Kinek van elegendően nagy ereje? Az oroszoknak. Senki más nincs jelen ekkora erőkkel ebben a jeges régióban, és senki sincs ilyen jól felkészülve arra, hogy dacoljon a rettenetes körülményekkel. Minden más nemzet messze elmarad mögöttük, és – mint például az Egyesült Államok – meg sem próbálják behozni a lemaradást: Amerika sarkvidéki nemzet sarkvidéki stratégia nélkül, egy minden értelemben felmelegedő régióban.

A globális felmelegedés hatása ma minden eddiginél feltűnőbben mutatkozik az Északi-sark környezetében. A jég olvad, az egész régiót egyre könnyebb megközelíteni, s ez a változás egybeesik az itteni olaj- és gázlelőhelyek felfedezésével és a kitermeléshez szükséges technológia megjelenésével – mindezek ráirányítják a sarkvidéki nemzetek figyelmét a világ legmostohább környezetébe való bemerészkedés lehetséges nyereségeire és veszélyeire. A régió számos országának vannak egymással versengő igényei és követelései, amelyeket mindeddig nemigen kívántak érvényesíteni, most azonban változik a helyzet. Sok a követelnivaló, és sok mindenen lehet vitatkozni.

Az Arktisz elnevezés a görög arktikosz szóból származik, ami azt jelenti: „a medve közelében” – a Nagy Medve csillagkép két utolsó csillaga által meghatározott irány ugyanis éppen a Sarkcsillagra mutat.

A 14 millió négyzetkilométer kiterjedésű Jeges-tenger (másként Északi-sarki-óceán) a bolygó legkisebb óceánja, de így is csaknem akkora, mint Oroszország, és másfélszer akkora, mint az Egyesült Államok. A kontinentális talapzat itt arányában nagyobb kiterjedésű, mint bármelyik másik óceánnál; ez az egyik oka annak, hogy nehéz megegyezni a felségterületek megállapításakor.

A sarkvidéki régió magában foglalja Kanada, Finnország, Grönland, Izland, Norvégia, Oroszország, Svédország és az amerikai Alaszka állam egyes részeit. Ez a szélsőségek birodalma. A kurta nyarakon egyes helyeken 26 °C-ig is felszalad a hőmérséklet, a hosszú-hosszú teleken pedig akár – 45 °C is lehet. Vannak itt irdatlan kiterjedésű, széljárta kőpusztaságok, gyönyörű fjordok, jeges sivatagok, sőt még folyók is. Egyszerre ellenséges és varázslatos szépségű táj, amely sok évszázada ejti rabul az emberek képzeletét.

Az első feljegyzett expedíciót Kr. e. 330-ban indította egy görög tengerész, a massiliai Pütheasz, és rátalált egy különös szárazulatra, Thuléra. Odahaza, a Földközi-tenger partján kevesen hitték el megdöbbentő beszámolóját a hófehér vidékekről, befagyott tengerekről és sosem látott teremtményekről, például hatalmas, fehér medvékről, de Pütheasz csak az első volt a felfedezők közül, akik az évszázadok során krónikásai lettek a sarkvidék csodáinak, és átadták magukat vonzerejének.

Sokan persze a viszontagságoknak adták meg magukat, különösen azok, akik az ismert világ peremén a kétkedők által csak legendának tartott Északnyugati átjárót, a Csendes- és az Atlanti-óceán közötti járható vízi utat próbálták megtalálni. Közöttük volt Henry Hudson, akiről a világ második leghatalmasabb öblét nevezték el, ám aki 1611-ben valószínűleg jobb szeretett volna hosszú és békés öregkort megélni ahelyett, ami történt: a felfedezőútba belefáradt, zendülő tengerészei egy csónakba tették, és sorsára hagyták.

Nehéz megmondani, hogy ki volt az első ember, aki eljutott az Északi-sarkra, mert noha annak helye a földgömbön világosan kijelölhető, a fölötte lévő jégréteg mozog, így a rajta álló ember GPS-készülék nélkül nemigen tudja pontosan meghatározni a saját pontos pozícióját. Sir Edward Parry 1827-ben – természetesen GPS nélkül – megkísérelte elérni a sarkot, de a jégtábla, amin jártak, gyorsabban sodródott dél felé, mint amilyen sebességgel ő tartott északnak, ezért a felfedező végül is szép lassan haladt visszafelé. Mindenesetre legalább életben maradt.

Sir John Franklin kapitány nem volt ilyen szerencsés, amikor 1845-ben át akart kelni az Északnyugati átjáró utolsó, addig még ember nem járta szakaszán. Két hajóját rabul ejtette a jég a Kanadai-szigettengeren, a Vilmos király-sziget közelében. Az expedíció mind a 129 tagja elpusztult; voltak, akiket a fedélzeten, másokat útközben ért a halál, amikor gyalog igyekeztek dél felé. Több expedíció is indult az esetleges túlélők felkutatására, de csak néhány csontvázat találtak, és az inuitoktól hallott történetekből szereztek tudomást pár tucatnyi fehér emberről, akik a jeges semmiben menetelve vesztették életüket. A két hajó nyomtalanul eltűnt, de 2014-ben a technológia végre legyőzte a földrajzot: egy kanadai kutatócsoport a fejlett szonártechnika segítségével végül megtalálta az Északnyugati átjáróban a tengerfenéken a HMS Erebus maradványait, és sikerült felszínre hoznia a hajóharangot. Két évvel később a másik elveszett hajó, az HMS Terror roncsa is előkerült.

Franklin expedíciójának sorsa nem rettentette el a kalandra vágyókat attól, hogy megtalálják az utat a szigetvilágon keresztül a két óceán között, mégis 1905-ig kellett várni, hogy a nagy norvég felfedező, Roald Amundsen egy kisebb hajón, mindössze ötödmagával teljesítse a nagy feladatot. Elhaladt a Vilmos király-sziget mellett, végig a Bering-szoroson, és kijutott a Csendes-óceánra. Amikor a hosszú, magányos utazás után megpillantottak egy szembejövő, San Franciscó-i bálnavadászhajót, azonnal tudta, hogy elérte a célt. Naplójának bevallotta, hogy úrrá lettek rajta feltörő érzelmei, ami legalább olyan ritkán fordult elő vele, mint hogy évszázados földrajzi talányok végére tegyen pontot: „Az Északnyugati átjáró felfedeztetett. Gyermekkori álmom abban a pillanatban beteljesült. Különös érzés áradt fel a torkomon; kissé túlterhelt voltam és elnyűtt – ez gyengeség volt bennem –, de éreztem, hogy szememet elönti a könny.”

Húsz évvel később elhatározta, hogy ő lesz az első ember, aki átrepül az Északi-sark fölött, ami – noha jóval könnyebb dolog, mint gyalogosan odamenni – korántsem mindennapi teljesítmény. Olasz pilótájával, Umberto Nobiléval és 14 tagú legénységgel egy félmerev szerkezetű léghajón szálltak el a jégmezők fölött, és százméteres magasságból ledobtak egy norvég, egy olasz és egy amerikai lobogót. Hősi cselekedet volt, de a 21. században senki sem gondolja, hogy jogilag megalapozhatná a három ország bármelyikének igényét a terület birtoklására.

Ugyanígy áll a dolog a japán Kazama Sindzsivel, aki 1987-ben motorkerékpárral jutott el az Északi-sarkra. Kazama olyan vakmerő volt, hogy még egy olvadó jégtáblára is rámerészkedett; az a fajta ember, aki a hóförgetegnek is nekivág, hogy bekerülhessen a történelemkönyvekbe – annyi azonban bizonyos, hogy ma már jóval kevesebb arrafelé a jég.

Ma már nem kérdéses, hogy a sarki jég olvad – az elmúlt évtizedben készült műholdfelvételek világosan mutatják a jégsapkák zsugorodását –, csak az okokat nem ismerjük pontosan. A kutatók többsége bizonyos abban, hogy a jelenség nemcsak a természetes klímaváltozási folyamatok velejárója, hanem részben emberi tevékenység következménye is, illetve hogy a felszínre kerülő ásványkincsek kiaknázása és felhasználása gyorsítani fogja a változást.

A Bering- és a Csukcs-tenger mentén több települést új helyre kellett költöztetni, mert a partokat elmosta az erózió, és a vadászterületek is eltűntek. Az élővilág átrendeződése folyamatban van. A jegesmedvék és a sarki rókák új területekre vándorolnak, a rozmárok az élőhelyért versengenek, a területi határokat nem ismerő halak pedig észak felé húzódnak, aminek következtében egyes országok halászai jól járnak, mások hoppon maradnak. A sarkvidéki halászhajók vonóhálóiban már megjelent a makréla és az atlanti tőkehal.

A jég olvadásának hatása nem csak a sarkvidéken érzékelhető; a tengerszint emelkedése elöntéssel fenyeget olyan távoli országokat is, mint a Maldív-szigetek, Banglades vagy Hollandia. A baj nem regionális, hanem globális természetű.

Ahogy a jég elolvad, és a helyén megjelenik a tundra, nagy valószínűséggel két dolog fogja tovább gyorsítani a bolygó sarki régióinak elszürkülését. A törvényszerűen nagyobb fokozatra váltó ipari termelés során keletkező szennyeződések leülepszenek a hó- és jégfelületekre, ezzel is csökkentve a hősugárzást visszaverő területeket. A sötétebb színezetű szárazföld és a nyílt víz nagyobb mértékben nyelik el a hőt, mint a jég és a hó, vagyis a sötétebb felület növekedésével maga a bolygó is jobban felhevül. A jelenség albedóhatás néven ismeretes, aminek a káros következmények mellett vannak azért jótékony hatásai is: a felmelegedő tundrán jóval több növény nőhet természetes körülmények között, és mód nyílik mezőgazdasági termelésre is, ami segítség az új élelemforrásokat kereső helyi lakosságnak.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tényt, hogy a Föld egyik utolsó nagy kiterjedésű érintetlen területe hatalmas átalakulás előtt áll. Egyes időjárásváltozás-előrejelzések azt állítják, hogy az Északi-sarkvidék a 21. század végére nyaranta jégmentessé válik; akadnak, akik szerint még hamarabb bekövetkezik ez az állapot. Ám bármilyen gyorsan is fog végbemenni a folyamat, és bármilyen drámai mértékű is lesz, annyi bizonyos, hogy már megkezdődött.

A jégsapka olvadása, zsugorodása következtében a Kanadai-szigettengert átszelő Északnyugati átjáró a nyár néhány hetében máris hajózható, ami legalább egy héttel rövidíti le az Európa és Kína közötti utat. Az első, jégtörő segítsége nélkül közlekedő teherhajó, a Nunavik 2014-ben haladt át az átjárón, és 23 ezer tonna nikkelércet vitt Kanadából Kínába. A sarkvidéki útvonal 40%-kal rövidebb, és mélyebb vizeken halad, ezért a Nunavik nagyobb rakományt tudott elszállítani, több tízezer dollárnyi üzemanyagot takarított meg, és 1300 tonnával kevesebb üvegházhatású gázt bocsátott a légkörbe, mint ha a Panama-csatornán haladt volna át. A várakozások szerint a 2040-es évekre akár évente már két hónapon át is szabadon hajózható lesz az Északnyugati átjáró, ez a változás pedig alapvetően átrendezi a „messzi északon” futó tengeri kereskedelmi útvonalakat, és komoly érvágást jelent majd Egyiptomnak és Panamának, mert jelentősen csökkennek a Szuezi- és a Panama-csatorna használatából származó bevételeik.

Az Északkeleti átjáró – vagy ahogy az oroszok hívják: „északi-tengeri útvonal” –, amely végighalad a szibériai partvidék előtt, már ma is évente több hónapon át jégmentes, és egyre szívesebben használják a teherforgalomban.

A jégsapka zsugorodása más kincseket is hozzáférhetővé tesz. Úgy vélik, hogy az északi-sarki régióban hatalmas olaj- és földgázlelőhelyek rejtőznek, amelyek most kitermelhetővé válnak. Az Egyesült Államok Földtani Intézetének kutatói 2008-ban úgy becsülték, hogy körülbelül 50 trillió köbméter földgáz, 5,2 milliárd köbméter természetes cseppfolyós gáz és közel 11 milliárd köbméter kőolaj rejtőzik a sarkvidéken, túlnyomó részük mélyen a tenger alatt. Ahogy a hó és jég olvadásával egyre több föld szabadul fel, további arany-, cink-, nikkel- és vasérclelőhelyekre bukkanhatunk.

Számos hatalmas olajtársaság, köztük az ExxonMobil, a Shell és a Rosznyefty is engedélyért folyamodott, és már meg is kezdték a próbafúrásokat. Az országok és vállalatok, amelyek komoly erőfeszítéseket tesznek az olaj- és gázvagyon kitermelésére, igen mostoha időjárási körülményekkel szembesülnek: az év egy részében éjjel-nappal sötétség uralkodik, a tengert a rövid nyári hónapok kivételével akár két méter vastagságú jég boríthatja, a nyílt vízen pedig 4-5 méteres hullámok robajlanak.

Koszos, nehéz és veszélyes munka lesz (különösen azoknak, akik az év minden napján folyamatosan kívánják végezni a kitermelést), és igen komoly beruházásokat igényel majd. Sok helyen lehetetlen gázvezetéket működtetni, és a nyílt tengeren, a legmostohább időjárási körülmények között rendkívül drága dolog cseppfolyósító létesítményeket építeni. Az anyagi és a stratégiai előnyök azonban elég vonzóak ahhoz, hogy a nagy játékosok igényt jelentsenek be egyes területekre és megkezdjék a kitermelést, és igen valószínűtlen, hogy a lehetséges környezeti károk miatti aggodalom visszatartaná őket.

A felségjogi igények alapjául nem az első felfedezők által kitűzött zászlók szolgálnak, hanem az ENSZ 1982-es Tengerjogi Egyezménye, az UNCLOS, amely rögzíti, hogy az aláíróknak kizárólagos gazdasági jogaik vannak a partvonaluktól számított 200 tengeri mérföldnyi távolságig terjedő, kizárólagos gazdasági övezetnek (Exclusive Economical Zone, EEZ) nyilvánított vízterületeken (amennyiben azok nem fedik egy másik ország hasonló jogok alapján birtokolt vízterületét). Az ebben a zónában fellelt olaj- és gázkincsek tehát az adott állam tulajdonát képezik. Bizonyos körülmények között, és a kérdéses országhoz tartozó kontinentális talapzat tudományos vizsgálata alapján kérvényezhető a kizárólagos gazdasági övezet 350 tengeri mérföldnyire való kiterjesztése.

A sarki jég olvadásával párhuzamosan keményedik majd meg a geopolitikát geopolarktikaként megjelenítő Északi-sarkvidéki Tanács 8 tagországának álláspontja.

A Jeges-tengerrel határos 5 országot, vagyis Kanadát, Oroszországot, az Egyesült Államokat, Norvégiát és – Grönland révén – Dániát „sarki ötöknek” nevezik, a tanácsban teljes jogú tagként csatlakozott hozzájuk Izland, Finnország és Svédország. Tizenkét további ország állandó megfigyelőként vesz részt a munkában, miután más feltételek teljesítése mellett elismerték a „sarki államok” felségjogát, szuverenitását és törvényeinek érvényességét a régióban. Az Északi-sarkvidéki Tanács 2013-as ülésén például a sarkvidéki tudományos expedíciókat finanszírozó Japán és India, valamint egy norvég szigeten állandó kutatóállomást, illetve egy modern jégtörő hajót fenntartó Kína is megfigyelői státust kapott.

Vannak országok, amelyek noha nem tagjai a tanácsnak, azt állítják, hogy jogos érdekeltségeik vannak a sarki régióban, és még többen akadnak olyanok, amelyek szerint a sarkvidéket mint „az emberiség közös örökségét” mindenki számára hozzáférhetővé kellene tenni.

Jelenleg legalább kilenc jogvita és versengő szuverenitási igény van napirenden a Jeges-tenger egyes vízterületeinek hovatartozása kérdésében; mindegyik igen bonyolult, és némelyik akár komoly feszültséghez is vezethet az érintett országok között. Az egyik legmerészebb követelést Oroszország támasztja. Moszkva már el is helyezett egy jelzőzászlót nagyon mélyen; két orosz tengeralattjáró 2007-ben 4260 méteres mélységben a területre formált igényének jelzéseként egy titánból készült, vagyis minden korróziónak ellenálló orosz zászlót szúrt le a tengerfenéken. Amennyire tudjuk, máig ott „lengedezik”. Egy orosz agytröszt ezután a Jeges-tenger átkeresztelését javasolta; rövid töprengés után az Orosz-óceán elnevezést ajánlották.

Az oroszok másutt azzal érvelnek, hogy a szibériai partok előtt húzódó Lomonoszov-hátság Szibéria kontinentális talapzatának nyúlványa, ennélfogva pedig Oroszország kizárólagos tulajdona. Ezt több ország is kifogásolja, hiszen a hátság felnyúlik egészen az Északi-sarkig.

Oroszország és Norvégia különösen élesen szemben áll egymással a Barents-tengeren. Kizárólagos gazdasági övezetének kiterjesztéseként Norvégia magának követelte a barents-tengeri Gakkel-hátságot, ennek jogosságát azonban vitatták az oroszok, akik a Föld legészakibb lakott területe, a Spitzbergák hasznosításából is részt követelhetnek egy 1920-ban megkötött nemzetközi szerződés alapján. 2011-ben megállapodást kötöttek a terület megosztott hasznosításáról, de ez továbbra is feszültségforrás maradt. A legtöbb ország és nemzetközi szervezet elismeri, hogy a szigetcsoport korlátozott norvég fennhatóság alatt áll, a legnagyobb szigeten, a Nyugati-földön (Spitsbergen) azonban létezik egy orosz munkáskolónia, amelyet szénbányászat céljára hoztak létre az 1930-as években. A bányászat nem kifizetődő, de az orosz közösség hasznos eszközül szolgál Moszkva szerződéses igényének alátámasztásához. Oroszország, amikor csak kedve tartja, fokozhatja a feszültséget, és igazolhatja lépéseit a geológiai érveléssel és az orosz közösségre való hivatkozással. 2017-ben az orosz védelmi minisztérium kijelentette, hogy a Spitzbergák „potenciális konfliktust” okozhatnak Norvégiával. Ebből következik, hogy fennáll a veszélye az összeütközésnek a NATO-val is. 2019 áprilisában egyszerre komikus és súlyos incidens történt, amikor a norvégok rábukkantak egy belugára (fehér definre), amit gyanújuk szerint az oroszok kémkedésre használtak. A delfinen volt egy különös, orosz gyártmányú heveder, amire állítólag GoPro kamerát lehetett erősíteni. A heveder a felirat szerint szentpétervári eszköz volt. Egy orosz ezredes így kommentálta az esetet: „Tényleg azt hiszik, hogy ráerősítenénk egy bilétát a mobilszámunkkal, hogy: »Ezt hívjátok!”?”

Akár kémkedett a delfin, akár nem, Norvégia pontosan tudja, mi minden megeshet, ezért külpolitikai prioritásai közé emelte a távoli északot. Légiereje rendszeresen tartóztat fel a határai felé közelítő orosz gépeket, a növekvő feszültség következtében kénytelen volt az ország déli részéből északra áthelyezni katonai tevékenységeinek súlypontját, és létrehozni egy kifejezetten sarkvidéki műveletekre alkalmas haderőt. Kanada folyamatosan fejleszti szélsőségesen hideg körülmények között bevethető egységeit, és válaszul az oroszok erőfitogtatására Dánia is kiépített egy sarkvidéki reagáló erőt.

Oroszország közben létrehozza a maga sarkvidéki hadseregét. Hat új támaszpontot épített, újra megnyitott több leszerelt, hidegháborús katonai létesítményt, például az Új-szibériai-szigeteken; felújítja és korszerűsíti a meglévő katonai repülőtereket; egy legalább 6000 főből álló készenléti egységet állomásoztat Murmanszk körzetében, és hójáró, valamint légpárnás járművekkel szerelt fel két gépesített lövészdandárt.

Nem véletlen, hogy Murmanszkot mostanában „Oroszország északi energiakapujának” nevezik, és Putyin elnök sem tréfából jelentette ki, hogy energia-utánpótlás szempontjából „túlzás nélkül állítható, hogy a 21. században a nyílt tengeri olajmezők, különösen a sarkvidékiek jelentik stratégiai tartalékainkat”.

A murmanszki dandárok jelentik az alapszintű állandó sarkvidéki haderőt, de 2014-ben Moszkva a jeges körülmények közötti harcra létrehozott erőinek teljes nagyságát bemutatta egy 155 ezer katona, valamint több ezer harckocsi, vadászgép és hajó részvételével rendezett hadgyakorlaton. Az orosz Védelmi Minisztérium tájékoztatása szerint a második világháború vége óta nem rendeztek ennél nagyobb szabású gyakorlatot.

A részt vevő orosz alakulatoknak az volt a feladatuk, hogy a Missourinak nevezett, fiktív idegen hatalom csapatainak invázióját visszaverjék. Elég egyértelmű, hogy Missouri az Egyesült Államokat takarta. A forgatókönyv szerint a támadók Csukcsföld, Kamcsatka, a Kuril-szigetek és Szahalin térségében szálltak partra, amiben segítségükre volt egy Oroszországgal már háborúban álló, meg nem nevezett, de Japánnal könnyen azonosítható ázsiai nagyhatalom. Az elképzelt konfliktust egy területi vita váltotta ki, amely az elemzők szerint a Déli-Kuril-szigetek hovatartozását érintette. A katonai erődemonstráció politikai alátámasztásaként Putyin elnök első ízben fogalmazta meg Oroszország hivatalos külpolitikai doktrínájának részeként, hogy a sarkvidék orosz érdekszféra.

Annak ellenére, hogy az oroszok gazdasági hatalma hanyatlóban van, és számos területen kell visszafogniuk a költségeket, a katonai célú ráfordítások emelkednek, és jelentős részüket mostantól 2020-ig éppen a sarkvidéki erők fejlesztésére fogják költeni. Moszkvának vannak tervei a jövőre nézve, van megmaradt infrastruktúrája a múltból, és földrajzi helyzete is előnyös. Ahogy Melissa Bert, az Egyesült Államok Parti Őrségének századosa fogalmazott a washingtoni Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja munkatársainak: „Nekik városaik vannak a sarkvidéken, nekünk csak falvaink.”

Mindez sok tekintetben folytatása, vagy inkább újjáélesztése a sarkvidékkel kapcsolatos szovjet hidegháborús politikának. Moszkva tudta, hogy a NATO a Skagerrak szoros lezárásával fogságba ejtheti a szovjet Balti Flottát. Ezt a fenyegetést súlyosbította, hogy az Északi Flotta számára alig 300 kilométer szélességű vízterület volt szabad a Kola-félszigettől a jégmezőkig. Ebből a keskeny folyosóból a Norvég-tengeren kellett lehajózni, majd a GIUK-átjáró következett, ahol az áthaladás bármikor igazi vesszőfutássá válhatott, és csak ezután érhettek ki az Atlanti-óceánra. Ezt a térséget a hidegháború évtizedeiben a NATO csak „gyilkos zónaként” emlegette, ahol a repülőgépei, hadihajói és tengeralattjárói várták a szovjeteket.

Ha most gyorsan előretekerünk az új hidegháborúhoz, azt látjuk, hogy a stratégia mit sem változott, bár az amerikaiak mostanra kivonták erőiket NATO-szövetségesük, Izland területéről. Izlandnak nincs saját hadserege; a reykjavíki kormány az amerikaiak lépését rövidlátónak minősítette. A Svéd Atlanti Tanács előtt tartott beszédében az izlandi igazságügyi miniszter, Björn Bjarnason kijelentette: „A régióban fenn kell tartani bizonyos mértékű katonai jelenlétet, jelezve az adott területen fennálló nemzeti érdekeket és törekvéseket, minthogy a katonai vákuumot bárki tévesen ezek hiányaként értelmezheti.”

Ám már több mint egy évtizede világosan látható, hogy a sarkvidéknek egészen másféle és sokkal nagyobb jelentősége van Oroszország, mint az Egyesült Államok számára. Ez megmutatkozik abban is, hogy a két ország mekkora figyelmet fordít erre a régióra, illetve hogy a Szovjetunió összeomlása óta Washington milyen kevéssé törődik vele.

Akár egymilliárd dollárba is kerülhet, és eltarthat vagy tíz évig egy új jégtörő hajó megépítése. A sarkvidéken nyilvánvalóan Oroszország a vezető hatalom; neki van a világon a legnagyobb jégtörő flottája – összesen 44 hajó, amelyek közül 5 atommeghajtású (a világon csak Oroszországnak vannak ilyen jégtörői). 2018-ban a jelenlegi legkorszerűbb orosz jégtörő, az Ilja Muromec megérkezett aktív szolgálatra Murmanszkba. Ez a hajó egy méter vastag jég feltörésére is képes. Az első küldetésén kikísért egy atommeghajtású tengeralattjárót a kikötőből, és átvezette egy jégmezőn. Moszkva azt állítja, hogy 2035-re 13 nehézjégtörője lesz, köztük 9 atommeghajtású.

Az amerikaiaknak ugyanakkor az 1960-as évekbeli 8-cal szemben ma mindössze egy működő nehézjégtörőjük van, a USS Polar Star. 2019 februárjában a negyvenhárom éves hajó egy antarktiszi katonai kiszolgáló küldetésről visszatérőben kigyulladt. A jégtörőn többször elment az áram, az ivóvizet előállító egyik párologtató készülék elromlott, és egy propeller tengelye is ereszteni kezdett. Néhány nappal később a Kongresszus és Trump elnök hozzájárult egy új nehézjégtörő építésének finanszírozásához. A Polar Start már korábban felújították, hogy 2023-ig üzemben tartható legyen, de nem valószínű, hogy az új jármű addigra elkészül, és zökkenőmentesen átveszi a helyét. Ám még ha szolgálatba is áll, valószínű, hogy az Antarktiszon lesz rá szükség, nem az Északi-sarkvidéken. Az amerikai parti őrség becslése szerint 2029-re legalább 6 új nehézjégtörő kellene ahhoz, hogy „megfelelően” el tudják látni feladataikat. A Kongresszusnak küldött jelentésben az áll, hogy az elsőnek 2023-ra el kéne készülnie, hogy aztán évente egy újabb jármű szolgálatba álljon. Kövessük ezt figyelemmel – Trump elnök a jégtörőkre szánt összeget a mexikói határra tervezett, vitatott fal építéséhez elvonható lehetséges források közé sorolta.

Az Egyesült Államok még évekig kínos helyzetben lehet jégtörő-kapacitásának szűkössége miatt. 2012-ben egy orosz hajó segítségét kellett igénybe venniük az egyik antarktiszi kutatóállomásuk ellátmányának célba juttatásához, ami szép példája volt a nagyhatalmak együttműködésének, de látványosan mutatta azt is, hogy az Egyesült Államok mennyire lemaradt ezen a téren az oroszok mögött. Oroszországnak egyébként egyáltalán nincs versenytársa; Kanadának 7 nehéz- és közepes jégtörője van; Finnországnak 8, Svédországnak 5, Norvégiának 2, Kínának és Németországnak pedig egy-egy. 2019-ben azonban Kína bejelentette, hogy egy hatalmas atommeghajtású hajó építését tervezi, ami jelzi az ország növekvő érdeklődését az energiaforrásokban gazdag északi vizek iránt.

2015 őszén Barack Obama elnök Alaszkában tett látogatásán indítványozta több jégtörő hajó építését, javaslata azonban csak futó megjegyzés volt, mivel az utazás során elsősorban a klímaváltozás kérdésére koncentrált. A sarkvidékkel kapcsolatos biztonsági és energiaügyi kérdésekről alig esett szó. Washington ezen a téren messze lemaradt az élvonaltól, amin nem változtat Donald Trump elnökké választása sem.

További gondot jelent, hogy az Egyesült Államok nem ratifikálta az ENSZ 1982-es Tengerjogi Egyezményét, és azzal, hogy nem jelentett be igényt kizárólagos gazdasági zónára, gyakorlatilag lemondott több mint félmillió négyzetkilométernyi tengerfenékről. Ugyanakkor vitában áll Ottawával a kanadai szigetvilágra érvényes hajózási és tengeri olajkitermelési jogok kérdésében. Kanada ezt belső vízi útnak tekinti, az Egyesült Államok azonban a nemzetközi hajózás számára nyitott tengerszorosnak tartja a Kanadai-szigettenger vízterületét, amelyre ekképpen nem vonatkoznak Kanada törvényei. Washington 1985-ben Ottawa előzetes értesítése nélkül küldött egy jégtörőt a kérdéses vizekre, aminek következtében ádáz vita tört ki a két szomszéd között, akik egyszerre baráti és tüskés kapcsolatban állnak egymással.

Az Egyesült Államoknak vitája van az oroszokkal is a Bering-szoros, a Jeges-tenger és az észak-csendes-óceáni térség körül. 1990-ben a tengeri határokról megkötött egyezményben Moszkva átengedett egy fontos halászati régiót, a Szovjetunió széthullása után azonban az orosz parlament nem ratifikálta a megállapodást. A kérdéses körzetet mindkét fél az Egyesült Államok felségterületének tekinti, Oroszország azonban fenntartja a jogot, hogy visszatérjen a kérdés újratárgyalására.

Vita folyik Kanada és Dánia között a Grönland és az Ellesmere-sziget közötti Nares-szorosban fekvő Hans-sziget hovatartozásáról. Az 56 ezer lakosú Grönland Dánia széles autonómiával rendelkező társországa. A Kanada és Dánia között 1953-ban létrejött megállapodás nyitva hagyta a kérdést, hogy a sziget melyikük felségterülete, s azóta egyik ország sem sajnálta a fáradságot, hogy időnként odahajózzon, és kitűzze a zászlaját a kopár sziklatömbön.

Minden felségjogi vita ugyanazokon a vágyakon és félelmeken alapul: az országok szabadon akarják tartani a tengeri útvonalakat kereskedelmi és hadihajóik számára, szeretnék birtokolni az adott régió természeti kincseit, és tartanak attól, hogy más országoknak jelent nyereséget, ha lemondanak egy területről. A tengerfenék alatt rejtőző ásványkincsek egészen a közelmúltig csak elméleti értéket jelentettek, a jég olvadása azonban valószínűvé, néhány esetben pedig bizonyossá tette, hogy a haszon realizálható.

A jég eltűnése megváltoztatja a földrajzi körülményeket, és átrendezi a politikai és gazdasági téteket. A sarkvidéki országoknak és a nemzetközi energiatermelő óriáscégeknek döntéseket kell hozniuk arról, hogy miként kezelik a változásokat, és milyen mértékben tartják szem előtt a helybeli népek és a környezet érdekeit. Az általános energiaéhség ismeretében arra kell gondolnunk, hogy elkerülhetetlen a versengés abban, amit egyes sarkvidék-szakértők „új nagy játszmának” neveznek. Hamarosan jóval több hajó jár majd a messzi északon, sokkal több olaj- és gázfúró torony épül – és általában sokkal több lesz mindenből. Az oroszoknak nemcsak atommeghajtású jégtörőik vannak. 2018. április 28-án vízre bocsátottak egy úszó atomerőművet is, a Lomonoszov Akadémikust, amely akár 3 méter vastagságú jég nyomásának is képes ellenállni.

A mostani helyzet azonban több tekintetben különbözik a 19. században Afrika birtoklásáért folytatott versengéstől, vagy az eredeti „nagy játszmától”: a nagyhatalmak közel-keleti, indiai és afganisztáni ügyeskedéseitől. Ennek a mostani versenynek vannak szabályai, és van magasabb döntéshozatali szervezete. Az Északi-sarkvidéki Tanács tagjai érett gondolkodású országok, többségük többé-kevésbé demokratikus is. A területi viták lefolytatását, a környezetszennyezési kérdéseket, a tengerjogot és a kisebbségi népekkel való bánásmódot nemzetközi törvények szabályozzák. A vitatott hovatartozású területek nagy részét nem a 19. századi imperializmus idején darabolták fel, vagy egymással háborúban álló nemzetállamok hódították meg, ezért az itteni konfliktusokat sem lehet az afrikai vagy az ázsiai viszályokkal összevetni.

A sarkvidéki országok tudják, hogy zord környezetben élnek; főként nem az egymással konfliktusban álló érdekek, hanem elsősorban a földrajzi körülmények jelentette nehézségek miatt. A sarkvidéken közel 14,5 millió négyzetkilométernyi óceán hullámzik: a természeti környezet sötét, veszedelmes, és végzetes lehet az emberre. Itt nem jó barátok nélkül maradni. Nyilvánvaló, hogy aki sikert akar elérni ebben a környezetben, annak együtt kell működnie a többiekkel, különösen a halgazdálkodás, a csempészet megakadályozása, a terrorelhárítás, a kutatás, a mentési feladatok és a környezeti katasztrófák kezelése terén.

Elképzelhető, hogy a halászati jogok körüli viták komolyabb konfliktussá mérgesednek. Nagy-Britannia és Izland például csaknem egymásnak ugrott az 1958-as és 1975-ös „tőkehalháborúban”. Ahol tranzitútvonalak vannak, ott mindig megjelenik a csempészet is; semmi okunk azt hinni, hogy az Északi-sarkon másként lesz, csak a rendőri erőknek válik nehezebbé a dolguk a mostoha környezeti viszonyok miatt. Ahogy egyre több kereskedelmi és utasszállító hajó tart majd a sarkvidék felé, hasonló arányban kell fejlődniük az ottani országok kutató-mentő és terrorelhárító erőinek, illetve az egyre zsúfoltabb vizeket fenyegető környezeti katasztrófák elhárítására szolgáló képességeiknek. 1965-ben a szovjet Lenin atomjégtörő reaktorbalesetet szenvedett a nyílt óceánon. Partot érése után reaktorának egy részét és a megsérült üzemanyagrudakat eltávolították, és egy acélburkolatú betontartályban a tengerfenékre süllyesztették. Ilyesfajta balesetek előreláthatóan gyakoribbak lesznek a mind forgalmasabbá váló sarkvidéki régióban, és a kezelésük továbbra sem lesz egyszerű.

Lehet, hogy a sarkvidék sem lesz más, mint a nemzetállamok újabb összecsapásának színtere (végül is a háborúk kirobbanásának oka mindig is a másiktól való félelem és a bírvágy volt), de ez a régió alapvetően különbözik az összes többitől, és talán másképpen is fognak bánni vele. Az emberiség történelme sokszorosan bebizonyította a zéró összegű játszmák ártalmas, pusztító voltát. A földrajzi determinizmusba vetett hit és az emberi természet együttesen nem könnyítette meg, hogy mindez másként történjen. Láttunk azonban példákat arra, hogy a fejlett technológia megszabadította az embert a geográfia béklyóitól; ma már olyan sebességgel szelhetjük át a sivatagokat és a tengereket, amiről a korábbi nemzedékek álmodni se mertek volna. Még a Föld gravitációs vonzerejét is leküzdöttük. Frissen globalizálódott világunkban felhasználhatjuk ezt a fejlett technológiát, hogy mindenki lehetőséget kapjon a sarkvidék kincseinek kiaknázására. Legyőzhetjük az emberi természet sötétebbik oldalát, és az „új nagy játszmának” mindannyian a nyertesei lehetünk.

Tim Marshall: A földrajz fogságában

Fordította: Makovecz Banjamin, Zsuppán András

Park Kiadó, 2020

The post Az oroszok is régóta éhesek: 2007-ben 4260 méteres mélységben szúrtak le nemzeti titánzászlót a Jeges-tenger fenekén first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu