A mi országunk

„Mert ez az ország a mi országunk, az éhezőké, a rongyosoké, a hajléktalanoké…”

(Kéthly Anna, Népszava, 1956. november 1.)

„Mert ez az ország a mi országunk, az éhezőké, a rongyosoké, a hajléktalanoké…” Ezt a mondatot hetven év távlatából könnyű úgy olvasni, mint egy régi újság megsárgult lapjára ragadt emléket. Egy mondatot 1956-ból, amelyhez illik tisztelettel közelíteni, néhány másodpercig elgondolkodni rajta, aztán visszatenni a történelem vitrinébe. Csakhogy van valami zavaró ebben a mondatban. Valami, ami miatt nem hagyja magát ilyen könnyen eltenni.

Azt mondja: „a mi országunk”.

Nem azt, hogy az enyém. Nem azt, hogy az övék. Nem azt, hogy azoké, akiknek hatalmuk van, akiknek pénzük van, akiknek van holnapjuk. Hanem azt, hogy a miénk. Ha ez valóban így van, akkor kénytelenek vagyunk feltenni egy meglehetősen kellemetlen kérdést: kiket értünk ma a „mi” alatt? Mert szeretünk úgy beszélni Magyarországról, mintha a „magyarok” egyetlen nagy, összetartó közösség lennének. Mintha a nemzeti közösség valami magától értetődő dolog volna. Ünnepeken előkerül a zászló, elhangzik a Himnusz, megemlékezünk a hősökről, és néhány percre úgy teszünk, mintha pontosan tudnánk, kik vagyunk mi. Aztán hétköznaponként már sokkal nehezebb.

Mert hétköznap kiderül, hogy a „mi” meglehetősen gyorsan átalakul: lesz belőle „mi” és „ők”.

Mi, akik dolgozunk, és ők, akik nem dolgoznak. Mi, akik meg tudunk élni, és ők, akik segélyből élnek. Mi, akiknek van lakásunk, és ők, akik az utcán alszanak. Mi, akiknek van lehetőségünk tanulni, és ők, akik már gyerekként lemaradnak. Mi, akiknek van pénzünk orvosra, ügyvédre, különórára, albérletre, és ők, akiknek már a hónap vége is egy külön túlélési gyakorlat.

Ilyenkor valahogy mindig könnyebb azt mondani: ők. Mintha azzal, hogy másik névmást használunk, megszűnne a közünk hozzájuk. Pedig ugyanazon a térképen élünk. Ugyanazokon az utakon járunk. Ugyanannak az országnak a törvényei vonatkoznak ránk. Ugyanazt az országot nevezzük a hazánknak. Mégis milyen könnyen elhisszük, hogy az ő problémájuk nem a mi problémánk.

Talán éppen ez Kéthly Anna mondatának legkellemetlenebb része. Nem az, hogy vannak éhezők, rongyosok és hajléktalanok. Ezt tudjuk. Látjuk őket az utcán, a pályaudvarokon, az aluljárókban. Megszoktuk a jelenlétüket. A kellemetlen rész az, hogy azt mondja: ők is mi vagyunk. Ez ellen sokkal nehezebb védekezni. Mert ha őket is beengedjük a „mi”-be, akkor többé nem lehet egyszerűen félrenézni. Akkor a hajléktalan ember nem egy kellemetlen látvány lesz az aluljáróban, hanem egy ember, aki ugyanahhoz a közösséghez tartozik, mint én. A szegény család nem egy statisztikai adat lesz, hanem egy család, amelynek ugyanúgy vannak félelmei, tervei és gyerekei. Aki pedig egyik napról a másikra elveszíti az otthonát, nem válik ettől kevésbé emberré. Nem kerül ki valami láthatatlan határ mögé, ahol már nem vonatkozik rá az, hogy „mi”. Itt kezdődik az igazi probléma.

Mert egy országot nem az tesz közösséggé, hogy az emberek ugyanazon a területen élnek. Attól még csak egy földrajzi egység vagyunk. Közösség akkor leszünk, ha képesek vagyunk elhinni egymásról, hogy közünk van egymáshoz. Ez pedig sokkal nehezebb, mint zászlót lengetni. Sokkal nehezebb, mint évente egyszer megemlékezni 1956-ról. Mert 1956-ról beszélni könnyű, ha hetven év távlatából nézzük. Könnyű hősökről beszélni, amikor már tudjuk, hogyan végződött a történet. Könnyű azt mondani, hogy a szabadság fontos, hogy ki kell állni az igazságért, hogy egy nemzetnek össze kell fognia.

De mit kezdünk ugyanezekkel a szavakkal akkor, amikor már nem történelmi fényképen látjuk a problémát? Mit jelent a szabadság annak, akinek nincs pénze? Mit jelent a „mi országunk” annak, aki nem tudja, hol fog lakni jövő hónapban? Mit jelent a közösség annak, akit a saját közössége is tehernek lát? Mit ér a szabadság eszméje akkor, ha valakinek papíron ugyanazok a jogai vannak, mint másnak, a valóságban azonban sokkal kevesebb lehetősége van élni velük? Ezekre a kérdésekre már nem lehet egy emlékmű talapzatáról válaszolni. Ezek a kérdések itt vannak velünk a jelenben.

Éppen ezért 1956 sem lehet csupán múlt idő. De talán igazságtalanok lennénk 1956-tal szemben, ha azt várnánk tőle, hogy kész válaszokat adjon a mai problémáinkra. Nem azért kell visszanéznünk, hogy ugyanazokat a mondatokat ismételgessük, hanem azért, hogy észrevegyük: bizonyos kérdések makacsul túlélnek minden rendszert, minden nemzedéket és minden történelmi korszakot. Az egyik ilyen kérdés az, hogy kié az ország. Hetven évvel ezelőtt ez a kérdés más körülmények között hangzott el. Ma már nem tankok állnak minden sarkon, és nem kell attól tartanunk, hogy egy idegen hatalom katonái ránk törik az ajtót azért, mert kimondtunk valamit. Legalábbis Európa ezen részén nem ez a mindennapi tapasztalatunk. A szabadságunk problémája ezért sokkal kevésbé látványos lett. Ma nem feltétlenül azt kell megkérdeznünk, hogy szabadok vagyunk-e, hanem azt, hogy mit kezdünk a szabadságunkkal.

Mire elég a szabadság, ha közben állandóan félünk?

Mire elég, ha elvileg bárhová eljuthatunk, de közben egyre többen érzik úgy, hogy az életük már születésük pillanatában eldőlt? Egy ország lehet politikailag szabad, és közben lehetnek benne emberek, akik mégsem érzik magukat szabadnak. Ez nem feltétlenül azért van, mert valaki fizikailag bezárta őket. Egyszerűen a körülményeik zárják be őket.

A szegénység például nem csupán az, hogy valaki kevesebb pénzzel rendelkezik. A szegénység lehet kevesebb választási lehetőség is. Ha valaki nem tudja megfizetni a megfelelő oktatást, az egészségügyi ellátást, a lakhatást, vagy akár azt, hogy hibázzon egyet anélkül, hogy az egész élete összeomoljon, akkor a szabadsága papíron lehet teljes, a valóságban azonban meglehetősen szűk.

Ezért olyan veszélyes, amikor egy társadalom túl könnyen mondja azt a szegény embernek: „old meg.” Oldd meg a munkádat! Oldd meg az egészségedet! Tanulj tovább! Dolgozz többet! Ne panaszkodj!

Persze, az egyéni felelősség létezik. Nem lehet mindent a társadalom nyakába varrni. Minden embernek vannak döntései, és ezeknek vannak következményei. De van egy pont, ahol az „oldd meg” már nem ösztönzés, hanem kegyetlenség. Mert könnyű azt mondani valakinek, hogy álljon fel, amikor mi magunk biztos talajon állunk. Gyakran vagyunk hipokriták lenni ebből a szempontból. Sokkal nehezebb ugyanezt mondani akkor, amikor látjuk, hogy a másiknak nincs mibe kapaszkodnia. Éppen itt derül ki, hogy mit jelent valójában a „mi”.

A közösség nem akkor fontos, amikor mindenki jól jár. A közösség akkor mutatja meg magát, amikor valaki bajba kerül. Amikor valaki lemarad. Amikor valaki már nem tud egyedül továbbmenni. Ha ilyenkor azt mondjuk: „ez az ő problémája”, akkor valójában nagyon pontosan megmutattuk, mennyit ér számunkra a saját közösségünk. Lehet közben hangosan beszélni nemzetről, hazáról és összetartozásról. Lehet zászlót tűzni a házra. Lehet ünnepi beszédet mondani. De ha közben a mellettünk élő ember szenvedése csak addig érdekel bennünket, amíg nem zavarja meg a saját kényelmünket, akkor a „mi” szó mögött nincs túl sok minden.

Talán ezért különösen érdekes, hogy Kéthly Anna nem egyszerűen azt mondta: az ország kötelessége gondoskodni az elesettekről. Azt mondta: „ez az ország a mi országunk”. Azt állítja, hogy az ország nem egy távoli intézmény, amelynek feladata néha segíteni a rászorulókon. Az ország mi magunk vagyunk. Ha ez igaz, akkor amikor valaki éhezik, nem egyszerűen „van egy éhező ember az országban”. Hanem mi vagyunk azok az emberek is, akik hagyjuk, hogy egy másik ember éhezzen.

Ma már nem kell lemennünk az utcára ahhoz, hogy lássuk mások szenvedését. Egyetlen mozdulattal háborút, éhínséget, hajléktalanságot, természeti katasztrófát vagy egy másik ember személyes tragédiáját láthatjuk a telefonunk képernyőjén. Látunk mindent. Ezért tanulunk meg egyre könnyebben nem látni semmit.

A szenvedésből tartalom lett. Egy kép. Egy videó. Egy történet, amely néhány másodpercig leköt, aztán továbbgörgetünk. A világ tele van nyomorúsággal, mi pedig megtanultuk egyetlen hüvelykujjmozdulattal eltüntetni a szemünk elől. Talán ez a mai társadalom egyik legnagyobb paradoxona: soha nem voltunk ennyire közel más emberek életéhez, és soha nem volt ilyen könnyű érzelmileg távol maradni tőlük.

Lehet, hogy éppen ezért kell ma újra meg tanulnunk, mit jelent a „mi”. Nem azt, hogy mindenben egyetértünk. Nem azt, hogy ugyanolyanok vagyunk. Nem azt, hogy ugyanazt gondoljuk a politikáról, a vallásról, a világról vagy arról, hogyan kellene kinéznie a jövőnek. Hanem azt, hogy a másik ember létezése nem válik közömbössé attól, hogy különbözik tőlünk. Ez talán nem hangzik forradalmi gondolatnak. Pedig a közösségek általában nem akkor kezdenek szétesni, amikor az emberek különböznek egymástól. Hanem akkor, amikor már nem érzik, hogy közük van egymáshoz. Ha visszatérünk 1956-hoz, talán éppen ezért nem a fegyvereket, a barikádokat vagy a történelmi alakokat kell mindenáron újra és újra elmondanunk.

Hanem ezt az egyetlen szót: mi.

Mert lehet, hogy hetven év alatt megváltozott körülöttünk szinte minden. Megváltozott a technológia, megváltozott a világ. Más háborúktól félünk, más válságokkal nézünk szembe, más problémákkal ébredünk reggel. De az alapvető kérdés talán még mindig ugyanaz: képesek vagyunk-e egymást ugyanahhoz a közösséghez tartozónak látni? Ha igen, akkor meddig terjed ez a közösség? Csak addig, amíg kényelmes? Vagy addig is, ahol már fáj?

Az ország valóban akkor lesz a mi országunk, amikor nemcsak a sikereit vagyunk hajlandóak magunkénak vallani, hanem a kudarcait is. Amikor nemcsak büszkék vagyunk arra, ami jól működik, hanem hajlandóak vagyunk kimondani azt is, ami nem működik. Amikor nem az a legfontosabb, hogy bizonyítsuk: minden rendben van, hanem az, hogy legyen bátorságunk észrevenni, amikor nincs. Talán ez is egyfajta szabadság.

Nem az a szabadság, hogy bármit elhiggyünk. Hanem az a szabadság, hogy ki merjük mondani az igazat arról a helyről, amelyet a sajátunknak nevezünk.

Szeretni egy országot nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindig szépet mondunk róla.

The post A mi országunk – „Düh, káprázat, országos vakremény” first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu