Ukrajna több százezer férfit mozgósított és küldött a frontra, és bár a pontos veszteségadatok Kijev legjobban őrzött titkai közé tartoznak, a több mint három éve tartó háborúban százezer fölött lehet az elesettek, sebesültek, eltűntek száma.

Ennek megfelelően a születések száma az eleve alacsony szintről egyenesen bezuhant a teljeskörű invázió kezdete óta, a termékenységi ráta jelenleg a világ legalacsonyabbjai közé tartozik Ukrajnában a a maga 1,26-os értékével. Ennek okai számosak és nyilvánvalóak, a gazdasági bizonytalanság mellett ott van az egzisztenciális fenyegetettség is, elég csak az éjszakánként érkező rendszeres orosz terrorbombázásokra gondolni az ukrán városok és falvak ellen.

Vannak azonban katonák, akik mindezek ellenére úgy döntöttek, hogy most alapítanak vagy bővítik a családot. Mindegyikőjük megjárta a frontot, vagy jelenleg is ott szolgál. Miért vállaltak most gyereket? Hogyan változtak meg, amióta apák lettek? Hogyan próbálják meg áthidalni a távolságot, és jelen lenni a kisbaba életében?

„Virágom, csillagom, itt van apa” – Pásztor, a Nemzeti Gárda hadnagya

„Amikor keményen lőnek minket, semmit nem kérek a Jóistentől, csak hogy hadd lássam még egyszer a gyerekeimet” – mondja Pásztor, az 5.-ik „Szkíta” Nemzeti Gárda hadnagya. Egy kiskamasz fiú apjaként a háború elején önként fogott fegyvert, ám a feleségével mindig is akartak egy kislányt – így született meg 2024-ben Arina.

A leghosszabb egybefüggő idő, amit Pásztor az újszülött kislányával tölthetett, az a tíz nap szabadság volt, amit frontszolgálat után kapnak a katonák. Amikor harcol, előfordulhat, hogy három hónapig nem tud kapcsolatba lépni az otthoniakkal. A narancs és vörös zónákban, azaz a fronton és közvetlenül mögötte a mobiltelefon bekapcsolása életveszélyes lehet.

Arinával videóhíváson keresztül tudja valamelyest tartani a kapcsolatot. „Ha meghallja a telefonban a hangom, hogy szólongatom, “virágom, csillagom, itt van apa», odajön, belenevet a kamerába, majd mászik tovább. Aztán visszakúszik, belenéz a szemembe, meggyőződik róla, hogy még mindig őt figyelem – és hopp, rögtön megy is tovább a dolgára.

Közben telnek a hónapok, és fotókon, videókon keresztül látom, hogy felnő. Amikor vele lehetek, azt nem lehet szavakba önteni.

A fiát a háború elején még nem igazán érdekelte, pontosan mit csinál, ő pedig próbálta megóvni őt a részletektől. Ha elment otthonról, csak annyit mondott: minden rendben lesz, fogadj szót anyának, te vagy a férfi a háznál. Egy nap azonban szembejött a kisfiúval egy interjú, amit az apukájával készítettek. Akkor összeállt neki, hogy apa nem játszik valahol, hanem tényleg harcol, lő. „Elkezdte követni a híreket, és értem is aggódni. Felhívott és megkérdezte: “Apa, mikor lesz vége? Gyere haza, azt akarom hogy élj.» Csak annyit tudtam mondani: kisfiam…”

The post Apák a lövészárokban – hogyan élik túl? first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu