Mikor jöttél rá először, hogy érdeklődsz a bűntények világa iránt? Volt konkrét eset, ami először megfogott?

Nem volt konkrét eset, a pandémia hozta. Amikor 2019-ben el kellett vonulni, elég sokat unatkoztam, ha szabad ezt mondani, és akkor ismerkedtem meg a podcastekkel, mint műfajjal. Amerikai podcasteket kezdtem hallgatni, aztán teljesen rajta ragadtam. Előtte csak a klasszikus érdeklődés volt, ami mindenkiben benne van.

Eleinte viszont nem magyar esetekre fókuszáltál.

Igen, leginkább külföldiekre, amikhez innen is hozzá lehetett férni és a legkönnyebben feldolgozhatóak. Viszonylag egyszerű volt elérni a forrásokat: vagy feldolgozták már őket korábbi podcastban, videóban, filmben, vagy voltak elérhető bírósági- és rendőrségi anyagok.

Igen, mostanság a testkamerás felvételek is könnyen hozzáférhetőek lettek.

Tavaly jött az első olyan true crime Netflixen is, ami csak testkamerás felvételekből van összevágva. Mi, aki ezzel foglalkozunk, csak néztünk, hogy „Úristen, ilyet lehet?” Őrület.

Mikor érezted, hogy kezd fellendülni a BŰNtények?

Mikor elkezdtem, utána fél évig csinálgattam. Aztán egy nyár erejéig leraktam, hogy én ezt nem fogom folytatni. Elmentem nyaralni valahova, és mire visszajöttem, volt egy hatalmas megugrás. Akkor gondoltam, hogy ezzel azért érdemes foglalkozni.

Végül is magyar viszonylatban elég kevés podcast van, ha van egyáltalán, ami ennyire részletesen dolgozza fel az eseteket.

Szeretném néha azt gondolni, hogy én voltam az első, de ez nem teljesen igaz. Dulai Péter, az első magyar bűntörténész, ha szabad így fogalmaznunk, hamarabb kezdte, de más műfajban. Emlékszem, amikor már a Spotify-toplista elején voltam, és felhívtam, hogy már hatezerszer meghallgattak, úgyhogy én hajlandó vagyok vele egy közös műsort csinálni. Erre mondta, hogy kicsit nyugodjak meg, hiszen neki már akkor is tízezer fölötti követője volt. Ettől függetlenül belement, hogy megcsináljuk, és azóta is nagyon jó kapcsolatban vagyunk.

Azóta is egyedül csinálod a BŰNtényeket?

Egyedül csináltam sokáig. Manapság sokan azt gondolják, hogy egy YouTube-videó mögött nincs semmi, de ugyanolyan csapat dolgozik rajtuk, mint bármilyen más médiatermék esetében. Nálunk is most már van teljes állásban foglalkoztatott vágó, a szöveg összerakásában pedig írók segítenek. Én a kutatásokat végzem, meg adom a hangomat. Most már a narrációt is sokszor másvalaki vágja, de azt még azért próbálom én magam csinálni, ha van lehetőségem.

A kutatómunkát hogyan kell elképzelni?

Abszolút változó. Magyarországon nagyon nehéz kérdés, hogy honnan szerzel információt. Alapvetően az elsődleges forrás mindig az internet, ami vagy jó, vagy nem, utána vannak nyilvános bírósági anyagok, és az Arcanum is hatalmas segítség, főleg a 2000-es évek előtti ügyeknél.

Én személy szerint már részt veszek célzottan kriminalisztikával foglalkozó kutatásokban is, ezért hozzáférek a 30 évnél régebbi, teljes nyomozati és bírósági anyagokhoz is, amik már nincsenek titkosítva.

Már csak azért is vagyok kíváncsi a kutatómunkára, mert pont valamelyik héten hallgattam a Marian Cozma meggyilkolásáról szóló részt, amiben másodpercről másodpercre meséled el az eseményeket. Ezt hogyan tudtad kivitelezni?

Bírósági anyag alapján.

Ha jól emlékszem, az egész kevesebb, mint két perc alatt történt.

Pontosan 113 másodperc. A bíróságnak volt körülbelül tíz éve egy kezdeményezése, hogy a bírósági folyamatok harmonizációja érdekében anonim elérhetővé teszik azokat a bírósági anyagokat, amikhez beleegyezésüket adják az elkövetők vagy a rokonok. Ezeket meg lehet találni, csak ügyesen kell keresni.

Jól emlékszem, hogy a Magda Marinkó-sorozathoz is végeztél kutatómunkát. Az is ugyanígy zajlott?

Igen is, meg nem is. Az egy egész más eset, nagyon összetett ügy volt. Magda Marinkóról született több könyv is, tehát ott már volt irodalom, amit tudtam használni. Illetve – mivel egy nagy dokumentumsorozat lett – ez nem tíz-húsz napot vett igénybe, mint egy rész elkészítése, hanem hosszú folyamat volt.

És nyilván sok előkészületet is igényelt.

Abszolút így van. Ugye a Marinkó-eset már nem titkosított, így kutatási céllal is elérhetővé váltak az anyagok, de ezeket ugye nem használhattuk fel.

A sorozathoz kikkel interjúztál a kutatómunka részeként?

Az első az újságíró-jogász volt, aki az első könyvet írta az esetről. A harmadrendű vádlottat én nem értem el, de végül vele is készült interjú. Nagyon sok előinterjút csináltunk érintett barátokkal, ismerősökkel, a másodrendű vádlottal, a helyszínelőkkel, akik kint voltak, és a nyomozókkal is. Kemény volt. Marinkóval nem tudtunk interjút csinálni, mert a több évtizedes raboskodása során egy kicsit leépült mentálisan. De készítettem interjút az ügyét vizsgáló szerb ügyésszel, régi ügyvédjével, viszont mind közül a legdurvább a gyerekkori barátja volt.

Miért?

Mikor megláttam a dokumentumfilmben, akkor már libabőrös voltam, mert tudtam, hogy mit fog mondani, hisz ott voltam élőben is. A felvétel során elsírta magát, mert ahogy elmondta újra a történetet, rájött, hogy Marinkó akár meg is ölhette volna, hiszen a barátja szüleit is kirabolta, miközben náluk lakott.

Sokszor látom felmerülni azt morális aggályt, miszerint a true crime tartalmak gyártói nyerészkednek a tragédiákon. Neked mi erről a véleményed?

Ez egy nagyon összetett kérdés, amire nehéz választ adni.

Saját tapasztalatból mondom, hogy minél kevesebb idő telt el egy feldolgozott bűntény után, annál nagyobb valószínűséggel találnak meg a hozzátartozók.

Már többször előfordult, hogy beszéltem az adott ügyben érintett édesanyával, testvérrel, baráttal, mindenféle hozzátartozóval, esetleg meggyanúsított emberrel, és az illető úgy gondolta, hogy nem abban a relációban vett részt a történtekben, ahogy az a részben szerepelt. Az összes eset közül egyetlen egyszer volt olyan, amikor morális okokra hivatkozva kerestek meg, és e mentén eltávolítottam a részt.

Ez melyik eset volt?

Az aszódi kettős gyilkosságot vettem le. Ott a nárcisztikus apa a válás során átvitte magához a két kislányát és megölte őket. Az édesanyával beszéltem, aki elmondta, hogy nagyon nehezen kezdi újra az életét és úgy érzi az epizód óta újból suttognak mögötte az emberek, ami a tanári karrierjére rossz hatással van.

És a többi esetben ez hogyan zajlott?

Az összes többi esetben meg tudtam beszélni a hozzátartozóval, hogy miért csináljuk ezt, mi a célja. Mindig elmondom a hozzátartozóknak is, hogy egyrészt ez kicsit küldetés is, ha lehet ezt mondani. Alapvetően itt, Magyarországon ezek az információk nagyon el vannak zárva a nyilvánosság elől. Elmehetünk a tárgyalásokra, de ezen kívül legfeljebb néhány szalagcímet kapunk, hogy mi történt – átfogó képet és válaszokat viszont nem nagyon adnak a társadalomnak.

Szerintem ebben rejlik az egész true crime műfaj ereje, és ezért nézik olyan sokan: mert válaszokat szeretnének. Amikor ezt elmondom egy-egy hozzátartozónak, akkor általában megértik, hogy mi van amögött, amit csinálunk.

Hogyan néz ki egyébként egy ilyen beszélgetés az érintettekkel? Hogy keresnek meg?

Ilyenkor legtöbbször jön az üzenet, vagy telefonhívás, hogy azonnal feljelentenek, mert mit képzelek én, hogy az ő hozzátartozójának kiadtam a nevét. Aztán jön a beszélgetés, és mikor már érzem, hogy picit megtörtem a jeget, és a másik nem akar már a torkomnak ugrani, akkor elmondom, hogy sajnos az érvényben lévő szabályozások szerint az adatvédelmi törvény nem vonatkozik elhunytakra.

Ilyenkor nem merül fel a kegyeletsértés, mint aggály?

Elhunytról a tisztesség és a jó ízlés határáig bármit elmondhatsz. Egyébként együtt dolgozunk adatvédelmi szakemberrel is, és igen, ez egy fogalom, hogy kegyeletsértés, de ahhoz annak meg is kell valósulnia, hogy probléma legyen belőle. Az, hogy én beszélek egy elhunytról, és bíróság által megállapított tényeket mondok el, az nem kegyeletsértés. Ha olyat mondanék, ami a halottra nézve megalázó és/vagy nem igaz, az már az lenne.

Ezek alapján, amiket elmondtál, végül is érthető, miért érintik érzékenyebben az embereket azok a videók, amik nem túl régi eseteket dolgoznak fel.

Igen, de az érdeklődés ezekben az esetekben is nagy. Például idén országszerte több helyszínen is volt előadássorozatom, ahol két konkrét bűntényről beszéltem, és mindig volt a nézők között érintett, aki ismerte, aki tudta, akinek volt köze hozzá, és érdeklődtek iránta. Viszont egy dolgot ezzel kapcsolatban is kiemelten fontos leszögezni:

akármerről nézzük és akárhogy érdeklődünk a műfaj iránt, az emberöléseknek nincs romantikája.

Ezt a gondolatot az előadásokon is igyekszel átadni?

Pont az utolsó előadásomra kértem és kaptam engedélyt arra, hogy olyan képeket is megmutassak, amik valós bűnelkövetési helyszíneken készültek. Így meg tudtam mutatni, hogyan is néz ez ki valójában. Attól, hogy meghallgatjuk, hogy valaki egy 40 centi pengehosszúságú machetével nyílt, agyat metsző koponyasérülést okozott, attól még nem tudja elképzelni senki, hogy ez hogyan néz ki a valóságban, amíg nem látta.

Azt feltételezném, hogy azért is romantizálják sokan ezeket a bűneseteket, mert az embernek kicsit az az érzése, mintha ilyenek csak fikcióban történnének, nem?

Igen, pedig ez sokkal rosszabb, mint a fikció. Extrém rossz. Nekem célom, hogy elmondjam, hogy ezeknek a bűntényeknek egyáltalán nincs romantikája, és nem is szabad úgy csinálni. Egy ilyen eset mélységét és valóságát nem tudja visszaadni egy podcast sem, legyen akármilyen részletes.

Ezért is különös, hogy a legtöbb sorozatgyilkosnak rajongói is vannak.

Magda Marinkónak is van. Már börtönben volt, mikor megismerkedett egy nővel, aki meg is szólal a sorozatban, de csak 30 másodpercre vágták be. Ő tagadja, hogy rajongana érte, de jelen pillanatban mégis ő az egyetlen, aki tartja vele a kapcsolatot. Korábban küldött be neki kaját, a pandémia előttig látogatta is, most videócsetelnek.

Marinkó nem is hajlandó kapcsolatba lépni senki mással?

Nem. Egyrészt nem akar, másrészt tényleg leépült mentálisan. Harminc éve van magánzárkában.

Pont nemrégiben utasították el újra a szabadlábra helyezési kérelmét is.

El se ment a tárgyalásra, nem is érdekelte igazából. De azt gondolom, hogy ő már nem tud visszailleszkedni a társadalomba. Bár egyébként nekem ezzel a koncepcióval kapcsolatban is vannak kétségeim.

Mármint?

Azzal kapcsolatban, hogy mindenkit vissza lehet integrálni. De talán ezért is nem jó, hogy a laikusok mindent látnak, mert én laikusként azt mondanám, hogy egy-egy embert örökre el kéne zárni. Mert azt például kizártnak tartom, hogy egy 14 éves korát be nem töltött személy ellen elkövetett emberölés elkövetőjét ki lehetne engedni. Ez az én véleményem.

Egyébként szívesen csináltál volna interjút Marinkóval, ha lett volna rá lehetőség?

Igen, csináltunk volna szívesen. Ki is kértük. A büntetés-végrehajtásban lévő elítéltek interjúfelkérése az egy egész folyamat: küldeni kell a BV-nek és az elítéltnek is egy-egy levelet. Ezt bármelyikük el is utasíthatja. Ez régebben egyébként egyszerűbben működött, nem tudom, hogy pontosan mi miatt szigorodott meg, de megszigorodott.

A BŰNtények kezdete óta volt olyan eset, ami jobban megviselt, mint a többi?

A gyerekek ellen elkövetett erőszakos, életellenes bűncselekmény, az mindig megvisel. Nem csak közhely, hogy azok szörnyűbbek, mert tényleg azok a legborzasztóbbak.

Visszatérve a nyilvánossághoz, azért annak is megvan a hátulütője, amikor egy konkrét eset nagyon nagy visszhangot kap. Mit gondolsz?

Igen. Ott van például Egressy Mátyás, a Vörösmarty Gimnázium a tanulója, aki eltűnt, majd leesett Lánchídról. Ott is kaptunk némi információt a rendőrségtől, utána pedig megjelentek a Facebook-posztok és üzenetek, és elképesztő mennyiségű álhír elterjedt, még magában az iskolában is egyébként.

Az eltűnése után nem sokkal a Facebookon az is elterjedt, hogy megkerült.

Igen, ez az.

Megértem, hogy miért ekkora a kereslet ezekre az információkra, és miért ekkora az érdeklődés a műfaj iránt is, de azért azt is tudnia kell az embereknek, hogy ezek nem folytatásos teleregények, meg nem krimisorozat.

Ezért is gondolkozok mostanában azon, hogy érdemes lenne valamilyen kooperációt létrehozni a rendőrséggel.

Volt már erre kísérlet?

Volt a BRFK-val egy ilyen próbálkozásunk tavaly. Nem zárkóztak el, és maga az, hogy nekik is van saját podcastjük, szerintem egy nagy dolog. Alapvetően szerintem a BRFK együttműködések szempontjából nyitott, de megértem, hogy bizonyos dolgokat miért zárnak el jobban, és miért nem hagyják, hogy ahhoz hozzáférjenek az emberek. De úgy gondolom, bizonyos dolgokat meg igenis meg kell mutatni nekik, mert azt hinné az ember, hogy Magyarországon nem történnek olyan bűnesetek, mint amit az Investigation Discoveryn lát az ember. De történnek ilyenek, és itt vannak körülöttünk.

Mik a jövőbeli tervek a BŰNtényekkel?

Próbáljuk építeni, szépíteni ezt a szcénát, de hát nehéz, mert én is sok minden mással is foglalkozom, de azért rajta vagyunk. Itthon is formálódik egy Magyar True Crime Közösség, aminek a gerince a Szürkezóna podcast, Dulai Peti és a BŰNtények Podcast. Egyébként most pont egy olyan irányba próbálunk elmenni, hogy aktuális bűntényeket is feldolgozzunk valamilyen élő műsor keretében. Olyasmire gondolok, mint a Kékfény, csak nálunk a mai kereteknek megfelelően, egy stúdióban két ember beszélgetne, híreket mondana, vagy elmennénk tárgyalásokra, vagy rendőrségi információkból dolgoznánk fel eseteket.

The post „Az emberölésnek nincs romantikája” – a magyar true crime-ról beszélgettünk a BŰNtények Podcast alkotójával first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu