Elég rosszul tudnak érinteni a változások, ami nagy probléma, ha azt tekintjük általánosnak, hogy mindig minden változik. Nehezen örülök költözésnek, szobafestésnek, fakivágásnak vagy bútorok cseréjének, amik helyét egy új tölti majd be valamikor, talán még látni is fogom, talán nem.

Éveken keresztül úgy éreztem, hogy az ideális hely ahhoz, hogy minimalizáljam a zaklatottságom, az az, ha ott tartózkodom, ahonnan a családom származik. Ha egy olyan helyet hívok otthonomnak, ahol nincs változás. De honnan szedhettem, hogy van egy hely, ahol másképp formálódnak a dolgok?

Az első világháborúig Magyarországhoz tartozott Kárpátalja, a trianoni békeszerződéssel Csehszlovákia, 1945-től 1991-ig a Szovjetunió, majd Ukrajna része lett. A magyar-ukrán határ melletti 5–10 kilométeres szakaszon sok, a mai napig magyar anyanyelvű falu követi végig a Tiszát, aminek a túlsó felén az ott élők Magyarországot látják. Számomra ez mindig megindító volt, mivel jelentős különbségeket tapasztaltam a folyó két partján. A kicsiny távolság nem hatott arra, hogy milyen adókat néznek a televízión, milyen nyelvű az újság, ezeknek a megváltoztatásához egy határnyi különbség nem elég. Arra viszont elég egy határátkelés, hogy elhagyatottságot és kirekesztettséget generáljon az emberekben, aminek nyomán különös ragaszkodással találtam szembe magam. A nemzethez köthető szokások megmaradása és felértékelése mellett nemigen történtek újítások és fejlesztések; Kárpátalját az ott élők tartották szinten.

A fővárostól autóval mintegy három és fél órára található országhatárt elérni az út könnyebbik része. A határátkelőhelyeknél a magyar és az ukrán határ közötti területeteket a senki földjeként emlegetik, ahol se jobbra, se balra nem térhet el az ember, csak egyenesen haladhat, mint egy járatban. A senki földjén áthaladva mindig ugyan az az érzés kerített hatalmába: ez a mizéria átvezet egy olyan helyre, ahol megállt az idő.

Gyerekként csak annyit láttam, hogy itt minden öreg. Az utak, az épületek, a kerítések, a hidak. Felnőttként pedig egyre több mindent tudtam ebbe a halmazba besorolni. Például az embereket. Nem igaz, hogy itt nem változik semmi, ugyanúgy telt az idő, mint a Tisza túloldalán, és hozta magával az általam negatívan megítélt változásokat, és nem igazán az ígért prosperitást.

A változások olyan aprólékosan rajzolódtak ki előttem, hogy képes voltam tartani velük a tempót mindenféle rossz érzés nélkül, hiszen olyan lassan alakították át magukat valósággá, hogy volt esélyem elbúcsúzni tőlük. Nem riadalommal fogadtam azt, ha valami átalakult és elmúlt, hanem örömmel figyelhettem meg azt az időszakot, amikor még éppen tartott. Amikor tavasszal egyre kevesebb jószágot engedtek ki, és tudni lehetett, hogy egyszer megszűnik a nyári délutánok tehénbőgéssel teli szakasza.

A kivándorlás – aminek az első nagyobb hullámát a Covid-járvány idején a megélhetési problémák, az elhalálozások, valamint a határon a különböző egészségügyi papíroknak, biztosításoknak a szükségszerű bemutatása okozott – aztán döbbenetes változásokhoz vezetett. Az elöregedő települések és a fokozatosan leépülő infrastruktúra hatással volt mindenki életére, azokéra is, akik elmentek, és azokéra is, akik maradtak. Nehezen volt elképzelhető akkoriban, hogy a járvány után érkezhet egy még annál is sokkal nagyobb törést okozó esemény, ami majdhogynem a teljes elszigetelődés felé fordítja a határ mentén élőket.

A több mint két éve tartó háború alatt nem bombázták ezt a régiót, nem közlekedtek erre tankok, és csak ritkán szólnak a szirénák. De katonák járkálnak a városokban és a falvakban, keresve az embereket, hogy besorozzák őket, emiatt elmenekültek vagy bujkálnak a saját otthonukban a katonaköteles férfiak. Már 18 éves koruk előtt elköltöznek a fiatalok, amíg még átengedik őket a határon. Naponta többször kikapcsolják az áramszolgáltatást.

Kárpátalján most a változásoknak egy lassú és kegyetlen formája megy végbe. Rémisztő változatlansággal szövi be a hétköznapokat, az utakat, az épületeket, a kerítéseket és a hidakat, amik – mint az emberek – nem tudnak az elmúlás ellen tenni.

The post A Tisza másik oldalán egy ideig úgy tűnt, mintha megállt volna az idő first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu