Ha jól tudom, az Izrael és Irán között kirobbant háború miatt rekedt Budapesten.
Igen. Épp Londonban voltam, amikor lezárták a légtereket, így nem tudtam hazatérni. Budapesten élnek rokonaim, az unokahúgom pedig kölcsönadta az épp üresen álló lakását, így itt töltöttem az utóbbi heteket.
Fejben azért ilyenkor az ember félig otthon van, Izraelben?
Nem is félig, inkább teljesen. Folyamatosan követtem a híreket, és amint megnyitották a légteret, le is foglaltam a jegyemet hazafelé.
Reméljük, hogy a június végén megkötött tűzszünet kitart, de a stabil béke kilátásai továbbra is nagyon bizonytalanok a Közel-Keleten. A konfliktusok sok évtizedes vagy akár évszázados múltra tekintenek vissza, így ebben a régióban az emberek szüntelenül az erőszak, a háború, a terror fenyegetésében élnek. Hogyan formálja ez a társadalmat és az emberi viszonyokat?
Nagyon erősen, mert egész máshogy él az ember annak tudatában, hogy bármikor történhet valami. Én például 19 évesen vándoroltam ki Ausztriából Izraelbe, azóta hozzászoktam, hogy a konfliktus az életünk része. Állandóan velünk van – lehet, hogy bizonyos időszakokban a háttérbe húzódik és észrevétlenné válik, de aztán váratlanul újra betör a mindennapjainkba, és mindent borít. Ennek egyik eredménye, hogy Izraelben az emberek intenzívebben élik meg a dolgokat, ugrásra készek, és hevesebbek a reakcióik. Másrészt viszont nagyon rugalmasak is, hiszen a körülmények gyakran kényszerítik őket arra, hogy ugyan elterveztek valamit, de másképp alakulhatnak a dolgok, és ezzel kell együtt élni. És van még egy tulajdonság, ami újra és újra elképeszt az izraeliekben: hogy milyen ellenállóak ott az emberek.
Jöhet bármilyen válsághelyzet, azonnal igyekeznek segíteni, és minden problémára találnak egy megoldást. Európában olykor ennek a mentalitásnak sokszor az ellenkezőjét tapasztalom: itt minden megoldásra találnak egy problémát.
Nekem is szemet szúrt, mikor tavaly ősszel Kijevbe látogattam, hogy hiába a légvédelmi szirénák, rakétatámadások és tragikus hírek a frontról, az élet zajlik tovább, az emberek járnak színházba, kávézókba és olykor táncolni is. Ez persze valahol természetes, de mégis szembemegy az előzetes sztereotípiáinkkal a háborúról.
Az élet megy tovább, az emberek pedig próbálják fenntartani a normalitást, amennyire lehet. A minap képeket kerestem egy előadásomhoz, és akkor találtam egy fotót, ami egy teljesen szétlőtt tel-avivi kávéházat ábrázolt. Az emberek ülnek a romok között, eszik a süteményt és isszák a kávéjukat. Számomra ez maga Izrael.
„Fájdalmas felismerés tör ránk: a mély kétségbeesés, amelyet a legtöbb izraeli átélt a mészárlás után, talán abból fakad, hogy ismét visszakerültünk a zsidó létbe – egy olyan nép létébe, amely üldözött és védtelen. Egy nép, amely hatalmas eredményeket ért el számos területen, mégis lényének legmélyén továbbra is azok népe maradt, akik megmenekültek – akik számára az otthonukból való kiűzetés lehetősége 76 év állami szuverenitás után is mélyen be van vésődve” – ön is idézte a neves izraeli regényíró, David Grossman mondatait az október 7-i terrortámadás hatásairól. Észszerű lenne azt gondolni, hogy egy ilyen trauma bénítólag hat a társadalomra, ön viszont épp azt hangsúlyozza a könyvében, hogy sokakat miként sarkallt cselekvésre és szolidaritási akciókra.
Az az igazság, hogy abszolút bénítóan hatott. Nemcsak az elkövetett borzalmak jelentettek óriási sokkot, hanem az a tény is, hogy a hadsereg nem volt ott, hogy megvédje az embereket. A jelenlegi Netanjahu-kormányról meg jobb, ha nem is beszélünk – szerintem ez Izrael valaha volt legrosszabb kormánya, és komoly felelősség terheli őket azért, hogy a mészárlás egyáltalán megtörténhetett.
The post „Az emberek ülnek a romok között, eszik a süteményt és isszák a kávéjukat. Számomra ez maga Izrael” first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
