„Nem tudjátok, merre lakik Agócs Laci bácsi?” – kérdezzük az autónk érkezésére összesereglett gyerekhadtól, azt gyanítom, ritkán áll meg errefelé ismeretlen kocsi. Némi tanakodás után útbaigazítanak, a sor végéhez közel, a kerítéssel határolt ház az övé, a tetején valami furcsa felépítmény magasodik. Mi sejtjük: a házi csillagvizsgálóra utalnak.

Mikor végiggurulunk a Kisamerika soron, a nap jócskán túl a delelőn, július elején járunk. Az utcácskát a kasztosodás jegyében a magasabb beosztású dolgozók számára alakították ki a 19. század végén a vasgyárral szemben, a letarolt hegyoldalban. Akkoriban az ember már elkezdte telepöfékelni mérgeivel a légkört, a nyarak viszont még sokkal enyhébbek voltak a mostaniaknál.

Akkoriban Ózd még a remény, a lehetőségek városa volt.

Most tetszhalott állapotban terül el a hegyek, völgyek között, a levegő megreked, izzaszt, valósággal fojtogat az épületek és a hegy által határolt keskeny sávban. Kikönyökölök a kocsi letekert ablakán, legyek döngicsélnek, egyszerű, kicsi, régi házak egymás után a bal oldalon, jobbra pincék, tárolók, néhány garázs és a természet alkotta fal. Az árnyékban egy öreg eb heverészik egymaga – versenyezhetnénk, hogy melyikünk viseli rosszabbul a hőséget.

Az egyik épület előtt megállunk, a tetején mintha egy méretes kutyaház csücsülne. Jó helyen vagyunk.

Fizikusok keltetője

Odabent néhány lépés után egy nagy, jó pár évesnek tűnő távcső fogad, egyike Laci bácsi felszereléseinek. A 68 éves, egykor kémiát, matematikát és fizikát tanító, majd programozásra átálló amatőr csillagász azon utolsó ózdi generációk tagja, amelyek számára Elek Imre nem csupán név, hanem eleven emlék, fogalom. A közösség legendás pedagógusa nemzedékek életében volt meghatározó szereplő, mentor, és ő kezdte el szervezni a helyi obszervatóriumot több mint 55 évvel ezelőtt.

Mondjuk úgy, én is az alapítók közé tartoztam az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején. Akkoriban még a mindennapok része volt a társadalmi munka, összefogtak a brigádok, feláldozták a hétvégéiket, sőt, még az iskola osztályai is besegítettek a munkába, diákként hordtuk a téglákat

– emlékszik vissza a kezdetekre László.

Akkoriban az éppen épülő obszervatórium tövében, a Géza úton lakott a családjával. „Apám egy szép napon elküldött száraz fáért, hogy begyújthassunk. Erdő nincs a közelben, viszont a tudtomon kívül ekkor már zajlottak az Uránia Csillagvizsgáló körüli munkálatok. Baromira megörültem a sok deszkának, egészen addig, amíg Elek Imre be nem hívatott magához ultimátumot adni: vagy eljárok a szakkörére, vagy a lopásért kirúgat. Büntetésből kerültem tehát a csapatba, egy-két hónap után mégis előadást tartottam, és a szenvedély azóta sem szűnik. Ez több mint fél évszázada volt” – meséli.

The post A pusztulás szimbóluma: így hagyták magára az ózdi csillagvizsgálót first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu