Évát különös módon Ádámból teremtették meg – ami bizonyos értelemben fordítottja annak, amire számítanánk, hiszen a nő szokta megszülni a férfit. A megfordítás azonban hangsúlyt ad annak az elméletnek, hogy az Ige kreatív elsőbbsége harmóniát alkot a struktúrával (vagy Atyával), amelyen keresztül működik, és utal arra is, hogy e folyamat furcsa függőségben létezik a rajta kívül dolgozó, őt – legalábbis emberi formájában – meghaladó erőkkel. Ezáltal tökéletesen kézenfekvő, hogy Éva az eszméletlen Ádámból jön létre: „Ezért az Úr Isten mély álmot bocsátott az emberre, s amikor elaludt, kivette egyik bordáját, és hússal töltötte ki a helyét. Azután az Úr Isten asszonnyá formálta a bordát, amelyet az emberből kivett, és odavezette az emberhez”.

Ezzel Ádám szerepe – mint a világ leírója és körvonalazója – meg lett erősítve. Ő az egymástól megkülönböztetett tudatok eredője, amitől maga a létezés és a létrejövés is függ valamilyen titokzatos módon. Éva kivonása Ádámból a nő kapcsolatára utal az Igével; még elsődleges nőisége is Isten szavának egy újabb manifesztációja, hiszen az Úr formálta őt női képre, ahogy arra a Teremtés könyvének 1. versében is utalnak. Természetesen az is igaz, hogy minden egyes nő függ a társadalmi rendtől, hiszen bizonyos mértékben annak a teremtménye is, amit viszont a különböző kultúrákban maszkulinként ábrázolnak, ugyanakkor tudatosságában annak az Igének a manifesztációja, amely létrehozza a valóságot és a kozmikus rendet. És pontosan ez az, amit a posztmodern genderrelativisták hangsúlyoznak, amikor rámutatnak a nőiesség és férfiasság „társadalmi szerkezetére”, bár eközben kiöntik a gyereket is a fürdővízzel együtt, mert összetévesztik a női szerepek részleges kulturális eredetét a nemi szerepek teljes függetlenségével a mögöttes biológiai és fizikai alapoktól.

Ez nem jelenti azt, hogy Éva szerepe azonos Ádám névadó szerepével, vagy egyszerűen abból származtatható. Ismétlem: Éva az eszméletlen Ádámból jött létre. Ennek megértése kulcsfontosságú a szerepe megértéséhez. Ő olyasmit képvisel és hirdet, ami Ádám számára még ismeretlen. Ádám szándékos és akaratlan tudatlanságát figyelembe véve rengeteg feladata van. Éva az örök nőként ráirányítja a figyelmet arra, ami még nem is bukkant fel a tudatosság fényében – ami még nem lett elnevezve, és nem tagozódott be a társadalmi rendbe. Éva szerepe ezért a „segítőtárs”, ami a héber, vagy ezer kenegdo kifejezés fordítása.

Az ezer szó több helyen is megjelenik a bibliai szövegben. Istenre alkalmazva az általa nyújtott hatékony segítséget jelzi, és nem alárendelt szerepkörben: „Lelkünket az Úr hordozza, ő segít [ezer] s oltalmaz minket” (Zsolt 33:20). A Zsoltárok könyve 115:9-11, 121:1-2 és 124:8 szintén ezt az ábrázolást erősítik, ebben az ezer szerepben írják le Istent, az erő és a támogatás forrásaként. Az ezer kifejezést használják a katonai szövetségesekre is (Ez 12:14). Megmentést, erőt és stratégiai előnyt sugall. A kenegdo szó az ezerrel együtt alkalmazva segít tisztázni a jellemzést. Úgy tűnik, kizárólag Évára használják, és összefüggésben áll az együtt küzdeni, segíteni valakinek valami ellen értelmezésekkel. Talán a leghelyesebb valamiféle hasznos versenytársnak, játékpartnernek tekinteni Évát. Pszichológiai értelemben egy kapcsolatban az optimális fejlődés nem az állandóságból vagy a győzelemből, hanem a kihívásból adódik. Az ellentétek egyesülése, ami a dinamikát jellemzi férfi és nő között, egyfajta kölcsönös kihívás és próbatétel – mint egy tánc, vagy valamilyen játék. Az optimális játszótárs az, akinek a tudása az adott játékban azonos, vagy kicsit nagyobb a tiédnél. Itt lehet megtalálni az igazi kalandot. A hasonló fejlődési zónában folytatott játék – a peremen, éppen a káosz és a rend közötti határon – elhozza azt a fajta felszabadultságot, ami a folyamatos pozitív fejlődés jele.

Éva ezt a fajta kölcsönös fejlődést biztosította, az alapvető egyenlőség és partnerség állapotában. Érdemes megjegyezni, hogy Évát Ádám bordájából hozták létre, nem a fejéből (ahogy Athéné pattant ki Zeuszéból, ami potenciális felsőbbrendűségre utal), és nem is a lábából vagy más, alsóbb testrészéből (ami alárendeltséget vagy alsóbbrendűséget jelezne). Éva pontosan úgy viszonyul Ádámhoz, ahogy a taoista jin a janghoz. Az ő feladata, hogy partnere figyelmét ráirányítsa mindazokra a problémákra, amelyeket Ádám talán nem vesz észre, hiszen lefoglalja őt a felelős gondoskodás kötelessége. Ádámot azért hívták a világra, hogy terjeszkedjen és szaporodjon, hogy nevet adjon és uralkodjon, igazodva az idő valós és újszerű igényeihez anélkül, hogy túlságosan radikálisan, arrogánsan vagy elbizakodottan újraalkotná az egész tradíciót. Éva szerepe harmonizál a férfi és nő közötti, jól ismert személyiségbeli különbségekkel, amelyek kultúrától függetlenül is egyértelműen megmutatkoznak, és sokkal jelentőségteljesebbek az egyenlőségre törekvő rendszerekben: a nők sokkal kedvesebbek – jobban aggódnak mások miatt, jobban érdeklik őket az emberek, mint a tárgyak –, és sokkal hajlamosabbak a negatív érzelmek, a veszélyérzet, a fájdalom megtapasztalására; érzékenyebbek azokra dolgokra, amelyek veszélyeztetik vagy bántják az embereket, és kellemetlenségeket okoznak nekik. Sajnálatos módon Éva e szerepkör miatt – amely összefüggésben áll azzal a női ösztönnel, hogy törődjenek a csecsemőkkel és a gyerekekkel, kielégítsék fejletlen és egyszerű igényeiket – egyértelműen sokkal jobban ki van téve a kígyó csábításának (vagy legalábbis már kezdetben fogékonyabbá teszi rá).

Az emberi faj ősanyjának és ősatyjának története így kirajzolja a nemek főbb funkcióit a kozmikus rend keretein belül, ahogy eljátsszák a rájuk osztott szerepet, mint alárendelt viszonyban lévő, megteremtett lények, és egyben maguk is független teremtők. Ám nem ez az egyetlen, amit megtesz: Ádám és Éva nagyszabású drámája megjeleníti a hibáknak azt az alapvető mintázatát is, amelynek mindkét nem ki van téve. Minden érzelmi hajlamnak megvannak az előnyei és a kísértései. A történet, amely részletekbe menően jellemzi a férfit és a nőt a természethez és Istenhez való viszonyulásuk alapján, ezáltal szükségszerűen leírja mindkettő céljait és bűneit is. Ádám parancsol, nevet ad, hódít. Évát a természet és Isten arra predesztinálta, hogy felszólaljon az elnyomottak, mellőzöttek, háttérbe szorítottak nevében, és Ádám elé terjessze problémáikat. Kiválóan alkalmas erre a fontos szerepre, mivel sokkal érzékenyebb abban az értelemben, hogy képes felismerni a sebezhetők, a magukat kifejezni nem tudók, a társadalom peremére szorultak gondjait. Ez lehetővé teszi számára, hogy eljátsszon egy olyan szerepet, amely egyszerre stabilizáló és felfedező jellegű – és ezáltal valahol mélyen kapcsolódik magához az Igéhez. Stabilizál, vagyis segít fenntartani az egyéni és társadalmi rend harmóniáját, figyelembe véve minden sebezhető, mégis értékes elemet – amennyire ez lehetséges. És felfedez, mert mindennek, ami rendbe szerveződött, szüksége van terjeszkedésre, amikor a dolgok változnak – például amikor új gyermek születik, új családi vagy kapcsolati probléma merül fel, vagy amikor egy egykor erős és rátermett ember beteggé, törékennyé válik, és ápolásra van szüksége, akár csak időlegesen, akár véglegesen.

Éva esszenciális érzékenységének – azon képességének, hogy úgymond vészjelző harangként működjön – ismerete szintén kulcsfontosságú ahhoz, hogy megértsük az ő elemi vonzódását a bűnhöz, amit valami ehhez hasonló, büszke gondolat táplálhat: „Legyen bármilyen menthetetlenül mérgező és hamis, én még magát a kígyót is meg tudom ragadni mindent átölelő karommal. Magamba fogadom a gyümölcsöt, amit felkínál, uralhatom a jót és a gonoszt, és ezzel magam is Istenné válok. Mindez növeli a hírnevemet, és ezt a felsőbb erényt a világ középpontjába helyezi.” Ez egyenértékű azzal az állítással, hogy a női képesség az empatikus toleranciára és beleérzésre magának az erkölcsi rendnek az alapja (vagy annak kellene lennie), illetve azzal a harsány kinyilatkoztatással, hogy az ilyen együttérzés – és semmi más, kizárólag az – a nő morális felsőbbrendűségének valódi fémjele. Ez egyértelműen erős túlzás, a hamis arrogancia és önteltség egy formája, annak a szellemnek a manifesztációja, amelyik folyamatosan küzd az uralomért.

De Ádám sem jobb nála. Képes kategorizálni és rendet teremteni a világban, de közben képes megtévesztő módon beállítani magát szakértőnek saját, valós kompetenciaszintjén túl, és jó eséllyel meg is teszi, hogy lenyűgözze az örök nőt. Ez a kérkedő narcizmus jellemzi a hamis férfiasságot, ami meg is jelenik olyan karakterekben, mint Gaston a Disney A szépség és a szörnyetegében, vagy sokkal komolyabban a patológiás személyiségzavarok Sötét Triádjában vagy Tetrádjában. Ádám öntelten, arrogánsan és ugyanolyan hatalomvágyóan jelenti ki, hogy ő képes átrendezni a világot, és meg is kellene tennie, hogy a kígyó és gyümölcse a régi módon beilleszthető legyen a rendszerbe ugyanúgy, mint Éva, tekintet nélkül az észszerűtlen követelményekre. Erkölcsi világképe valami ilyesmi lehet: „Felkínálok bármit, amivel lenyűgözhetem a nőt – még ha a kérés túlzó is, még ha ez a cselekedet magában is foglalja az Isten által lefektetett erkölcsi rend felülbírálását és megsértését.” Éva büszkeségében túl sokat ölel magához és fogad be, önző módon fitogtatja együttérzését és törődését, Ádám pedig mindent megtesz, hogy lenyűgözze partnerét, azt állítva, hogy bármit is kér, akar vagy követel a nő, neki azt hatalmában áll megtenni. Ez az ellentmondásos viselkedés az, ami miatt az örök anya és atya áldozatául esnek az arrogancia legfőbb bűnének, és ez idézi elő a bukást.

Jordan B. Peterson: Mi, akik Istennel birkózunk

Fordította: Novák Gábor

21. Század Kiadó, 2024

The post A nő felsőbbrendű, mint a férfi? first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu