Gyerekek! Tíz másodperc öröm, harminc év gyötrelem

– jópofáskodik egyik titkos ügynök a másikkal az Arnold Schwarzenegger-féle Két tűz közöttben. Csak azt nem teszi hozzá, hogy a gyereknevelés olykor valóban gyötrelmesnek tűnő feladata – hogy, hogy nem – általában az anyára hárul, miközben az apa titkosügynökösködik valahol a világban, mint egy szabad ember. Pedig amit otthon kellene megoldani, ahhoz talán egy Schwarzenegger is kevés lenne.

Túl régóta figyel a filmművészet és a szórakoztatóipar az odakint szaladgáló férfiakra, és hanyagolja el az idebent senyvedő nőket, akiknek elszigeteltsége és magánya csak súlyosabbá válik, amikor kisgyerekről kell gondoskodniuk. Ez az igazságtalan helyzet kétségtelenül változóban van.

Még Magyarországon is, ahol a „családbarát kormány” jobb-rosszabb intézkedései alapvetően a hagyományos, patriarchális családmodellt támogatják, az utóbbi években szociológiai kutatások és képzőművészeti kiállítások sora foglalkozott a gondoskodással és más láthatatlan munkákkal. Vagyis azzal a sok idegőrlő, monoton és természetesen fizetetlen teendővel, amit a családban élő – és sokszor az egyedülálló – nők ellátnak, remélve, hogy egyszer majd valamilyen formában visszafizeti nekik a társadalom. Ja, persze.

Eddig a gondoskodási feladatok közösségi átértékeléséről szóló kisokos. Hogyan lehet egy ilyen kérdésről játékfilmet készíteni? Ha ennyire egyértelmű, hogy Fontos Ügyről van szó, az könnyen elnehezíti a történetet. Félő, hogy átélhető, átérezhető műalkotás helyett társadalmi célú hirdetés készül. Ennek a veszélyét a hasonló témában forgató rendezők a személyes nézőpont felvállalásával és formai kidolgozásával igyekeznek elkerülni.

Filmjeik egy-egy nő kálváriáját mutatják be, kényelmetlen közelségbe hozva őt és nehézségeit a közönség tagjaihoz. Így nemcsak megérthetjük, hanem valósággal a zsigereinkben érezhetjük, miről is van szó.

Az idei díjszezon két szerzői anyaságdrámája ezzel a stratégiával próbálkozik. Múlt hónapban láthattuk, amint Lynne Ramsay kamerája előtt Jennifer Lawrence – szintén kisgyerekes anya – odaadó, látványosan fizikai alakítást nyújtva egészen az őrület torkába vezeti a Dögölj meg, szerelmem hősnőjét. A szülés utáni depresszió története tágabb értelemben a bipoláris zavar gyötörte emberek általános testi-szellemi tapasztalatát mutatta meg. Olyanokét, akik nem bírják elviselni magukat és a környezetüket sem, és tétlenül nézik, amint sorban mindenkinek elege lesz belőlük.

Ezt a kínzó érzésvilágot Ramsay irritáló, már-már elviselhetetlen filmnyelven fogalmazta meg, amit kritikusunk például értékelt, de mások nemigen, és szégyenszemre Lawrence-t nem jelölték Oscar-díjra.

Rose Byrne-t, a Ha tudnék, beléd rúgnék főszereplőjét viszont igen. Abszolút megérdemelten. Mary Bronstein rendezése Byrne folyamatos, intenzív jelenlétére épít, sőt voltaképpen az arcát mutató közelképekből állítja össze a filmet. Nem kevésbé szokatlan vagy kísérletező formai megoldás ez, mint a Dögölj meg, szerelmem nézőjét szándékosan bántó hangzavar és az idegborzoló látványelemek. Már száz évvel ezelőtt megírta a filmes közelik költője, Balázs Béla, hogy ez a képtípus kiszakítja a filmen látható embert saját idejéből, és lebegőssé, bizonyos értelemben meseivé alakítja a jelenlétét. Ami éppen jól illik a Ha tudnék, beléd rúgnék időn kívül került anyahősének folyamatos és a külvilág számára kommunikálhatatlan senyvedéséhez.

Az ausztrál Byrne-t elsősorban vígjátéki szerepeiről ismerni, többek között a Koszorúslányokból és a Rossz szomszédságból. Bronstein az eddigi legkomolyabb filmszínészi feladatát rótta rá, de itt is hasznosítani tudja komikai tehetségét, még ha sem a hősnő karakterének, sem a nézőnek nincs oka nevetni. A színészi reakciók időzítése viszont a Ha tudnék, beléd rúgnék középpontjában álló alakítást éppen úgy meghatározza, mint a Byrne-höz ugyancsak passzoló burleszkszerepeket.

Ennek a nőnek minden az arcára van írva: a fáradtság, a türelmetlenség, a szembesülés saját tehetetlenségével és a rettegés, hogy rossz anya.

A hősnő hat év körüli lányát neveli, jobbára egyedül, mert hajóskapitány férje rendszeresen szolgálati útra megy. Lányának táplálkozási nehézségei vannak, ezért éjszaka a gyomrába vezetett csövön keresztül kell tápszert adagolni neki, ami fizikai és mentális értelemben is megviseli mindkettejüket. Ráadásul az azbesztes mennyezet beomlása miatt házuk lakhatatlanná válik, és átmenetileg motelbe költöznek.

Közönyös, értetlen vagy egyenesen ellenséges tekintetek kereszttüzében, folyamatos időzavarban, tűrőképessége határán cipeli orvostól orvosig a lányát a hősnő, miközben fizető munkáját is végeznie kell.

Terapeuta, de neki is terápiára van szüksége, ezért oda-vissza rohangál saját rendelője és a szomszéd pszichológus szobája között (a hősnővel meglehetősen meddő terápiás üléseket folytató szakembert Conan O’Brien játssza, lényegesen visszafogottabban, mint ahogy beszélgetős tévéműsoraiban viselkedett).

Amikor először látjuk Byrne-t, karaktere már magányos és dühös. Ahogy halad a cselekmény, csak egyre magányosabbá és dühösebbé válik. Szülőként egyre hanyagabb, némelyik húzása kifejezetten veszélyes, kezdődő alkoholizmusa pedig a család további sérüléseit vetíti előre.

Örvényszerűen jut egyre mélyebbre, a történet spirális szerkezetét a mennyezeten tátongó lyuk és a kislány hasfalába vágott rés körformái képként is megjelenítik-megerősítik. Bronstein látványos és merész alkotói döntése, hogy a játékidő túlnyomó részében sem a gyereket, sem a férjet nem mutatja meg, szinte kizárólagos érvényűvé emeli az anyai érzékelést a film világán belül. Kevésbé határozottan, mint a Dögölj meg, szerelmem, de a Ha tudnék, beléd rúgnék is lépéseket tesz a hős szubjektív, belső valóságában játszódó tudatfilmek elbeszélésmódja felé.

Szerencsére nem minden anya készül ki annyira a kisgyerekes életszakaszban, mint a film hősnője, de azért többen, mint gondolnánk. Bronstein is pontosan tudja, miről beszél. A kétezres években bontakozó, ígéretes rendezői karriert tett félre a családalapítás miatt. Több mint tizenöt év különbséggel rendezte új filmjét az előző, Élesztő című munkája után, amely az ezredforduló utáni, minimális költségvetésű, nemzedéki közérzetfilmes hullám, az elnevezésében teszetosza szereplőire utaló mumblecore meghatározó darabja. Bronstein férje révén ahhoz a New York-i alkotói körhöz tartozik, mint a Safdie testvérek. Ám amíg férje, Ronald Bronstein folyamatosan írta a Safdie-filmek forgatókönyveit – köztük az idei Marty Supreme-mel –, addig Mary New Yorkból San Diegóba költözött betegeskedő lányuk orvosi kezelése miatt.

A Ha tudnék, beléd rúgnék tehát pontosan illik a „traumafeldolgozó” szerzői filmek sorába.

Bronsteinnek ráadásul úgy sikerül személyes történetet mesélnie, hogy az Byrne nagyívű és sokszólamú alakítása miatt a széles közönség számára is átélhető, ugyanakkor a rendező nem enged a könnyedebb hangvételt, a sebek begyógyítását remélő nézői elvárásoknak. Amikor mégis, azok a film gyengébben sikerült részei, ugyanis a feloldozás és a bizakodás igencsak idegenül hat a hősnő kilátástalannak tűnő helyzetében.

De biztosan Bronstein tudja jobban. Talán ez a gyerekek varázsereje: miután kikövetelték a feltétlen odaadást és önfeladást, és már csak kínlódsz velük, egy-egy gesztusuk váratlanul megajándékoz a reménnyel, hogy ennek a gyötrelemnek mégis van értelme.

Ha tudnék, beléd rúgnék (If I Had Legs I’d Kick You), 2025, 114 perc. 24.hu: 8/10.

The post Ahogy a kisgyerekes anyák kikészülnek, nem készül ki úgy senki first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu