Alig maradt valami a Tabánból a nagy tragédia után

A Gellért-hegy és a budai Várhegy között húzódó völgy, a mai Tabán előnyös fekvése okán már az ókortól lakott, Buda várának megalapítása után pedig már remek boráról és bőriparáról híres várossá terebélyesedett. Virágzása a hőforrásoknak köszönhetően az oszmán uralom alatt is folytatódott, a megszállók nevezték el Dabaghánénak, azaz Tímártelepnek, amely magyarul Tabán alakban rögzült. Hívták Rácvárosnak is, a 17. század végétől ide települt jelentős szerb népesség nyomán – írja a Rubicon.hu.

A 18-19. század fordulójára valóságos vigalmi negyeddé vált, a városrész szűk, kanyargós, zsúfolt utcái mentén több mint ezer ház állt. És ebből lett a baj. Szeptember 5-ének délutánján a lakók többsége épp szüretelt, a kádárok hordókat kéneztek és égettek ki az új bor számára, amikor egy pintérlegény, bizonyos Gierl tüzet rakott az egyik ház udvarán. Száraz és szeles volt az idő, a felszálló parázs meggyújtott egy házat, az erős szélben pedig hamar lángra kaptak a környező épületek. Az oltást nagyban nehezítette, hogy a lakosok többsége távol volt, az aszály miatt szárazon tátongtak a kutak, és persze az erős szél.

Az emberek már a borukat is felhasználták az oltásra, végül menekülniük kellett, magára hagyták az örvénnyé vadult lángokat.

A tűz átterjedt a szomszédos Vízivárosra, ezt a városrészt is egészen a kapucinus templomig pusztította, elérte a hajóhidat, így Pestről sem érkezhetett segítség. Másnapra a Tabán helyén már csak füstölgő romok maradtak, a tűzvészben körülbelül százan vesztették életüket, és több száz lakóház pusztult el. De nem sokáig állt pusztán, néhány éven belül újabb lakóépületek születtek a romokon, és a negyed hamarosan visszanyerte régi arculatát, sőt, a „boldog békeidők” művészei később már a „budapesti Montmartre-ként” emlegették a városrészt.