Adsz nevet a lényeidnek?

Egyenként? Mostanság nem. Régebben, amikor egy-egy figura szerepelt csak a festményeken, volt, hogy elneveztem őket – mint egy kisállatot vagy kiskutyát.

Vannak visszatérők?

Figurák igen, nevek nem.

Hogy lettek ezek a kedves, színes szörnyek az állandó főszereplőid? Miért épp ők?

Nagyon rég rajzolom már ezeket a fura kis figurákat, tulajdonképpen gyerekkorom óta. Aztán egyszer csak valahogy spontán módon festmények lettek belőlük. Egy kicsit olyan ez, mint egy énekes hangneme. Nem tudod megmondani, miért, de ez jön ki a belőled – így énekelsz, így táncolsz. Így vannak ezzel a festők is: nekünk is mind megvan a saját világunk. Több művésszel beszéltem már erről; senki sem tudja megmondani, miért fest úgy, ahogy. Az ember csak csinálja, mert késztetést érez.

Az tudatos döntés volt, hogy a magyar rajzfilmes hagyományokra szeretnél építeni, és a saját gyermekkori Süsü- meg Vuk-emlékeidet beledolgozni a lényeidbe?

Egyáltalán nem. Nagyon sokáig dolgoztam vendéglátásban; az egyetlen tudatosság az volt bennem, hogy véletlenül se embereket akartam rajzolni vagy festeni – belőlük elég volt az a napi tizenkét óra az étteremben. Ezeket a figurákat csak úgy firkálgattam. Aztán ahogy egyre többet kezdtem festeni őket, visszajöttek az emlékek. Én is közben fedeztem fel, hogy talán hasonlítanak azokra a régi rajzfilmekre, amiket még diavetítőn mutattak meg a szüleim. Persze én már Cartoon Networkkel meg mindenféle rajzfilmcsatornával nőttem fel, nem ezeken a régi magyar animációkon, de mindig megmaradt a diavetítő emléke. Már gyerekként is szerettem azt a jellegzetes szagát, előttem van, ahogy a padlástérben nézzük ezeket a meséket, amik aztán valahogy bennem maradtak, beleivódtak a DNS-embe. Először egyébként egy londoni galériásom, Carl Kostyal mondta, hogy ismerősek neki a figuráim. Az ő édesapja magyar származású volt, 1956-ban, a forradalom alatt mentek külföldre, Carl nem is beszél magyarul. De a rajzaimban talált valami ismerőset, amit addig máshol nem látott.

Egyébként magyar művészként gondolsz magadra – így is, hogy tizennyolc éves korod óta Londonban élsz?

Igen. Kettős állampolgár vagyok, angol is meg magyar is, és igazából kint nőttem fel. Ott volt az első munkám, az első barátnőm, ott lettem felnőtt. Lassan annyi ideje élek kint, mint amennyit itthon éltem. A gyerekkorom viszont ideköt: az első tizennyolc évemet Pécsen töltöttem. Az első nyelvem a magyar, és művészként is így gondolok magamra.

Hogy lehet, hogy a világ minden táján – New Yorkban, Velencében, Hongkongban – volt már kiállításod, de ez az első alkalom, hogy önállóan állítasz ki Magyarországon?

The post „Az egyik pillanatban még kiszolgáltam egy londoni étteremben, a másikban meg már Porschéval jöttek nézegetni a képeimet Mallorcán” first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu