Váncsa István szakácskönyveinek kitüntetett helyük van a polcomon, amit az is mutat, hogy nem is nagyon áll rajtuk másik hasonló: a feleségem Mautner Zsófi alapinstrukciói mellett a korlátlan improvizációban hisz, én meg a raklapnyi magazinban (amelyek ki nem dobására részben feltettem a házasságomat) meg a kitapasztalt-összeinternetezett felhődokumentumokban. A legtöbb háztartásban, ahol járok, gigászi, tematikus, albumszerű főzős könyveket látok a polcokon, amelyeknek a gerincét is nagyon dekoratívra tervezték – okkal, mert az ugyanezen háztartásokban feltálalt ételek alapján soha le nem kerülnek a polcról, merő dísztárgyak. A könyvgerinceket magukban is ki lehetne adni negyedáron egy támasztékkal, ha a kiadók egyszerre akarnák rombolni a saját bizniszüket és óvni a környezetet.

A Váncsa-féle Lakomáknak annyi köze van ehhez a műfajhoz, hogy vannak bennük betűk, és azok is ételeket írnak le. A sorozat első része a mediterrán konyhák, mondjuk úgy, B oldaláról szól Tunéziától a part mentén haladva Görögországig, Máltát és Ciprust is belevéve, a második az olaszról (a szerző szerint helyesen: itáliai konyhák), a harmadik a franciáról (ennek bemutatójáról is írtunk). Mindegyik kötetben annyi a recept, hogy az önmagában egy-egy hároméves ösztöndíj és egy korlátlan bevásárlókártya, hogy valaki lefőzze őket. Hát még, hogy a szerző összekutassa: az itáliaiban csak vadnyúlra van nyolcféle elkészítési lehetőség,

ami nemigen arányos azzal, hogy az átlag hobbiszakács milyen gyakran ejt el nyulat.

Azt vásárlás előtt is tudtam, hogy a Lakomák nem a szokásos felnőtt képeskönyvek lesznek, de, gondoltam, legalább a trükkösebb tételekhez lesz egy fotó, ami alapján össze lehet hasonlítani a végeredményt a helyes megfejtéssel. Nincsen: a három kötet egyikében sincsen egy szál sem. Úgyhogy amikor a Covid-lezárások legelején beszereztem a szériát, Váncsa István egyszerre két dolgot adott vissza: a könyvet, mint műfajt, amely felébreszti a gyermeki képzelőerőt, meg a – jobb híján – fejben utazás lehetőségét a recepteket átható és elválasztó, váltakozóan személyes és kalauz jellegű leírásokon keresztül.

A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy kinéztünk – túlnyomórészt a tök ismeretlen, hiperregionális fogásokat sorjázó olaszból – jól hangzó ételeket, amikért nem kellett az oltások érkezte előtt túl sokféle boltba bemerészkedni egy kisgyerek friss szüleiként. Az élvezetes, de finoman szólva nem hülyebiztos leírások alapján megfőztük ezeket, és amikor elégedettek voltunk az eredménnyel, a biztosnak érzett győzelem tudatában rákerestünk fotókra, hogy ugye, mennyire stimmelt. Amikor pedig inkább eltűnődtünk, hogy Mazarában tényleg ilyen lehet-e a halleves, elkönyveltük, hogy lehet, hogy egy adag Budapest is keveredett a fúzióba, vagy mégsem kellett volna kispórolni a cápát.

Négy évvel ez után így kellően nagy meglepetésként ért, amikor 2024 végén meghívó érkezett az Olasz lakoma bemutatójára, egy olyan könyvére, amire biztosan emlékeztem, hogy már megjelent, és segített nem megőrülni abban a korszakban, amikor a közeli családtagokkal való kapcsolattartást is a három méteren túlról integetés jelentette. Persze, újrakiadásról van szó: Váncsa kiadót is váltott, így jelent meg újra – korántsem ugyanaz a kötet, hanem annak a lezárások évei alatt vagy másfélszeresére hizlalt változata. Ez szerencsés fordulat, hiszen az eredetinek tényleg azt lehetett a leginkább felróni, hogy a desszertek megúszós módon már az 573. oldalon elkezdődnek. De hogyan bővül ki egy receptkönyv a bezártság éveiben?

The post Az olasz szakácskönyv, amiben nincs se fotó, se bolognai spagetti, viszont nyolc recept van vadnyúlra first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu