küldött ki levélben azzal a szöveggel, hogy akik megkapták, már több környi sorsoláson vannak túl, így hatalmas esélyük van egy autó megnyerésére.

Szép új világ

Akik nem éltek még akkor, vagy túl fiatalok voltak, el sem tudják képzelni, mekkora fordulatot jelentett Magyarországon a rendszerváltás. Az emberek ugyanabban az ágyban ébredtek és ugyanazokon az utcákon jártak, mint korábban, mégis egy egészen új világban éltek, ahol álmok és ígéretek áramlottak be végtelen mennyiségben a nyitott határokon.

A régi szabályok már nem voltak érvényesek, az újak, ha léteztek is, messze nem voltak tökéletesek. A káoszt kihasználva dörzsölt kapitalisták és gátlástalan szélhámosok vetették rá magukat a naiv tömegekre, akik negyven éven át a pártállami rendszer elnyomásában, de viszonylagos biztonságban éltek, és hirtelen vágyni kezdtek mindenre, ami nyugatról jött.

„Az exkluzív időmérő még évek múltán is stigmatizálta az előfizetők népes táborát. Balek – gondoltam, ahányszor egy buszon kapaszkodó kézen megláttam az uniszexre dizájnolt kronométert, amelynek egyik példányát otthon a szekrény mélyén őriztük”

– idézte fel emlékeit Csordás Dániel 2003. szeptemberében a Köznevelés című szaklapban, majd leírta, hogyan gúnyolódott magában minden alkalommal, amikor a postaládájában megtalálta a Reader’s Digest újabb átverésszagú, soha vissza nem térő ajánlatát. Mindaddig, amíg egyszer a kiadó ki nem postázott neki ajándékképpen egy kenyérpirítót (ami sokkal drágább és ritkább konyhai eszköznek számított a kilencvenes években, mint manapság).

The post A karóra, amiről mindenkinek egy kamuslusszkulcs jut eszébe first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu