– Hol nyaralsz idén?

– Hévízen, ahol kicsit ápolom a lábamat, és utána Fonyódligeten, ott van nyaralóm.

– Minden nyáron elmész pihenni?

– Azelőtt a tengerpartra jártam, az Adriára, de most már nem bírom a tízórás autóutat. Ha visznek, akkor se. Régen még le is vezettem, a pacemakerem miatt már a repülőtől is félek, szóval jobb a békesség.

– Mi dolgoztunk együtt egy állami vállalatnál, és nekem ott iszonyatosan fontos ember voltál. Az, hogy Molnár Piroska színésznő miket játszik, hogy próbál, az oké. De te voltál az, aki, ha bajban voltam, vagy kérdésem volt, akkor a világ legtermészetesebb módján mindig válaszoltál rá. Ez a fajta tisztánlátás mindenféle hátsó szándék nélkül, hogy alakul ki az emberben?

– Nézd, könnyebb a másikat kívülről látni, és így kitalálni, hogy mit kellene csinálnia. Ha ugyanezt magammal kapcsolatban kell megtennem, akkor nem megy.

– De mindig ilyen voltál, húszévesen is.

– Húszévesen, nem hiszem. Én egészen harmincéves koromig ilyen ki, ha én nem, voltam.

– Mire föl?

– Hát ez az. Úgy éreztem, én vagyok a világ közepe, minden oké velem. Alig vettem észre a többieket. Aztán fenéken billentett az élet, meg hát azok között, akik közt felnőttem vagy a fiatalságom telt, hál’ istennek! voltak bölcs és nagyon klassz emberek. Ők nagyon finoman rávezettek arra, hogy nem én vagyok a legtehetségesebb, a legjobb, a legokosabb, hanem mindez így vagyunk, együtt. Tudod, ez volt a kaposvári társulat, és a sorsnak köszönöm, hogy ott voltam.

– Amikor Koltai Robival beszélgettem, azt mondta, meg olvastam is, hogy Kaposvár abban az időben a béka segge alatt volt.

– Az még előttünk volt, csak Robi már a főiskola után leszerződött oda.

– Pedig osztálytársak voltatok.

– Igen. Abban a bizonyos béka feneke korszakban ő már ott volt, mi pedig Kiss Pistával, a másik osztálytársammal, aki már nincs köztünk, Szegedre szerződtünk. Pista előbb ment Kaposvárra, mert én akkor, amikor Zsámbékit kinevezték főrendezőnek, és Komor Pistát, aki addig Szegeden volt főrendező, átvitték igazgatónak. Már nem volt kérdés, hogy én is átmegyek.

– Nagyon sokat beszéltetek Kaposvárról, de szerintem azt előre nem lehet elhatározni, hogy mi egy nagyon igazi, valós csapat leszünk.

– Nem, az kialakul.

– Mitől alakul az ki?

– Nyilván a vezetőség tudja, hogy mit kellene csinálni. Annak idején a vidéki színházakban volt egy heti szünnap, a hétfő. Na most mindenki azt várta, hogy egész héten ledaráljuk, és majd hétfőn Pesten… Mi az eget csinálsz hétfőn Pesten? És ezt mi megfordítottuk. A hétfői nap Pesten az csak egy kis hab lett a tortán, vagy mazsola, és keddtől vasárnap estig kezdtünk élni. Igenis, ott kell csinálnunk színházat, ahol élünk. Eltelt pár év, és egyszer csak azt láttuk, hogy buszok jönnek hozzánk Pestről.

– Az én színházi élményem egy-egy kaposvári előadással kapcsolatban mindig az volt, hogy olyasmit mutatott meg az életemből, ami valahogy nem volt benne a közgondolkodásban. Hogyan gondolkozunk, beszélünk, elemzünk dolgokat, vagy helyzeteket vagy történelmi eseményeket.

– Eleve a rendezőket úgy hozta oda az igazgatóság, hogy kinézték már őket a főiskolán. A végzősök közül ki az, akinek ugyanez a célja, és be tud illeszkedni? Ők boldogan jöttek, és természetesen nem volt szempont az, hogy csak ne legyen nálam jobb, hanem a legjobbak jöjjenek.

– És az az elképesztően bomba nő. Nem vágytál arra, hogy címlapon legyél, Pesten legyél, tévében, filmben, híres legyél?

– Nézem a régi fényképeimet, és azt kérdezem, ki az a bomba?

– De a többiek látták, hogy bombanő vagy.

– Látták, talán. Vágytam Pestre, de olyan hihetetlen szellemi erő volt Kaposváron, és az elkezdte vonzani más művészeti ágakból az embereket.

– Ez így utólag tök oké, de van egy fiatal lány, első generációs értelmiség, vagy legalábbis nagyon más típusú életet kezdtél élni, mint a családod.

– Igen.

– A fényre, a csillogásra, és nem a szellemi műhelyre vágyunk kamaszként.

– Nekem közben megvoltak a Film Színház Muzsika címlapok, akkor filmeztem, azért forogtam abban a világban is. Féltem is talán Pesttől.

– Az előbb annyira meglepett, hogy azt mondtad, pökhendi voltál, hogy ki, ha én nem.

– Éreztem, hogy nem tudnék szót érteni azokkal, akik ott vannak. Persze hétfőnként megnéztünk előadásokat, utána megbeszéltük. Főiskolás koromban ugye, játszottam pesti színházakban még főszerepeket is, de valahogy azt éreztem, hogy az én jövőm mégiscsak ott van. Nem akartam helyezkedni.

– Ez mit jelent?

– Nem volt magától értetődő, hogy naiva vagyok, vagy más. Később kiderült, hogy én karakterszínésznő vagyok, és lehetek tragika, komika.

– Te karakterszínésznő vagy?

– Igen. Pártos Géza mondta mindig, a színészmesterség tanárom, hogy drágám, magának végig kell majd enni az étlapot, de a végén megkapja a desszertet. És tényleg így is volt az életemben. Hogy mi mindent túlélünk.

– Mi az, hogy karakterszínésznő?

– Nem voltam se egyértelműen naiva, se egyértelműen tragika.

– Jó, de ezt úgy is lehet mondani, hogy voltál naiva is.

– Na most nem egy-egy epizódot jelent a karakterszínésznő, hanem azt, hogy ezt mind rá lehet osztani. Tehát nem azt jelenti, hogy nem vagy főszereplő.

– Ez nagyon tetszett, ahogy mondtad, nem azt jelenti, hogy nem főszerepeket játszottam.

– Tudod, mi a jó a főszerepben? Nem kell megtanulni a tapsrendet. Te mész be utoljára. Ezért jó főszereplőnek lenni. Még fiatal voltam, amikor később visszamentem Kaposvárra. Akkor is valahogy az volt a tét, hogy ott játszhattam koromnál idősebb szerepet, és játszhattam fiatalabbat is. Pesten mind megvoltak az emberek ezekre a pozíciókra, és én ott úgy lebegtem.

– Annak, hogy te csodálatos színésznő vagy, van köze ahhoz, hogy van egy iszonyatosan erős értelmiségi, szellemi háttered? Most az érdeklődésedre, az olvasottságodra, a gondolkodásodra céloztam. Te olyan vagy, mint egy rendes, normális, értelmiségi, értsd jól, nagyasszony.

– Ha ez elnyomná az ösztöneimet, akkor nagy baj lenne, de szerencsére azt hiszem, nincs így. Tehát mégiscsak működnek az ösztöneim a színpadon, és nem gátolnak. A színésznek bele kell bújnia annak a figurának a bőrébe, akit alakít. Nem tudom megérteni azokat a kollégákat, akik kijelentik, hogy jaj, én nem mondok ki csúnya szót. Amikor színésznek fölesküdtél, akkor tudtad, hogy olyanokat is kell csinálnod vagy mondanod, amiket civilben nem tennél meg. Az nem te vagy, hanem a színész, aki a szerepet eljátssza. Jó, hogy aztán az emberben a próbák során kialakul egy kontroll, de soha nem szabad kívülről nézni.

– Amikor próbálsz, azonnal ott vagy a szerepben. Nyitottan vagy ott.

– Azért, mert azt hiszem, abból származik csak valami jó.

– Nem unod még?

– De, nagyon. Tudod, melyik részét unom? Azt, hogy el kell indulni otthonról, jelmezt kell felvenni, néha parókát is, esetleg ki kell magad festeni. Ezt mind le kell mosni, meg levetni, mielőtt hazamész. Amikor ott vagyok és fújják a trombitát, akkor semmi bajom. Az ezzel járó körítést, az ezzel járó nehézségeket már egyre nehezebben bírom.

– Miért dolgozol ennyit?

– Mert nem tudok nemet mondani.

– Miért nem tudsz nemet mondani?

– Mert mindig van valami a felkérésekben, ami érdekel, egy kolléga vagy a darab.

– Ez nem valamiféle túlélési stratégia?

– Elképzelhető, hogy az ember azért is csinálja, hogy ne üljön otthon, és ne gondoljon mindenfélére. De amíg fizikailag bírom, mert hál’ istennek, a memóriámmal nincs baj, addig csinálom. Azért, hogy őszinte legyek, a fizikumom most már erősen épül lefelé, mind a két térdem lassan használhatatlan.

– Fáj?

– Most nem is fáj annyira, de már vinnem kell a botot. Tudod, fél az ember az eleséstől, egyre rosszabbul is látok, és az biztonságot ad, hogy van mire támaszkodnom.

– És a hiúság?

– Ó, hát hol van az már?

– Mikor múlt el?

– Nem is volt olyan nagyon.

– Ezért kérdeztem. Nincs benned semmi színésznős.

– Azért, amikor tetszeni akartam valakinek, hirtelen ránézésre szerelmes lettem valakibe, akkor megnéztem a tükörben, hogy áll a hajam.

– Volt, hogy ránézésre szerelmes lettél?

– Ajaj, csak így első látásra.

– Anélkül, hogy beszéltél volna vele pár mondatot?

– Talán bemutatkoztunk.

– Ennyi elég volt?

– Igen. De volt, akit csak megláttam. Pogány Jutkával jöttünk ki Kaposváron a vendéglőből, és egy szőke, göndör fiú ott focizott Lukács Andorral. Kérdeztem, Jutka, ki az? Piroska, állítsd le magad! Nős!

– És leállítottad magad?

– Dehogy állítottam, ő is reagált. Hál’ istennek!

– Nem hiányzik most egy férfi?

– Már régen nem. Annyi szép férfit ismertem, most minek borotválkozzon egy a fürdőszobámban? Ahhoz két fürdőszoba kéne.

– Nem a szexről beszélek.

– Hanem csak úgy a férfitársaságról? Nem, mert annyi társam van, azt hívok föl a régiek közül, akit akarok, e-maileket váltunk, az nekem tökéletesen elég. Mit kerülgessem én? Az ember olyan magának való lesz egy idő után.

– Miért?

– Talán önzőség is van ebben. És talán egy kis félelem is attól, hogy hajlamos lennék túlzásba vinni a szolgálatkészséget. Az se jó.

– Mi az, amit nem kaptál meg a pályától?

– Mindent megkaptam. Kiváló pályatársakat, csodálatos rendezőket, igazgatókat, a közönség szeretetét.

– Ez mennyire múlott rajtad? Mennyire a döntéseiden múlott? Vagy kellettek-e döntéseket hozni?

– Nehéz dönteni az embernek, mert utána az van, hogy biztos rosszul döntöttem. Úgyhogy én mindig húztam, halasztottam, amíg az élet valahogy eldönti helyettem, és akkor azt már arra lehet fogni. Ugye azt már nem is én döntöttem el, hanem az élet, de valahogy az élet mindig jól döntött. Végül is egy kerek, nagyon szép pályát futottam be.

Alföldi Róbert: Főszerepben

21. Század Kiadó, 2024

The post Alföldi Róbert: „Nem hiányzik most egy férfi?” Molnár Piroska: „Már régen nem. Annyi szép férfit ismertem, most minek borotválkozzon egy a fürdőszobámban?” first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu