Rishi Sunak májusi döntése, amely szerint már a nyáron megrendezik a legkésőbb 2025 januárjára várt parlamenti választást, általános sokkot okozott a brit közéletben. Az elmúlt hónapokban több mint 20 százalékpontos hátrányban lévő konzervatívok aligha remélhettek bármi jót a soron következő választástól, azonban a nyári dátum ijesztő közelségbe hozta a párt várható politikai megsemmisülését. A miniszterelnök döntése három tényezőn alapulhatott:

• a gazdasági adatok (különös tekintettel az inflációra) lassú javulásnak indultak,
• a rövid kampány során reflektorfénybe kerülhetnek a Munkáspárt programjának hiányosságai,
• a szoros határidő pedig megakadályozza, hogy az anno a brexit élharcosának számító Nigel Farage hosszas kampányt folytasson, kihangsúlyozva a toryk hiányosságait, különösen a bevándorlás szabályozása terén.

Sunak abban nem bízhatott, hogy a hathetes kampány érdemben fordít a pártok támogatottságán, sokkal inkább a veszteségek minimalizálása lehetett a kevesebb mint két éve hivatalban lévő – 2010 óta immáron az ötödik tory – kormányfő célja. A gazdasági adatok lassú javulása érdemben csak a választások után válik majd érezhetővé a britek számára, míg a Munkáspárt közpolitikai elképzeléseinek tagadhatatlan hiányosságai sokak szemében eltörpülnek a konzervatívok adatokkal alátámasztható, sok tekintetben gyenge kormányzati teljesítménye mellett. Farage eltántorítása szintén kudarcot vallott, ugyanis a meghatározó jobboldali véleményvezér végül a Reform Párt vezetőjeként tért vissza a brit politika frontvonalába (annak ellenére, hogy korábban bejelentette, nem tervez indulni a választásokon).

Farage visszatérése egyértelműen a választási kampány legnagyobb meglepetése,

ami akár a brit politika erőviszonyainak hosszú távú átrendeződéséhez is vezethet.

A Konzervatív Párt támogatottságát nem pusztán az egyre erősödő Munkáspárt, de a taktikai szavazás nyomán Dél-Angliában egyre népszerűbbé váló Liberális Demokraták, valamint a Farage személyében jobboldalról érkező új kihívók is veszélyeztetik. A kialakuló politikai prés jelenleg a Konzervatív Párt túlélését teszi kétségessé. A kezdetben ijesztőnek tűnő őszi választás és egy elhúzódó kampányidőszak rémképe egyre kevésbé tűnik rossz alternatívának a párt esetleges júliusi megsemmisülésének tükrében.

Sunak mesterterve – jelen állás szerint – kudarcot vallott.

Jobboldali kihívók

A politikai paletta munkáspárti-konzervatív kétosztatúsága közel százéves adottsága Nagy-Britannia politikai rendszerének. A Liberális Párt és a Munkáspárt 1920-as években megtörtént helycseréje óta a brit politika erőviszonyai – kisebb-nagyobb kilengések ellenére – állandónak tekinthetők. Az új politikai szereplők megjelenése rendre a baloldali Munkáspárt számára jelentett kihívást (gondoljunk a Szociáldemokrata Párt ‘80-as évekbeli megjelenésére vagy épp a baloldali-nacionalista Skót Nemzeti Párt előretörésére), míg a toryk sokáig érdemi kihívó nélkül uralhatták a jobboldalt. Mindez az ezredforduló beköszöntével megváltozott, ugyanis a Brit Függetlenségi Párt (UKIP) az Európai Unió föderalista szándékaival szembeni ellenérzéseket meglovagolva érdemi népszerűségre tett szert, és a britek unióból való kilépésének legfőbb szószólójává vált.

A párt vezetését a 2000-es évek közepétől a karizmatikus és retorikai képességekkel is jócskán megáldott egykori üzletember, Nigel Farage vehette át. Az európai föderalizmus, a Tony Blair alatt megkezdődő tömeges bevándorlás és a brit szuverenitásvesztés kritikája komoly politikai felhajtóerőt képezett a UKIP mögött, mely az európai parlamenti választások mellett a nemzeti választásokon is egyre jobb eredményeket ért el, 2010 és 2015 között több mint megnégyszerezte szavazóinak számát.

A 2015-ös választáson szerzett közel négymillió szavazat a brit többségi választási rendszer sajátosságai miatt mindössze egy parlamenti helyet eredményezett, azonban a konzervatív szavazók UKIP-hoz való átvándorlása érdemi problémákat okozott azokban a választókerületekben, ahol a konzervatív jelöltek szoros küzdelmeket vívtak akár a munkáspárti, akár liberális demokrata kihívóikkal. Farage pártjának előretörése elérte, hogy a torykat vezető David Cameron kiírja a brit EU-tagságról szóló 2016-os népszavazást, amelynek a szűk többség Nagy-Britannia kilépése mellett döntött.

Farage a 2016-os brexit népszavazást követően elhagyta a Függetlenségi Pártot, ami karakteres vezetője nélkül összeomlott, és betagozódott a választásról választásra érdemi esély nélkül induló apró pártok közé. A konzervatívok 2019-ig érdemi jobboldali kihívó nélkül maradtak, amikor is az időközben rádiós műsorvezetőnek állt Farage az újonnan alapított Brexit Párt élén tért vissza a politika frontvonalába. A választási kampány során a Brexit Párt a konzervatívok, míg a liberális demokraták a Munkáspárt szavazóinak átcsábításával kezdte ki a brit politikai tér kétosztatúságát. A jobboldal törésvonalait az akadozó kilépési folyamat és a kemény, illetve puha brexit kívánatossága körüli viták mélyítették.

Végül Farage személyes döntése nyomán a Brexit Párt a legszorosabb választási versengést ígérő kerületekben visszaléptette jelöltjeit, ezzel évtizedek óta nem látott parlamenti többséghez segítve a Boris Johnson által vezetett Konzervatív Pártot. A miniszterelnök stabil parlamenti támogatással a háta mögött végül lezárta a brexitet, és az Egyesült Királyság 2020 januárjában hivatalosan is elhagyta az Európai Uniót.

A választást követően a Brexit Párt nevet váltott és Reform UK néven csábítgatta tovább a torykból kiábránduló jobboldali szavazókat. A párt érdemi támogatottságra a brexit lezárultával nem tudott szert tenni, Farage pedig 2021 márciusában lemondott a párt vezetéséről, majd műsorvezetőként tért vissza a frissen alapított, jobboldali GB News képernyőjére. A Konzervatív Párt ismét érdemi jobboldali kihívó nélkül maradt, azonban a Farage műsoraiban elhangzó, jobbról érkező kritikák, illetve az egykori pártelnök esetleges visszatérése továbbra is a legfőbb fenyegetést jelentették a Boris Johnson alatt botrányból botrányba keveredő konzervatívok számára. Johnson bukását követően Liz Truss került a miniszterelnöki székbe, akinek rosszul kivitelezett adócsökkentő csomagja nem csupán a brit állampapírpiacot, de a konzervatívok támogatottságát is megroppantotta. A Munkáspárt drámai előretörése a politikai küzdőtér megnyílásához vezetett, egy érdemi jobboldali alternatíva megjelenése pedig egyre kedvezőtlenebb kilátásokkal szolgált a gazdasági problémák nyomán egyébként is igen rosszul álló toryk számára.

Farage visszatérésének megelőzése Rishi Sunak egyik legfontosabb stratégiai megfontolása lehetett a választás időpontjának kihirdetésekor. Kezdetben úgy tűnt, a miniszterelnök sikerrel járt a kampányidőszak lerövidítésével, ugyanis Farage bejelentette, nem kíván visszatérni a pártpolitikába, és inkább Donald Trump szövetségeseként a novemberi amerikai elnökválasztásra fókuszál. A toryk öröme nem tartott sokáig, ugyanis néhány hét elteltével meggondolta magát, és a Reform UK visszatérő elnökeként katapultált a politika frontvonalába. Farage visszatérésével a párt támogatottsága jelentősen megnőtt, és volt már olyan közvélemény-kutatás, melynek eredménye szerint

megelőzte a közel 200 éves múltra visszatekintő Konzervatív Pártot.

Bár a választási rendszer sajátosságaiból adódóan a Reform aligha lesz képes akár csak nagyságrendileg is annyi képviselőt küldeni a parlamentbe, mint a konzervatívok, a tory szavazók átpártolása jelentősen rontja a párt esélyeit a Munkáspárt és Liberális Demokraták által megcélzott csatatérkörzetekben.

A választáspolitikai kihívás mellett Farage visszatérése és a Reform feltámadása a brit közbeszéd hangulatát is jelentősen megváltoztatta. A pártelnök célja, hogy a parlamenti választásból egy bevándorlásról szóló népszavazást csináljon. Farage „népességrobbanásról” szóló kritikáját alátámasztja, hogy az éves nettó bevándorlás a 2016-os brexit-népszavazás és a tavalyi év között közel megduplázódott. A brit választók aggályait a konzervatívok nemzetközi bíróságon is kikezdett Ruanda-terve sem tudta érdemben enyhíteni. (A terv szerint a menedékkérőket kérelmük elbírálása idejére az afrikai országba szállítanák.) Emellett a Reform gazdasági kérdésekben is éles kritika alá vette a konzervatívokat, kiemelve a GDP-arányos adóterhelés évtizedes rekordokat döntő mértékét, valamint jelentős adócsökkentéseket helyezett kilátásba igen valószínűtlen kormányra kerülése esetén.

Farage kritikájának tükrében a Munkáspárt és a Konzervatív Párt sokak szemében alig különböznek egymástól, és ez nagyban magyarázza az alternatív pártok erősödését.

A Reform előretörésének súlyát jelzi, hogy a Konzervatív Párt bizonyos jobbszárnyról érkező szereplői egyenesen Nigel Farage Konzervatív Pártba való felvétele mellett érvelnek. Boris Johnson volt minisztere, Jacob Rees-Mogg, valamint a korábbi miniszterelnök, Liz Truss is pozitívan nyilatkozott Farage esetleges visszatéréséről (a Reform UK vezetője 1992-ben hagyta el a Konzervatív Pártot). Egyesek odáig merészkednek, hogy Farage-t a párt jövőbeli elnökeként emlegetik, aki a fogadóirodák jelen állása szerint az ötödik legesélyesebb jelölt erre a szerepre.

A toryk aligha menekülhetnek tovább a közel húsz éve fennálló jobboldali fenyegetés elől, a végső összecsapás pedig könnyen végzetes lehet a Konzervatív Párt számára.

Vérszegény ígéretek

A brit választási kampányok kiemelt eseménye a pártprogramok publikálása. A konkrét ígéreteket tartalmazó dokumentumok jelentősége jóval nagyobb, mint azt akár a hazai szerény programalkotási kedv alapján gondolhatnánk. A manifesztumokat a sajtó alaposan elemzi, és az ígéretek költségoldala is rendre a politikusi interjúk kellemetlen kérdéscsokrának tárgyává válik. Aligha meglepő, hogy az idei választási kampány kezdetekor sokan nagy érdeklődéssel várták, mivel is rukkol elő a költségvetési lehetőségek által jelentős mértékben korlátozott két nagy párt, illetve mivel színesítik a választási versengést a kisebb indulók. A pártelnökök karakteréhez és a gazdasági lehetőségekhez mérten a kampányígéretek igen vérszegényre sikerültek – egy-két közfelháborodást vagy erős kételkedést kiváltó javaslatot leszámítva.

• A Konzervatív Párt programjának két sarokköve a nemzeti szolgálat bevezetése, valamint a tömeges bevándorlás visszaszorítása. Az előbbi kötelezné a 18 éves fiatalokat, hogy válasszanak 25 nap önkéntes munka vagy egy év katonaság között. A javaslat sokak szemében a sorkatonaság visszavezetésének rémképét idézi, és érthető okokból népszerűtlen a konzervatívokat egyébként is csak szórványosan támogató tizen- és huszonévesek körében. A bevándorlás korlátozásának ígérete sok választó számára szimpatikus javaslat, azonban az elmúlt konzervatív kormányzatok bevándorlás terén elért negatív eredményei nyomán a toryk teljesen hiteltelenné váltak a kérdésben. Hasonló szkepszis övezi az adócsökkentésekre vonatkozó konzervatív javaslatokat is, lévén a GDP-arányos adóterhelés az 1940-es évek vége óta nem volt olyan magas, mint az elmúlt évek konzervatív kormányzatai alatt. A torykba vetett bizalom rég nem látott mélységbe süllyedt, politikai ellenfeleikkel szemben megfogalmazott kritikáik pedig rendre visszahullnak az igen szerény kormányzati teljesítményt felmutató pártra.
• A Munkáspárt programja tükrözte a párt elnökségét 2020-ban átvevő Keir Starmer eddigi startégiáját: tartózkodni bármilyen megosztó javaslattól, és hagyni, hogy a konzervatívok kiássák maguk alatt az egyre mélyülő gödröt. A pártprogram ennek megfelelően nélkülözi a nagy vállalásokat, emlékezetesnek a magániskolák áfamentességének eltörlése, az energiavállalatokra kivetendő extraprofitadó, valamint az egészségügyi várólisták sokadjára megígért megkurtítása nevezhető. A párt javaslatai a GDP-arányos adóterhelés további emelkedését eredményeznék, ezen kritika pedig a toryk Munkáspárttal szembeni negatív kampányának sarkalatos pontjává vált. Starmer választási vitákon nyújtott szereplése és sajtóinterjúi is igen kevés meglepetéssel szolgáltak, a pártot szintén képviselő alelnök, Angela Rayner pedig majdnem minden sajtóeseményen defenzív álláspontba kényszerült a Munkáspárt adópolitikai javaslatai kapcsán. Úgy tűnik, pozitív kampány helyett mindkét pártvezető abban bízik, hogy ellenfele „megnyeri” az igen régóta vívott népszerűtlenségi versenyt. A közvélemény-kutatások jelen állása szerint a stratégia eddig a munkáspárti vezetést igazolja.
• A Nigel Farage vezette Reform UK közel 85 milliárd fontba kerülő adócsökkentéseket és a Nagy-Britanniába irányuló nettó bevándorlás lenullázását ígérte.
• Az újbaloldal legfőbb szószólójává előlépő Zöld Párt ezzel szemben a bevándorlás és az adók további növelését, valamint a nagyvállalatok megadóztatását helyezte kilátásba. Emellett a brit politikai palettán egyedül a zöldek képviselnek Izraellel szemben kritikus álláspontot, és szorgalmazzák a zsidó államba irányuló fegyverszállítások befagyasztását.
• A harmadik erőként feltűnő Liberális Demokraták sokkal inkább vezetőjük, Sir Ed Dawey színes személyiségével, semmint közpolitikai javaslataikkal kerültek a hírekbe, igaz, a szociális gondozói szektorra fordított kiadások növelésének ígérete rendre előkerül nyilvános szerepléseik során.

Utóhatás

A közvélemény-kutatások jelen állása szerint a Keir Starmer vezette Munkáspárt a brit politika történetének egyik legnagyobb demokratikus felhatalmazását, legnagyobb parlamenti többségét szerezheti a július 4-i választáson. Az egyes felmérések szerinti

200 mandátumos vagy annál is nagyobb többség

példátlan stabilitást hozhat a brit politika következő öt évébe, és könnyen lefegyverezheti a párton belüli, radikálisabb baloldali hangokat is. Dacára annak, hogy a pártelnök Starmer karaktere sok brit választó szemében szürke és unalmas, közel sem egy Tony Blairhez hasonló karizmatikus vezetőről beszélünk.

Emlékezetes vállalások és jól személyesíthető politika híján kimondottan érdekes kérdés, miből is fakadhat a Munkáspárt első látásra történelminek látszó népszerűsége. A mandátumbecslések helyett a konkrét támogatottsági adatokat vizsgálva azonban egy egészen más kép tárul a szemünk elé. A Munkáspárt jelenlegi, a közvélemény-kutatások átlaga alapján mért, nagyjából 40 százalék körüli támogatottsága nem kiugró a történelmi munkáspárti vereséggel járó, 2019-es választáson szerzett 32 százalékos szavazatarányhoz képest. Akkor a történelmi vereség (és a konzervatívok hatalmas győzelme) a szélsőbaloldali pártelnök, Jeremy Corbyn lemondásához és Starmer hatalomra jutásához vezetett. A Munkáspártnak kimondottan kedvező jelenlegi mandátumbecslés ezek alapján a Konzervatív Párt összeomlásának és az alternatív pártok megerősödésének tulajdonítható. Ezen folyamatokat pedig a brit választási rendszer sajátosságai erősitik csak fel igazán.

A Financial Times elemzése szerint az idei választás

a brit demokrácia történetének legtorzabb választási eredményét hozhatja.

A kizárólag választókerületi képviselő-választáson alapuló rendszer lehetővé teszi, hogy országos szinten magas népszerűséggel rendelkező pártok teljesen kiszoruljanak a törvényhozásból pusztán azért, mert egyetlen egyéni választókörzetet sem tudtak megnyerni. Egy hasonló rendszer megágyaz a két domináns párt uralta politikai tér kialakulásának, és jellemzően stabil kormánytöbbséget biztosít a nyertesnek, ugyanakkor a kisebb pártok esélyeit jelentősen rontja. A választórendszer reformját a két nagy párt (a Munkáspárt és a konzervatívok) eddig lesöpörték az asztalról, hiszen az aránytalanságok legfőbb haszonélvezői voltak, azonban az idei választás ezt megváltoztathatja.

Az közvélemény-kutatások alapján a Konzervatív Párt jó eséllyel a választási rendszer aránytalanságai által sújtott kispárti státuszba süllyed, azaz támogatottsága összemérhetővé válik akár a Reform UK, akár a Liberális Demokraták támogatottságával. A 2024-es lehet az első olyan választás, melyen ezen aránytalanságok legfőbb elszenvedőivé a toryk és a Reform által alkotott jobboldal válik. Könnyen lehet, hogy a választási rendszer kétpárti konszenzuson alapuló érinthetetlenségét az idei eredmény kikezdi, és az új tory elnökség (akár Farage-zsal szövetségben) a kisebb pártok által évek óta szorgalmazott választórendszeri reform támogatójává válik. Egy hasonló arányosítás számos alkotmányos kérdést felvetne (különösen az Egyesült Királyság „tagországainak” viszonylatában), ugyanakkor ez aligha fogja csillapítani a jobboldali pártok (különösen az átalakítást évek óta szorgalmazó Farage) opportunizmusát. Egy hasonló lépés a brit alkotmányos rendszer közel húsz éve nem látott átalakítását jelentené, és ily módon az idei választás egyik tovagyűrűző következménye lehet.

Korszakhatár

A július 4-i választás bizonyára véget vet a Konzervatív Párt 14 éves uralmának, ami egy újabb szakaszhatárt képez majd a brit politika történetében. A David Cameron által bevállalt brexit-referendum véget vetett a párton belüli jobbközép-liberális hangok dominanciájának, és Theresa May sikertelen brexit-tárgyalásokkal terhelt intermezzója után Boris Johnson ellentmondásos és botrányokkal terhelt miniszterelnökségéhez vezetett. A Johnson által a Covid-járvány alatt megkezdett költekezés, majd a későbbi megszorítások a párt libertárius jobboldaláról érkező Liz Truss hatalomra jutásában, pénzpiaci pánikban és végül az Egyesült Királyság történetének legrövidebb miniszterelnökségében kulmináltak. A kármentést a két éve hatalomra került Rishi Sunak sem tudta elvégezni, a toryk támogatottsága jelenleg a Truss-miniszterelnökség legsötétebb napjait idézi.

A konzervatívok közel másfél évtizedes kormányzásának legfőbb „eredménye” mindenképp az Egyesült Királyság Európai Unióból való távozása. A tárgyalások elhúzódásával és a Covid-járvány közel másfél éves tombolásával Nagy-Britannia értékes éveket vesztett, az pedig közel sem biztos, hogy a politikai energiákat felemésztő kilépési folyamat hosszú távon a brexitpárti hangokat igazolja majd.

Egy biztos: a brit szavazók többsége elégedetlen, és változást remél.

A 2024-es választás nagy kérdése, hogy a kívánt változást a Sir Keir Starmer által képviselt Munkáspárt képes lesz-e megvalósítani, illetve végrehajtani azokat a szerkezeti reformokat, melyek orvosolni tudnák Nagy-Britannia strukturális problémáit, gondoljunk csak a termelékenység stagnálásra, a lakhatási problémákra, a tömeges bevándorlásra vagy épp a regionális egyenlőtlenségekre. A Munkáspárt tervei közel sem világosak, a pártelnök pedig számos kérdésre kitérő választ adott a kampány során. Ha léteznek is ambiciózus tervek, arról a brit nyilvánosság biztosan nem értesült, ami aggasztó a várható történelmi demokratikus felhatalmazás tükrében.

A helyzetet súlyosbítja, hogy Nagy-Britannia kilátásai, gazdasági mozgástere és a világgazdasági folyamatok közel sem olyan kedvezőek, mint Tony Blair 1997-es hatalomra jutása idején. A brit választók aligha táplálnak nagy reményeket a Munkáspárttal szemben, a népszerűtlenségi versenyt azonban toronymagasan a Konzervatív Párt „nyeri”. A toryk nagyarányú veresége elvezethet a politikai és közjogi rendszer évtizedek óta nem látott mértékű átalakulásához. A britek valódi korszakhatárhoz érkeztek, azonban most még igen nehéz megmondani, mi is vár rájuk a határ túloldalán.

The post A toryk megsemmisülése évtizedekre átalakíthatja a brit politikát first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu