A kezdet kezdetén kell a leggondosabban ügyelni rá, hogy meglegyen

a dolgok egyensúlya. Ezt jól tudja a Bene Gesserit minden tagja.

Aki tehát tanulmányozni kezdi Muad-Dib életét, az ne feledje

el elhelyezni a korában: IV. Shaddam Padisah Császár uralkodásának

57. évében jött a világra. Különösen pedig arra ügyeljen,

hogy elhelyezze környezetében: az Arrakis bolygón. Ne tévesszen

meg senkit, hogy a Caladanon született, és ott élte le első tizenöt

évét. Muad-Dib helye mindörökre az Arrakis, az a bolygó, amelyet

Dűne néven ismernek.

IRULAN HERCEGNŐ:

MUAD-DIB ÉLETE ÉS MŰVE

Az Arrakisra való indulás előtti héten, amikor már szinte elviselhetetlen őrjöngéssé fokozódott az utolsó napok sürgése-forgása, egy vénasszony jött látogatóba a fiú, Paul anyjához.

Meleg éjszaka volt a Caladan-kastélyban. Az ősi kőtömeg, mely huszonhat nemzedéken át szolgált az Atreides-család otthonául, most hideg verejtékes érzetet keltett, mint mindig, ha az időjárás változása közeledett.

Az öregasszonyt az oldalajtón engedték be, elhaladt a boltozatos folyosón Paul szobája mellett, és megengedték, hogy vessen egy pillantást az ágyban fekvő fiúra. Az álmából felriadt fiú a majdnem a padlóig leeresztett függőlámpa halvány fényénél csak egy vaskos női alakot látott az ajtóban állni, egy lépéssel anyja előtt. Az öregasszony árnyalakja boszorkányszerű volt – haja összegubancolódott pókhálóként fogta körül sötétbe borult arcát, melyből csak az ékkőként ragyogó szem világított.

– Nem kicsi a korához képest, Jessica? – kérdezte az öregasszony. Sípolt, dongott a hangja, mint egy felhangolatlan baliset.

Paul anyja lágy altján válaszolt:

– Az Atreides-ivadékok közismerten későn szoktak növésnek indulni, Tisztelendő Anyám.

– Mondják, mondják – dünnyögte az öregasszony. – De hát már tizenöt éves…

– Igen, Tisztelendő Anyám.

– Ébren van és hallgatózik – mondta az öregasszony. – Ravaszdi kis gazfickó! – Kuncogott. – De a fejedelmi családok tagjainak szükségük is van a ravaszságra. És ha csakugyan ő a Kwisatz Haderach… hát…

Az ágy sötétjében Paul éppen csak résnyire nyitotta ki a szemét. A két, madár módra csillogó ovális – az öregasszony szeme – mintha kitágult, fölizzott volna, ahogy az övébe nézett.

– Aludj jól, ravasz kis gazfickó! – mondta az öregasszony. – Holnap szükséged lesz minden erődre, hogy elviseld a gom-dzsabbaromat!

Azzal elment, maga előtt tolva Paul anyját. Az ajtó határozott döndüléssel csukódott be mögöttük.

A fiú szeméből elszállt az álom. Mi lehet az a gom-dzsabbar? Minden izgalom közül, ami a nagy változást kísérte, ennek az öregasszonynak a megjelenése volt a legdöbbenetesebb.

Tisztelendő Anyám… És Jessicának szólította az anyját, mintha holmi közönséges szolgálólány lett volna, nem pedig a Bene Gesserit tagja, hercegi ágyas, a hercegi trónörökös szülőanyja!

A gom-dzsabbar valami arrakisi dolog lehet, amit meg kell ismernem, mielőtt odamegyünk? – tűnődött.

Hangtalanul forgatta a szájában a különös, idegen szavakat: Gom-dzsabbar… Kwisatz Haderach…

Olyan sok mindent kellett megtanulni! Az Arrakis annyira másmilyennek ígérkezett, mint a Caladan, hogy a fiú feje már zsongott az új ismeretektől. Arrakis… Dűne… Sivatagbolygó…

Thufir Hawat, Paul apjának főorgyilkosa már elmagyarázta a fiúnak, hogy halálos ellenségeik, a Harkonnenek nyolcvan évig voltak az Arrakison. Részleges hűbérbirtokként uralták a bolygót a szerződés alapján, amelyet a KHAFT-társasággal kötöttek a fiatalító fűszer, a melanzs bányászatára.

A Harkonnenek most távoznak, és az Atreides-ház lép a helyükbe teljes hűbérúri joggal – látszólag Leto herceg győzelme jeleként. Ám ez a látszat, mondta Hawat, nagy veszélyt rejt, ugyanis Leto herceg igen népszerű a Landsraad Nagy Házai között.

„A népszerű ember kihívja maga ellen a hatalmasok féltékenységét” – mondta Hawat.

Arrakis… Dűne… Sivatagbolygó…

Ahogy Paul lassan álomba merült, egy arrakisi barlang jelent meg előtte. Körülötte néma emberek mozogtak a parázsgömbök halovány fényében. Ünnepélyes érzés fogta el, mintha templomban lett volna, ahogy egy halk hangot hallgatott: kopp, kopp, kopp – víz csepegése. Még álmában is tudta, hogy ébredés után is emlékezni fog erre.

Mindig emlékezett azokra az álmokra, amelyekben meglátta a jövőt.

Aztán az álom szertefoszlott.

Fölébredt. Érezte maga körül az ágy melegét, s tovább csapongtak a gondolatai. Ez a világ, a Caladan-kastély, ahol sem játszani, sem hasonló korú fiúkkal barátkozni nem tudott, talán nem is érdemli meg, hogy szomorúsággal búcsúzzék tőle. A tanítója, dr. Yueh már célzott rá, hogy a faufreluch-osztályrendszer nem érvényesül olyan szigorúan az Arrakison. A bolygó olyan nép hazája volt, melynek tagjai a sivatag peremén éltek, és nem parancsolt nekik sem kaid, sem bashar: ők voltak a fremenek, a sivatagi nomádok, akiket nem tudott lajstromba venni a Császári Regátus egyetlen népszámlálása sem.

Arrakis… Dűne… Sivatagbolygó…

Megérezte magában a feszültséget, és úgy döntött, végrehajtja az egyik lélek-test gyakorlatot, amelyet az anyja tanított meg neki. Három gyors lélegzetvétel elindította a reakciókat: lebegő tudati állapot… tudat-összpontosítás… aortatágulás… kerülni az összpontosítás nélküli tudatosság mechanizmusát… vállalt és akart tudatosság… feldúsított vér tolul a túlterhelt területekre… az ember nem juthat táplálékhoz-biztonsághoz-szabadsághoz pusztán ösztönös úton… az állati tudat nem terjed tovább az adott pillanatnál… nem fogja föl, hogy a préda kipusztulhat… az állat rombol, de nem épít… az állati örömök az érzékelési szint közelében maradnak, nincs tudatos észlelés… az embernek koordináta-rendszer kell, hogy azon át lássa a világegyetemet… vállalt és akart tudatosság, ez kifeszíti a koordinátahálót… a testi integritás követi az idegvéráramot a sejtszükségletek legmélyebb tudatával összhangban… minden tárgy/sejt/lény mulandó… törekedj a dinamikus állandóságra a körülvevő…

A lecke egyenletesen hömpölygött körbe-körbe Paul lebegő tudatában.

Amikor a hajnal sárga sugarai megérintették az ablakpárkányt, a fiú lehunyt szemhéján át érzékelte a fényt. Kinyitotta a szemét, meglátta a hálószoba mennyezetének ismerős gerendarajzolatát és meghallotta a kastélybeli sürgés-forgás ismerős neszeit.

Kinyílt az ajtó, az anyja nézett be. Bronzszínben játszó haját fekete szalag fogta össze a feje tetején, ovális arca kifejezéstelen volt, zöld szeme komolyan nézett a fiúra.

– Ébren vagy – állapította meg. – Jól aludtál?

– Igen.

Paul szemügyre vette a nyúlánk alakot, érzékelte a feszültséget a válla tartásában, ahogy ruhát keresett a faliszekrényekben. Más talán nem vette volna észre a feszültséget, de anyja jól megtanította a fiának a Bene Gesseritek módszerét: az aprólékos megfigyelést. Jessica most megfordult, odanyújtott egy kevésbé hivatalos kabátot. A zsebe fölött ott ékeskedett a vörös sólymos Atreides-címer.

– Siess, öltözz fel – mondta. – A Tisztelendő Anya már vár!

– Róla is álmodtam – mondta Paul. – Ki ez?

– Ő volt a tanítóm a Bene Gesserit-iskolában. Most a Császár Igazmondója. És Paul… – Tétovázott. – El kell mondanod neki az álmaidat.

– Jó. Őmiatta kaptuk meg Arrakist?

– Nem „kaptuk meg” Arrakist. – Jessica leporolt egy nadrágot, odaakasztotta a ruhaállványra az ágy mellé. – Ne várakoztasd meg a Tisztelendő Anyát!

Paul felült, átfogta a térdét.

– Mi az a gom-dzsabbar?

Az anyjától szerzett tudás ismét érzékelhetővé tette a szinte láthatatlan tétovázást, az idegrendszer vallomását, amely a félelemről árulkodott.

Jessica odament az ablakhoz, félrehúzta a függönyöket, elnézett a folyóparti gyümölcsösök felett a Syubi-hegy felé.

– Hamarosan megtanulod… hogy mi az a gom-dzsabbar – mondta.

Paul hallotta hangjában a félelmet, és ezen elcsodálkozott.

Jessica nem fordult meg, úgy szólt oda:

– A Tisztelendő Anya a délelőtti fogadószobámban vár. Kérlek, siess!

*

Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anya egy kárpitozott széken ülve nézte, ahogy közeledik feléje az anya és fia. Két oldalán az ablakokból szép kilátás nyílt a folyó déli kanyarulatára és az Atreidesek családi birtokának zöldellő mezőire, de a Tisztelendő Anyát nem érdekelte a kilátás.

Ma reggel igazán öregnek érezte magát, és kifejezetten ingerlékeny volt. Mindezért az űrutat kárhoztatta, meg azt, hogy alkalmazkodnia kellett ahhoz a nyomorult Űrligához és a titkolózásukhoz.

De hát ez a küldetés bizony egy Bene Gesserit Látnok személyes közreműködését igényelte. Még a Padisah Császár Igazmondója sem bújhatott ki a felelősség alól, ha a kötelesség szólította.

Átkozott Jessica! – gondolta a Tisztelendő Anya. Ha leányt szült volna nekünk, ahogy a parancsa szólt!

Jessica megállt három lépéssel a szék előtt, könnyedén bókolt, bal keze finom mozdulattal végigsiklott szoknyáján. Paul azt a kurta meghajlást választotta, amelyre a táncmestere tanította meg – amelyet akkor szokás használni, amikor „az ember nincs tisztában a másik pozíciójával”.

Paul köszöntésének finom árnyalatai nem kerülték el a Tisztelendő Anya figyelmét.

– Óvatos természetű a fiú, Jessica – jegyezte meg.

Jessica keze Paul vállára rebbent, megszorult rajta. Egy szívdobbanásnyi időre félelem lüktetett a tenyeréből. Aztán összeszedte magát.

– Óvatosságra lett nevelve, Tisztelendő Anyám.

Mitől fél úgy? – csodálkozott magában Paul.

Az öregasszony egyetlen pillantással végigmérte Pault: az arca ovális, mint Jessicáé, de erős csontozatú… a haja mélyfekete, mint a hercegé, a szemöldöke vonala azonban az anyai nagyapjáé, akit nem szabad megnevezni, meg az a keskeny, gőgös orr is… az egyenes nézésű, zöld szempár pedig az öreg hercegé, a régen halott apai nagyapáé.

Bizony, ő tudta, mi a stílus – még a halálban is, gondolta a Tisztelendő Anya.

– Más a nevelés – mondta –, és más a belső jellem. Majd meglátjuk. – Az öreg szempár szigorúan villant Jessicára. – Hagyj magunkra minket! Parancsolom, hogy foglald el magad a békéről való meditációval!

Jessica elvette a kezét Paul válláról.

– Tisztelendő Anyám, én…

– Jessica! Tudod, hogy meg kell lennie!

Paul értetlenül nézett föl az anyjára.

Jessica kihúzta magát.

– Igen… persze hogy tudom.

Paul újra Tisztelendő Anyához fordult.

Nemcsak az udvariasság intette óvatosságra, hanem az is, hogy az anyja szemlátomást tisztelettel és félelemmel tekintett erre az öregasszonyra. Ugyanakkor harag és aggodalom töltötte el az anyjából sugárzó szorongás miatt.

– Paul… – Jessica mély lélegzetet vett. – Ez a próba, amelyen át kell esned… ez nagyon fontos nekem.

– Próba? – A fiú fölnézett rá.

– Ne feledd, hogy hercegi sarj vagy – mondta Jessica. Sarkon fordult, és suhogó szoknyával, határozott léptekkel kiment a szobából. Tompa kondulással csukódott be mögötte az ajtó.

Paul farkasszemet nézett az öregasszonnyal, uralkodott a haragján.

– Miféle dolog úgy elküldeni Jessica úrnőt, mintha holmi szolgáló volna?

Mosoly rezdült a ráncos, öreg száj szögletében.

– Jessica úrnő, fiacskám, a szolgálóm volt tizennégy éven át az iskolában. – Bólintott. – Méghozzá jó szolgálóm. Most viszont idejössz!

Csattant a parancs. Paul azon kapta magát, hogy engedelmeskedik, mielőtt fontolóra vehette volna. A Hangot használja, gondolta.

Az öregasszony intésére megállt mellette.

– Látod ezt? – kérdezte a Tisztelendő Anya. Köntöse redői közül előhúzott egy zöld fémkockát, minden oldala arasznyi lehetett. Megfordította, és Paul látta, hogy az egyik oldala nyitott – feketén tátongott, és furcsán ijesztő volt. Mintha egyetlen fénysugár sem hatolt volna be abba a nyitott feketeségbe.

– Tedd bele a jobb kezedet – mondta az öregasszony.

Pault félelem kerítette hatalmába. Hátrálni akart, de az öregasszony rászólt:

– Így engedelmeskedsz az anyádnak?

A fiú fölpillantott a madár módra csillogó szempárba.

Lassan, érezve a kényszert, de ellenállásra képtelenül, Paul beletette a kezét a dobozba. Először hideget érzett, ahogy a feketeség összezárult a keze körül, aztán síkos fémet tapintottak az ujjai. Mintha elzsibbadt volna a keze.

Az öregasszony arca ragadozó kifejezést öltött.

Elvette jobb kezét a dobozról, és Paul nyaka közelébe emelte. A fiú fémes csillanást látott a szeme sarkából, arra akarta fordítani a fejét.

– Ne mozdulj! – csattant fel az öregasszony.

Megint a Hangot használja! Paul visszafordította tekintetét a Tisztelendő Anya arcára.

– A gom-dzsabbart tartom a nyakadnál – mondta az öregasszony. – A gom-dzsabbart, az ádáz haragú ellenséget! Hegyes tű, rajta egy csepp méreg. Hohó! Ne húzódj el, mert megérzed a mérget!

Paul nyelni akart, de kiszáradt a torka. Nem tudta levenni a szemét a barázdás, vén arcról, a csillogó szemről, a beszéd közben ezüstösen kivillanó fémfogakról, a sápadt ínyről.

– Egy hercegi sarjnak ismernie kell a mérgeket – mondta az öregasszony. – Ez jellemzi korunkat, igaz? Musky: mérgezés itallal! Aumas: mérgezés étellel! Vannak gyors mérgek, lassú mérgek, van ilyen, van olyan, van amolyan. Hát tessék, a legújabb: a gom-dzsabbar! Csak állatokat öl meg.

A büszkeség úrrá lett Paul félelmén.

– Azt mered állítani, hogy egy herceg fia holmi állat?

– Mondjuk, hogy nem tartom lehetetlennek, hogy ember vagy – felelte az öregasszony. – Állj! Már figyelmeztettelek, hogy ne próbálj elugrani! Öreg vagyok, de a kezem a nyakadba tudja döfni ezt a tűt, mielőtt elszökhetnél tőlem!

– Ki vagy? – suttogta a fiú. – Hogy tudtad rávenni az anyámat, hogy egyedül hagyjon veled? A Harkonnenek küldtek?

– A Harkonnenek? Még csak az kellene! Most hallgass! – Egy száraz ujj érintette meg Paul nyakát, ő pedig megfékezte az akaratlan ingert, hogy elugorjon.

– Jól van – mondta az öregasszony. – Kiálltad az első próbát. A többi pedig nagyon egyszerű lesz: ha kihúzod a kezed a dobozból, meghalsz! Ez az egyetlen szabály. Ha bent tartod a kezed, életben maradsz. Ha kihúzod, meghalsz.

Paul mélyet lélegzett, úrrá lett a reszketésén.

– Ha egyet kiáltok, másodperceken belül berohannak a szolgák, és te fogsz meghalni!

– A szolgákat feltartóztatja az anyád, aki ott őrködik az ajtó előtt. Bízhatsz benne. Az anyád túlélte ezt a próbát. Most rajtad a sor. Tekintsd megtiszteltetésnek! Ritkán teszünk ki ennek fiúgyermeket.

A kíváncsiság elviselhetővé tette Paul félelmét. Érezte hangjából, hogy az öregasszony igazat mond, semmi kétség. Ha az anyja odakint őrködik… ha ez valóban próba… És így vagy úgy, de tudta, hogy csapdába ejtette a kéz a nyakánál, a gom-dzsabbar. Emlékezetébe idézte a félelem elleni litániát, amelyre az anyja tanította meg a Bene Gesserit rituáléjából.

Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek félelmemmel. Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem az útját. Amikor a félelem távozott, nem marad semmi, csak én magam.

Érezte, hogy visszatér a nyugalma.

– Tessék, vénasszony, csináld csak!

– Vénasszony! – csattant fel a Tisztelendő Anya. – Mi tagadás, van benned bátorság! Hát majd meglátjuk, kis uraság! – Közel hajolt, szinte suttogássá halkult a hangja. – Fájdalmat fogsz érezni a kezedben. Fájdalmat! De ha kihúzod a dobozból, megérintem a nyakad a gom-dzsabbarommal, és olyan gyorsan jön a halál, mintha a hóhér bárdja csapna le! Ha kihúzod a kezed, a gom-dzsabbar végez veled. Érted?

– Mi van a dobozban?

– Fájdalom.

A fiú érezte, hogy a kezében erősödik a bizsergés. Összeszorította a száját. Miféle próba lehet ez? – tűnődött. A bizsergésből viszketés lett.

Az öregasszony megszólalt:

– Hallottál már róla, hogy az állat leharapja a lábát, hogy kiszabaduljon a csapdából? Az az állati megoldás. Az ember inkább benne marad a csapdában, eltűri a fájdalmat, halottnak tetteti magát, hogy aztán megölhesse a csapdavetőt és ezzel elháríthassa a veszélyt a hozzá hasonlók feje felől.

A viszketésből enyhén égető érzés lett.

– Miért csinálod ezt? – förmedt rá Paul.

– Hogy megtudjam, ember vagy-e. Hallgass!

Paul ökölbe szorította a bal kezét, ahogy a másikban erősödött az égető érzés. Lassan fokozódott: forróságra forróság, forróság, forróság… a forróság! A fiú érezte, hogy a szabad kezén a körmök belevájnak a tenyerébe.

Be akarta hajlítani az égő keze ujjait, de nem tudta megmozdítani őket.

– Éget – suttogta.

– Csend!

A karján végiglüktetett a fájdalom. Izzadság verte ki a homlokát. Minden idegszála őrjöngve követelte, hogy húzza ki a kezét abból a tüzes katlanból… de… a gom-dzsabbar!

Nem mozdította a fejét, csak a szemét próbálta elfordítani annyira, hogy meglássa a nyakának meredő iszonyatos tűt.

Észrevette, hogy zihálva szedi a levegőt, uralkodni akart a lélegzésén, de nem tudott.

Fáj!

Minden megszűnt a világban, csak a kínban égő kéz létezett, és a közvetlen közelről reá meredő, vénséges vén arc. Az ajka úgy kiszáradt, hogy alig tudta szétnyitni.

Ég! Ég!

Szinte mintha érezte volna, ahogy elgyötört kezén összepöndörödik a bőr, összesül, lefoszlik a hús, amíg csak az elszenesedett csontok maradnak.

Elmúlt!

Mintha csak kikapcsolták volna, a fájdalom hirtelen megszűnt.

Paul érezte, hogy remeg a jobb karja, érezte, hogy verítékben úszik a teste.

– Elég – mormolta az öregasszony. – Kull wahad! Egyetlen leánygyermek sem bírt ki soha ennyit! Alighanem szerettem volna, hogy elbukj! – Hátradőlt.

Elhúzta a gom-dzsabbart a fiú nyakától. – Vedd ki a kezed a dobozból, ifjú emberi lény, és nézd meg!

Paul megfékezte a kínzó reszketést, és rámeredt a fénytelen ürességre, amiben a keze mintha saját akaratából maradt volna benn. A fájdalom emléke megbénította.

A józan ész azt súgta, hogy megfeketedett csonkot fog kihúzni abból a dobozból.

– Rajta! – csattant fel az öregasszony.

Paul kikapta a kezét, és döbbenten bámult rá. Semmi nyom! Semmi jele a gyötrelemnek! Fölemelte a kezét, megforgatta, behajlította az ujjait.

– Fájdalom idegi stimulálással – mondta a Tisztelendő Anya. – Mégse csonkíthatunk meg emberi lényeket. Nem mondom, vannak, akik sokat adnának ennek a kis doboznak a titkáért. – Elrejtette a köntöse redői közé.

– De hát a fájdalom…

– Fájdalom! – fújt az öregasszony. – Az igazi ember minden ideget képes megfegyelmezni a testében.

Paul most vette észre, hogy sajog a bal keze. Kinyitotta összeszorított öklét, megnézte a négy véres nyomot, ahol a körme belemélyedt a tenyerébe.

Leengedte a karját, ránézett az öregasszonyra.

– Ezt csináltad egyszer az anyámmal?

– Rostáltál már valaha homokot?

Suhogva csapott le a kérdés, mintha egyenesen az agyát súrolta volna, gondolatait egy magasabb szintre emelve:

Rostálják a homokot.

Bólintott.

– Mi, a Bene Gesserit az embereket rostáljuk, hogy megtaláljuk az igaziakat.

Paul fölemelte a jobb kezét, tudatosan igyekezett fölidézni a fájdalom emlékét.

– És ebből áll az egész? A fájdalomból?

– Megfigyeltelek a fájdalmadban, fiam. A fájdalom csak a próba tengelye. Az anyádtól tudhatod, milyenek a megfigyelési módszereink. Látom benned a tanítása nyomait. A mi próbánk a válság és a megfigyelés.

Paul kihallotta a hangjából a jóváhagyást.

– Ez az igazság! – nyugtázta a hallottakat.

Az öregasszony rámeredt. A fiú érzékeli, mi az igazság! Lehetséges volna, hogy csakugyan ő az? Elfojtotta lelkesedését, figyelmeztette magát: A remény elködösíti a megfigyelést.

– Tehát tudod, mikor hisznek az emberek abban, amit mondanak – jegyezte meg.

– Tudom.

A válaszban ott voltak a próbákkal újra és újra ellenőrzött képesség felhangjai. Az öregasszony hallotta ezeket.

– Talán te vagy a Kwisatz Haderach – mondta. – Ülj le, testvérkém, ide, a lábamhoz!

– Inkább állok.

– Az anyád a lábamnál ült annak idején.

– Én nem vagyok az anyám.

– Egy kicsit gyűlölsz bennünket, mi? – Az ajtó felé tekintett, és kikiáltott: – Jessica!

Az ajtó kivágódott, Jessica mozdulatlanul, mereven nézett be a szobába. Aztán mintha az egész lénye ellágyult volna, ahogy meglátta Pault. Jól kivehető erőfeszítéssel kissé elmosolyodott.

– Jessica, elmúlt valaha az irántam érzett gyűlöleted? – kérdezte az öregasszony.

– Egyszerre szeretlek és gyűlöllek, Tisztelendő Anyám – mondta Jessica.

– A gyűlölet… az a fájdalmakból fakad, amelyeket sohasem szabad elfelejtenem. A szeretet, az…

– Csak a puszta tényt – szakította félbe az öregasszony, de szelíd volt a hangja. – Most már bejöhetsz, de maradj csendben. Csukd be azt az ajtót, és ügyelj, hogy senki se zavarjon bennünket!

Jessica belépett a szobába, becsukta az ajtót, és háttal nekitámaszkodott. A fiam él, gondolta. A fiam él, és… igazi ember. Tudtam, hogy az… de… de él! Most már én is élhetek tovább. A hátának nyomódó ajtó keménynek, valóságosnak érződött. A szobában minden szinte nekifeszült az érzékeinek.

A fiam él!

Paul ránézett az anyjára. Jessica igazat mondott. A fiú szeretett volna egyedül elvonulni, átgondolni ezt az élményt, de tudta, hogy nem mehet el, amíg el nem bocsátják. Az öregasszony hatalomra tett szert fölötte. Igazságokat mondtak. Az anyja átesett ezen a próbán. Félelmetes célja lehet a próbának… mert a fájdalom és a rettegés félelmetes volt. Paul tudta, milyenek szoktak lenni a félelmetes célok. Minden esély ellenében indultak harcba. Öntörvényűek voltak, önmagukat tették szükségessé.

Paul úgy érezte, megfertőződött valami félelmetes céllal, de még nem tudta, mi az.

– Egy napon, fiam – mondta az öregasszony –, talán neked is meg kell állnod odakint egy ilyen ajtó előtt. Nem akármilyen feladat!

Paul lenézett a kézre, mely megismerte a fájdalmat, aztán a Tisztelendő Anyára emelte a tekintetét. Az öregasszony hangja most különbözött minden más hangtól, amellyel valaha is találkozott.

Fényes kontúr vette körül a szavait. Élük volt.

Paul úgy érezte, kérdezzen bármit, olyan választ kap, ami ki tudja emelni ebből a hús-vér világból, valami magasabb rendűbe.

– Miért keresik az igazi embereket? – kérdezte.

– Hogy felszabadítsunk benneteket.

– Felszabadítsanak?

– Egyszer az emberek rábízták a gépekre, hogy gondolkodjanak helyettük, abban a reményben, hogy ez majd felszabadítja őket. De ez csak oda vezetett, hogy a gépek segítségével más emberek tehették őket rabszolgává.

– „Ne készíts gépezetet az emberi elme hasonlatosságára” – idézte Paul.

– Egyenesen a Butleri Dzsihadból és az Orániai Katolikus Bibliából – mondta az öregasszony. – De az O. K. Bibliának valójában azt kellett volna mondania: „Ne készíts gépezetet, amely az igazi emberi elme utánzata.” Tanulmányoztad a szolgálatodban álló Mentátot?

– Thufir Hawattal együtt végeztem tanulmányokat.

– A Nagy Lázadás elvett az emberektől egy mankót. Kikényszerítette az igazi emberi elmék fejlődését. Iskolák jöttek létre az igazi emberi tehetségek képzésére.

– A Bene Gesserit-iskolák?

Az öregasszony bólintott.

– Mostanra csak kettő maradt fönn azokból az ősi iskolákból: a Bene Gesserit és az Űrliga. A Liga, sejtésünk szerint, a szinte tiszta matematikát helyezi előtérbe. A Bene Gesserit más funkciót tölt be.

– Politizál – mondta Paul.

– Kull wahad! – fakadt ki az öregasszony. Szúrós pillantást vetett Jessicára.

– Nem én mondtam neki, Tisztelendő Anyám – mondta Jessica.

A Tisztelendő Anya figyelme ismét a fiúra irányult.

– Ehhez feltűnően kevés adatra volt szükséged – jegyezte meg. – Bizony, politizál. Az eredeti Bene Gesserit-iskolát olyanok irányították, akik jól látták, hogy szükség van a folyamatosság összekötő fonalára az emberiség kusza ügyeiben. És látták, hogy ilyen folyamatosság csak akkor lehetséges, ha elkülönítik az emberi örökséget az állati örökségtől – tenyésztési céllal.

Paul számára az öregasszony szavai hirtelen elveszítették élességüket. Úgy érezte, sértik azt az érzékét, amelyet az anyja ösztönös igazságérzetnek hívott. Nem mintha a Tisztelendő Anya hazudott volna; szemlátomást hitt abban, amit mondott. Ez valami mélyebb disszonancia volt, valami, ami összefüggött Paul félelmetes céljával.

– De az anyám azt mondta, hogy az iskolákban sok Bene Gesserit nem tudja, honnan származik.

– A leszármazás mindig benne van a feljegyzéseinkben – mondta az öregasszony. – Az anyád tudja, hogy vagy Bene Gesserit-ivadék, vagy a genetikai anyaga önmagában is elfogadható volt.

– Akkor miért nem tudhatta meg, kik voltak a szülei?

– Sokan tudják… sokan nem. Előfordulhatott volna például, hogy keresztezni akarjuk egy közeli rokonával, hogy dominánssá tegyünk valamilyen öröklődő jegyet. Sokféle indíték vezérel bennünket.

Pault megint elfogta a helytelenség érzete.

– Sokat vállaltok magatokra.

A Tisztelendő Anya fürkészően ránézett. Jól hallottam, bírálat volt a hangjában?

– Súlyos teher nehezedik ránk – válaszolta.

Paul érezte, hogy egyre jobban magához tér a próba okozta megrázkódtatásból. Átható tekintettel végigmérte az öregasszonyt.

– Azt mondod, lehet, hogy én vagyok a… Kwisatz Haderach. És az micsoda? Valami eleven gom-dzsabbar?

– Paul! – szólt rá az anyja. – Nem szabad ilyen hangon beszélned a…

– Ezt bízd rám, Jessica – szólt közbe az öregasszony. – Mondd csak, fiatalember, mit tudsz az Igazmondók szeréről?

– Az a célja, hogy fokozza az igazság és a hamisság megkülönböztetésénekképességét. Anyám elmondta.

– Láttál már igazságrévületet?

A fiú megrázta a fejét.

– Nem.

– A szer veszélyes – mondta a Tisztelendő Anya –, de felnyitja az ember lelki szemét. Amikor az Igazmondó a szer hatása alatt áll, sok helyet szemügyre vehet az emlékezetében – a teste emlékezetében. Végigtekintünk a múlt rengeteg ösvényén… de csak a női ösvényeken.

Szomorúság csendült a hangjában. – Van azonban egy hely, ahová egyetlen Igazmondó sem tud betekinteni. Taszít bennünket, rettegéssel tölt el. Úgy tartják, hogy egy napon eljön majd egy férfi, ki a szer hatására megtalálja belső látását. Ő majd betekint oda, ahová mi nem tudunk – a női és férfimúltakba is.

– A ti Kwisatz Haderachotok?

– Igen, az, aki sok helyen lehet egyszerre: a Kwisatz Haderach. Sok férfi megpróbálkozott a szerrel… nagyon, nagyon sok, de egyiküknek sem sikerült.

– Megpróbálkoztak vele, és kudarcot vallottak? Mind?

– Ó, nem. – Az öregasszony megrázta a fejét. – Megpróbálkoztak vele, és belehaltak.

Frank Herbert: Dűne-sorozat

Fordította: Békés András

Gabó Könyvkiadó, 2024

The post A nyakához tartott tűvel kényszerítette engedelmességre a fiút egy öregasszony first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu