Az első világháborúban karácsonykor abbahagyták a harcot, a katonák kimásztak a lövészárokból, összeölelkeztek, szent volt a béke, együtt ünnepelték a Kisded eljövetelét. Így szól a szívszorongató történet, többnyire azzal a tanulsággal, hogy a karácsony a pokolban is képes békét teremteni.

Ez a legendává nőtt sztori számos igazságmozzanatot tartalmaz, összességében és tanulságát tekintve azonban – sajnos – erősen sántít.

Valójában az történt, hogy az Északi-tengertől a svájci határig mozdulatlan és tehetetlen frontvonal alakult ki már 1914 ősze óta, egymáshoz vészesen közel voltak a védekezésre berendezkedett franciák, németek és britek; december 25-én pedig a félelemteljes várakozásba fásult katonák a frontvonal egy-egy pontján óvatosan előmászva barátságos gesztusokat tettek egymásnak, még focimeccset is játszottak. (Másutt meg tovább dúltak a harcok, amelyek során több tucat katona esett el karácsony éjjelén.) A hadvezetés persze megelégelte a dolgot, visszaparancsolták a katonákat az árokba, és folyt tovább az esztelen öldöklés. Egy évvel később az is megtörtént, hogy a németek karácsonyi dalokat énekelve csalták ki a briteket a lövészárokból, aztán lemészárolták őket. Persze, ez már nem illik a könnyes-szentimentális történetbe, pedig így kerek és igaz.

A fegyverszünet nem béke

Mindenesetre a nyugati keresztény hagyomány szerint, amely igazolva szeretné látni magát ebben a kis történetben, a karácsony a béke mindenen diadalmaskodó, megszentelt pillanata. Karácsonykor nem illik háborúzni, egyáltalán: veszekedni és hangoskodni sem illik.

Az Isten szerelmére, legalább karácsonykor ne csináld a feszkót, mondják egymásnak a házasfelek, tűzszünetért könyörögve az évek óta tartó állóháborúban. A viszálykodók többnyire nem ilyenkor küldenek gyűlölködő üzeneteket egymásnak, sőt megesik, hogy a politikusok is jókívánságokat adresszálnak az ellenfeleiknek. Mintha karácsonykor meg akarnánk mutatni, hogy jó emberek is tudunk lenni, amivel persze elismerjük, hogy máskor nem vagyunk azok; ez csak egy szerep, amit rövid időre magunkra erőltettünk.

Vagy mégsem? A karácsonykor mosolygó, ajándékot osztogató, békejobbot nyújtó énünk lenne az igazi? De akkor hová lesz ez az énünk az év többi napján?

A fegyverszünet mindenesetre nem béke. És a béke valójában nem csupán a harc hiánya.

A keresztény prédikátorok már az ádventi időszakot is a békés elmélyülés idejének hívják, talán azért, mert nem néznek körül a világban. Egy keresztény nagycsalád élete – tapasztalatból is tudom – maga az őrület ebben az időszakban, amikor a lüktető és értelmetlen káosz elviselhetetlenségig fokozódik. Hetekig tartó fekete péntek, akció és reklamáció, tülekedés és anyázás, torlódás a csomagautomatáknál és az utakon, rosszkedvű, fáradt, holtfáradt árusok a piacon, stresszelés a határidőkkel, Luca-napi vásár; az anyukák rohannak egyik kisünnepségről a másikra, miközben Úristen, elfelejtették odaadni Bori néninek az ajándékot, a tanár úrnak meg az osztálypénzt.

A mosolygós és előzékeny énünk őrjöngő és szitkozódó fenevaddá változik, amint magunkra csukjuk az autónk fém- és üvegketrecét, kigördülünk a parkolóból, és elénk vág az a barom.

Ebben az egész hajcihőben rendszerint pont azt veszítjük el, amit keresünk. Az ádventi időszakot a legtöbb család túlélni igyekszik, hogy aztán lerogyjon fáradtan a fa alá.

Az ádvent az idegrendszer töréstesztje, a rablókereskedelem, a hulladékgyártás, az egymást letaposó verseny, a vakító giccsparádé szörnyű hekatombája, ön- és közveszélyes státusvetélkedő és önigazolási hajsza. S a végén, a karácsony szent ünnepén a degeszre zabálás, a bejgliundor, a mosatlanhegyek várnak minket, sok esetben csalódottság és bűntudat, a mosolyogva átadott vagy megkapott kacatok kukába hajítása, az elállási jog szorgalmas gyakorlása és a reményteli fogadalmak, hogy jövőre – persze – minden másként lesz.

De sosem lesz másként, mert, attól félek, nem értjük igazán a karácsonyt. Én sem értem, csak próbálok közelebb férkőzni hozzá, hátha sikerül megragadni valami fontosat.

A diplomácia golyóálló csatornái

A pápák és a keresztény kultúra egyéb, kisebb-nagyobb potentátjai monoton hangoztatják évről évre, hogy a harcoló felek tegyék le a fegyvert, legalább karácsonykor.

De miért tennék le a fegyvert, ha sokkal több és kézzelfoghatóbb okuk van lőni vele?

The post A Kisdedre várva – béke a szívekben és szörnyek a tükörben first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu