Nem a háborúnak örülünk, hanem annak, hogy meghalt az a diktátor, aki néhány hete még a saját népét gyilkolta országszerte, mert kivonultak ellene tüntetni az utcára. Akkor még nem háborúzott senki, mégis 40 ezer civilt öltek meg. Most végre lehetőség nyílik egy ilyen államtól megszabadulni
– magyarázta lapunknak M., milyen fogadtatása volt annak, hogy szombat hajnalban az Egyesült Államok és Izrael katonai hadműveletet indított az Iráni Iszlám Köztársaság ellen, melynek során több magasrangú tisztviselőt, köztük Ali Hámenei nagyajatollahot, Irán legfőbb vallási vezetőjét likvidálták.
Beszélgetőtársunk közel két évtizede él Magyarországon, a Semmelweis Egyetemen tanult, jelenleg az egészségügyben dolgozik. M. elmondta, azért ragaszkodik a névtelenséghez, mert a háború alatt az iráni titkosszolgálatok különösen figyelik, mi jelenik meg az országról a külföldi médiában. Biztos benne, hogy veszélybe sodorná a családját, ha a személye beazonosíthatóvá válna.
Ugyanezért kért névtelenséget S. is, aki több mint tíz éve él Budapesten, és tanárként dolgozik.
Mindketten rendszeresen tartják a kapcsolatot az otthoni rokonokkal és barátokkal, noha nincs könnyű dolguk, ugyanis – ahogyan az a korábbi tüntetéssorozat esetében történt – most is meglehetősen bizonytalanná vált a telefonálás és az internetelérés az országban.
M. azt mondta, ő most nem is tudja elérni Magyarországról a rokonait, jelenleg Iránba külföldről nem lehet hívást kezdeményezni. Nagyjából kétnaponta tudja őt hívni a családja. S. arról számolt be, hogy a családtagjaitól napi egyszer-kétszer kap üzenetet, azt is egy ismerősén és a Starlink műholdjain keresztül. Telefonon még nem sikerült beszélniük a háború kitörése óta. Mindkét megszólalónk rokonai Teheránban vagy a főváros közvetlen közelében laknak.
Az ablakokat is bedeszkázták
Mindketten arról számoltak be, hogy az emberek napközben csak fontos ügyben mennek ki a házból. Az ablakokat is sokan befedték valamilyen fadarabbal, nehogy a fölrobbant lövedékek maradványai betörjék a nyílászárókat. Megszólalóink ismerősei, családtagjai arról számoltak be, hogy a légi támadások nagyrészt a katonai támaszpontokat érik.
Láttam olyan videókat, hogy az emberek a teraszukon ülve szotyit esznek, és nézik, hogyan esnek a bombák az égből
– mondta M., aki szerint nem uralkodott el általános vészhangulat Iránban, mivel nem az utcákat, a lakóházakat és a civil lakosságot érik támadások, hanem a Forradalmi Gárda bázisait, illetve azokat a helyeket, ahol a rezsim emberei tartózkodnak. Ennek ellenére sok esetben a széthulló lövegek miatt az épületek is komolyan megsérülhetnek.
Édesanyámék Teheránban laknak, nem mennek ki az utcára, és szerencsére a házuk pincéjében van óvóhely, ahova szükség esetén le tudnak menni. Most azt üzenték, biztonságban vannak. Ennek ellenére én is, és még nagyon sok ember állandó stresszben van, mert a halál veszélye ott lebeg az orruk előtt
– mondta S. arról, milyen lelki állapotban élik az irániak a mindennapjaikat. Hozzátette, a légi támadásoknál szerinte sokkal nagyobb traumát okozott az embereknek az, hogy a saját népét elnyomó államhatalom miatt került ebbe az „állandó rettegésbe a lakosság.”
Annak ellenére, hogy a légi támadások a katonai létesítményeket veszik célba, civil áldozatokról is érkeztek hírek. Az eddigi legsúlyosabb egy iráni lányiskolát ért találat, amelyben már 150-re emelkedett a halálos áldozatok száma. M. azt mondta,
minden áldozat híre borzasztó, de az irániak már régen megtapasztalták, hogy minden konfliktusnak van civil áldozata.
S.-nek is felvetettem a lányiskolát és az áldozatok kérdését, aki kétkedését fejezte ki az állami információkkal szemben. Mint mondta, a korábbi tüntetéshullámban bizonyíthatóan voltak olyan esetek, amikor a rezsim „az agresszív tüntetők áldozataként” tüntetett fel olyan embereket, akik valójában a rezsim agresszív fellépésének áldozatai voltak. S.-nek az a gyanúja, most is így járhatnak el.
Az állam úgy zsarolja az embereket, hogy, csak akkor adja ki a családnak az elhunyt hozzátartozó holttestét, ha beleegyeznek abba, hogy egy olyan igazolványt állítsanak ki az adott illetőről, miszerint ő a rendszer emberei közé tartozott, és a háborúban halt meg: Izrael és az USA ölte meg. Én már nehezen tudok elhinni bármit annak a rezsimnek, amelyik ilyen hazugságokra képes
– magyarázta S.
Ünnep és gyász
Az ajatollah halálával kapcsolatban is kettős kép jelent meg a médiában: láthattunk videókat ünneplő tömegről szerte Iránban, de megjelentek képek a vezetőt gyászoló, csadorba öltözött nők tömegéről is, az iráni állami televízió műsorvezetője pedig könnyek között jelentette be a legfőbb vezető halálát.
S. azt mondta, amikor meghallotta, hogy meghalt az ajatollah, olyan érzése volt, mintha
egy nagy réteg sötétség hagyta volna el a testem.
Egy diktatúrával kevesebb lett a világon.”
M. azt mondta, az összes ismerőse ünnepelt a hír hallatán, ám arra is felhívta a figyelmet, hogy Ali Hámenei halálával még nem a diktatúra végéhez, hanem a rendszerváltás egyik fontos állomásához érkezett az ország.
A 86 éves korában meghalt vezetőt a fia követi majd legfőbb vezetőként, akit már korábban is az ajatollah utódjaként emlegettek. Szakértők szerint odébb van még a rendszerváltás, a lapunknak nyilatkozó Sárközy Miklós Irán-szakértő például elhúzódó háborúra számít a Közel-Keleten, melyben az ország síita szövetségesei felsorakozhatnak Irán mögött.
Mindkét megszólalónk megerősítette, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság bukását Reza Pahlavi, az 1979-ben elűzött sah élő fiának visszatérésétől várják, akit Donald Trump is támogat.
Az iráni forradalom
Az 1978–1979-es iráni forradalom során tömeges tiltakozások döntötték meg Mohammad Reza Pahlavi sah nyugatbarát uralmát. A monarchiának véget vető forradalmat a politikai elnyomás, valamint a növekvő gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek váltották ki. A mozgalom élére a száműzetésből hazatérő vallási vezető, Ruholláh Homeini ajatollah állt, aki az iszlám értékekre és vallási törvényekre épülő államot hirdetett. 1979-ben kikiáltották az Iráni Iszlám Köztársaságot, amelyben a vallási vezetők kapták a legfőbb politikai hatalmat. A forradalom jelentősen átalakította Irán belpolitikáját, és hosszú távon befolyásolta a Közel-Kelet és a nyugati országok közötti kapcsolatokat. Irán és az Egyesült Államok között végleg megromlott a viszony. A iráni forradalom közvetlen következménye volt az 1980-ban kitörő, majd nyolc évig zajló irak–iráni háború.
Rendszerváltás
M. elmondta, hogy a rendszerváltás kérdésében is erősen megosztott az ország, nem lehet kijelenteni, hogy a teljes iráni társadalom felsorakozna a meglévő rendszer fennmaradása, illetve Pahlavi mögött. S. szerint arra lenne szüksége az országnak, ha Pahlavi egy békés rendszerváltást vezényelne le, melynek végén demokratikus módon választana vezetőt magának az ország.
Sokakban kételyt ébreszt az, hogy Iránban ez a lehetséges rendszerváltás amerikai segítséggel jönne létre – felmerülhet, hogy ezzel „kiárusítják” az országot az USA-nak. S. azt mondta: „üres kézzel nem lehet rendszert változtatni.” Nem gondolja, hogy Pahlavi, aki iráni születésű, kiárusítaná az országot a nyugatnak, azonban megérti azokat, akik ettől tartanak.
Sokan USA-ellenesek, és jogos is a félelmük, de ha magunk nem tudjuk elzavarni a rendszert, akkor inkább maradjunk örökké elnyomottak?
– vetette fel S., aki szerint a rendszerváltás csak úgy lehetséges, ha a megosztottság helyett az iráni nép összetart, és közös ügyeiket megbeszélve érvényesíti az akaratát.
Hasonló véleményen volt M. is, aki szerint az egész lakosságot,
90 millió embert tart börtönben az állam, és ez ellen egyedül nem tudunk mit csinálni.
M. szerint tudják, hogy „a szabadságnak meg kell fizetni az árát”, és az USA nem jó szándékból, hanem gazdasági előnyökért cserébe tevékenykedik a Közel-Keleten. Hozzátette, a mostani rendszer volt az, amely az országnak kedvezőtlen szerződéseket kötött Kínával és Oroszországgal a nyersanyagszállításokról.
Mi lesz a háború után?
Mindkét forrásunk arra számít, hogy a háború jó ideig elhúzódik majd. Szerintük a rendszerváltást már nem lehet békés eszközökkel megteremteni, arra csak a háború után lesz lehetőség, és „benne van az is, hogy az ország csak reménykedik egy szabadabb rendszerben, aztán végül egy sokkal rosszabb következik, de mostanra a remény valami új iránt erősebbé vált, mint a félelem.”
M. szerint a hosszú tüntetéssorozat megmutatta: Iránban többségében vannak azok, akiknek elegük van a rossz gazdasági helyzetből és a szigorú vallási törvényekből, és egy olyan országot szeretnének, ahol „az emberek szabadon dönthetnek arról, milyen ruhát viselnek, milyen vallási szokásokat tartanak be.”
Aki imádkozni akar, az hadd menjen el a mecsetbe, aki a barátaival meg akar inni egy pohár sört, az hadd menjen el a kocsmába. Ez a kettő szerintem megférhet egymás mellett
– fogalmazott M. arról, hogy szerinte mi teremthetné meg az „arany középutat” a vallási hagyományok és a szabad élet között.
The post „Állandó stresszben élnek, a halál veszélye ott lebeg az orruk előtt” – itt élő irániak idézik fel a családjaik beszámolóit a háborúról first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
