Aki Kovács Józseffel találkozik, a hízelgés szándéka nélkül mondhatja neki, hogy másfél évtizedet nyugodtan letagadhatna. A pólója ujjai alól kikandikáló bicepszeket mintha egy ókori Herkules-szobortól kölcsönözte volna, holott, mint mondja,

nem arra volt determinálva, hogy a fiatalokat megszégyenítő fittséggel várja a nyolcadik X-et, hanem arra, hogy a felnőttkort se nagyon érje meg.

„Úgy szoktam mondani, hogy a mi családunknak nincs vagyona, ezért nálunk a szervi tüdőasztma öröklődik. Az enyém egészen súlyos volt, a gyerekkorom felét kórházakban és szanatóriumokban töltöttem. Tizenkét-tizenhárom éves voltam, amikor a kékestetői tüdőszanatóriumból azzal engedett el az orvos, hogy tornából egy életre fel vagyok mentve, és ki ne mozduljak otthonról, ha fúj a szél, mert, ha felnőtt koromban visszatér a betegségem, bele fogok halni. Én viszont tudtam, hogy minél erősebb az ember, annál könnyebben áll ellen a betegségeknek, úgyhogy rögtön elkezdtem sportolni.”

8 fotó

József rengeteg sportágat kipróbált. Többek között atletizált és jógázott. Azonban, amint eljutott arra a szintre, ahonnan már nem volt gyors és látványos a fejlődése, azonnal váltott.

Nem akartam élsportoló lenni, csak egészséges. A futást nem hagytam abba sosem, mert azt túl fontosnak éreztem ahhoz, hogy a tüdőm erős maradjon. Maratonokat futottam 54 éves koromig, de akkor visszajött a betegségem. Az orvos már a legrosszabbra készített fel, de pofára esett, mert még mindig itt vagyok.

De ne szaladjunk ennyire előre. József 15 évesen próbálta ki a súlyemelést. Azt mondja, azért olyan későn, mert addig nem engedték be a súlyemelőterem ajtaján. Amint bejutott, azt érezte, hogy hazatalált.

Végre megvolt a sportág, amit versenyszerűen is szívesen űzött volna, csakhogy egy sérülés már az előtt pontot tett a sportkarrier végére, hogy az igazán beindulhatott volna. A súlyemeléssel azonban József képtelen volt szakítani. Kitartott mellette kedvtelésből, amíg ki nem öregedett, de akkor sem ment tőle túl messzire: erőemelésre váltott.

Súlyos örökség

A betegség más módon is beleszólt József sorsának alakulásába.

A szülei úgy gondolták, jót tenne a tüdejének, ha hosszabb időtartamot töltene távol a Csepel Művek közvetlen környezetétől, vagyis a család lakhelyétől, így gyermeküket egy évre a szolnoki nagyszülőkhöz költöztették. A nyolcadik osztályt ott járta ki, ezért nem lehetett az eredeti terveinek megfelelően autószerelő.

„Népszerű szakma volt, úgyhogy amikor visszatértem Budapestre, mindenhonnan elküldtek a fenébe, hogy mit képzelek, még a budapestiek közül sem tudnak mindenkit felvenni, nemhogy valakit vidékről. Hiába magyaráztam, hogy én is fővárosi vagyok, csak a bizonyítványom szolnoki, senkit sem érdekelt.”

A félreértés miatt József kis híján lemaradt a továbbtanulásról, az édesanyja az utolsó pillanatban tudta elintézni, hogy felvegyék a fiát rádió- és tévészerelőnek. Csakhogy Józsefnek nem volt a szakmához sem affinitása, sem előzetes tudása, a maszek szervizes viszont, akinél gyakornokoskodnia kellett, ahhoz volt szokva, hogy olyan rádióamatőrök mennek hozzá, akik szinte már kész műszerészek, tanítani nem igazán volt hajlandó semmit.

Cserébe a műszaki rajz nagyon ment Józsefnek, a zsebpénzét abból kereste, hogy másoknak is ő készítette el a beadandó rajzokat.

Volt, akinek annyi esze volt, hogy lebuktatta magát, mert rákérdezett a tanárra, hogy lehet az, hogy ő kettest kapott a rajzára, a Kovács meg ötöst, amikor mindkettőt a Kovács csinálta. A tanár meg azt felelte, hogy tudja, és pont ezért.

Nem sokkal később meghalt az öreg maszek. A felesége egy évig próbálkozott a cégvezetéssel, aztán eladta az egészet egy KTSZ-nek, vagyis egy kisipari termelőszövetkezetnek. Azalatt az egy év alatt Józsefet szárnyai alá vette a mester egyik segédje, és kitanította a szakma apró titkaira.

A KTSZ érkezése után József egy olyan részlegre került, ahol ipari kávéfőzőket gyártottak. Sűrűn járt raportra az új főnökhöz, mert amíg a kollégái a normának megfelelően 72 alkatrészt gyártottak le egy műszak alatt, addig ő csak 35–38-at.

Hiába magyarázta, hogy a kollégái is csak úgy képesek lépést tartani a penzummal, hogy az alkatrészeik közül jó, ha 10 megfelelően működik, a többi ereszteni fog, míg azok, amiket ő ad ki a kezéből, mind hibátlanok, a főnököt csak a terv és a statisztika érdekelte:

legyen meg a mennyiség, aztán, ha a megrendelőnek gondja lesz a minőséggel, majd megoldjuk garanciában.

József azonban a dörgedelmek ellenére sem tudott szándékosan kontármunkát végezni. Áthelyezték egy grillcsirkesütőket gyártó részleghez. Amikor belenézett a gépbe, azt látta, hogy életveszélyes káosz uralkodik a borítás alatt. Áttervezte az egészet, és elkezdett minőségi berendezéseket gyártani. Havi nyolc helyett hármat.

„Ismét behívott és annyit kérdezett: mondja, Kovács, mennyiért húzna el innen a jó büdös francba? Akkoriban teljes foglalkoztatottság volt, nem volt olyan egyszerű kirúgni valakit, pláne azért, mert túl jól dolgozik. De nekem sem volt túl sok kedvem maradni, úgyhogy közös megegyezéssel távoztam, és elmentem műszerésznek a papírgyárba.”

A bárányok elszaporodnak

József hamar rájött, hogy nem a legjobb lóra tett, mert időnként abban az üzemrészben is dolgoznia kellett, ahol erős ipari savval foszlatták szét a papír alapanyagként használt fát.

A savgőz az asztmával gyilkos kombináció volt: az első napokban néhányszor a kollégái támogatták ki a levegőre. Szétnézett, mi mást csinálhatna még a gyárban, és először teherautóra szerzett jogosítványt, aztán targoncára, majd végül szinte az összes, ember irányította szárazföldi járműre és szerkezetre a motorkerékpártól a toronydaruig.

A papírgyárban ismerkedtem meg a feleségemmel, ott dolgozott az irodán. Úgy kezdődött az egész, hogy apósommal voltam jóban, ő meg mindig mondogatta, hogy vigyázzak a lányára, ne engedjek senkit a közelébe. Én meg komolyan vettem, és rajtam kívül tényleg senki nem mehetett a közelébe, így aztán összemelegedtünk.

Mindeközben József rendületlenül sportolt. Ahol csak megfordult az élete során, mindenütt egyesületet alapított és edzőtermet rendezett be. Mindenféle vasakból és hulladékfémből szerkesztette a súlyzókat és a gépeket.

A papírgyár nem csak papírból, de munkaerő-kölcsönzésből is csinált némi bevételt, vagyis azokat a dolgozóit, akiknek nem tudott folyamatosan munkát adni, időnként kiadta bérbe. Így kezdett el József egy XVIII. kerületi termelőszövetkezet sóderbányájában dolgozni egy kanalas kotrógéppel. Jól ment neki, ezért háromszoros fizetéssel csábították, hogy hagyja ott a papírgyárat, és igazoljon át a téeszbe. Nem sokáig kérette magát.

„Aztán úgy alakult, hogy onnan is kölcsönadtak. Vidéki téeszekből jöttek, hogy nagy szükségük lenne gépkezelőre. Rajtam kívül csak öreg szakik voltak a brigádban, azok meg sehogyan sem akartak menni. Később tudtam meg, hogy azért, mert ők jattra is dolgoztak. Útépítők hordták a bányából az agyagos, kavicsos sódert, és a műszak vége felé a teherautósofőrök gyakran csúsztattak nekik egy kis mellékest, hogy »építkezek, tegyél rá légyszíves egy-két kanállal többet, de a jobb minőségű anyagból.””

A legfiatalabb gépkezelő tehát ment a bányából a birkahodályokba meg a hatalmas tehénistállókba, hogy trágyát hordjon ki.

Összebarátkozott egy öreg juhásszal, néha elbeszélgettek. József mesélt neki az eredeti szakmájáról is, mire a juhász odavitte neki a bedöglött Sokol rádióját, hogy meg tudná-e javítani. József megjavította, nem kért érte semmit.

Az öreg aztán egyre gyakrabban bukkant fel mindenféle működésképtelen készülékkel. Kiderült, hogy az egész faluban begyűjtött minden elromlott elektromos eszközt, a javítás árát meg kifizetteti és zsebre rakja.

„Nem szóltam semmit, csak, amikor jött a húsvét, megkérdeztem tőle, nem adna-e a gyerekeknek egy báránykát. Persze, hogy adott, én meg elvittem az állatot a feleségem nagymamájához, mert ő kertes házban lakott. A végén már tizenkét birkám volt, gondoltam szerzek hozzájuk egy kost is, lesz saját nyájam. Csakhogy alig lett meg a kos, rögtön megtámadta a sógornőmet. Az ijedtségen kívül nem lett nagyobb baja, de a birkáknak menniük kellett. Aztán üzleteltem trágyával, számológépekkel, sok mindenből próbáltam pénzt csinálni, mert nagy volt a csóróság akkoriban.”

Nyughatatlan lélek

Józsefnek két fia született, nyolc év különbséggel. Hamar kiderült, hogy az asztmát mindketten örökölték, ezért az édesapjuk kiskoruktól gondot fordított a sportos nevelésre. A fiúk először úszni jártak, aztán az idősebb, Zoltán az apja nyomdokain haladva a súlyemelést választotta, és világ- és Európa-bajnoki ezüstérmes, illetve Sydney és Athén olimpikonja lett belőle. Gábor, a fiatalabb a karatét választotta.

Hordtam a gyereket edzésre, de én olyan vagyok, hogy nem tudok egy-másfél órákat csak ülni, és közben semmit sem csinálni. Odamentem a senpaihoz és mondtam neki, hogyha nem bánja, beállok én is. Erre rám nézett: de hát itt gyerekek tanulnak. Mondom: miért, a gyerekek mást tanulnak, mint a felnőttek? Nem volt több ellenvetése. Gábor a válogatottságig vitte, de én is csak úgy tudok csinálni valamit, hogy rendesen csinálom, úgyhogy feketeöves mester lettem. Egy dannál azért megálltam, gondoltam elég lesz az nekem.

Nagyjából ugyanez zajlott le, amikor József felesége, Éva képezte tovább magát. József volt a sofőr, és mivel úgysem bírt volna egy helyben várakozni, a feleségével együtt végezte el a közgazdasági szakközepet, majd évekkel később kereskedő és vendéglátós szakmát szerzett.

Éva mindvégig a papírgyárban maradt, a vállalat pedig építtetett harminc lakást a dolgozóinak. Kovácsék is szerettek volna egyet, csakhogy a vezetés közölte velük, irodisták csak nehézkesen és drágán juthatnak hozzá, a lakások ugyanis a melósoknak épültek. Némi tanakodás után József visszament a papírgyárba, ahol előbb raktáros lett, majd, amikor kiderült, hogy a főnöke dézsmálja az árukészletet, főraktárossá avanzsált. Ezekhez az állásokhoz újabb iskolák, újabb képesítések kellettek.

„Hozzám tartozott minden – raktározás, tárolás, rakodás, fuvarozás. A partnercég Volántól aztán elküldtek egy részeges főnököt. Gondoltam, átvenném a helyét, csak a főnökömet kellett meggyőznöm arról, hogy végülis ugyanazt fogom csinálni, csak odaátról, észre sem fogja venni, hogy átmentem. Elengedett. A Volántól aztán ismét bérbe adtak egy vidéki gyár XVII. kerületi üzemébe. Ott nagyon összehaverkodtam egy főmérnökkel, kitaláltuk, hogy együtt fogunk építkezni, csak telket kellene szerezni valahonnan. Először Óbudán próbálkoztunk. Sorsolták a telkeket a jelentkezők között, de persze sohasem nyertünk, kamu volt az egész, pontosan tudták évekre előre, kik kaphatnak telket.”

József barátja végül kapott egy tippet, hogy Piliscsabán talán érdemes próbálkozni. Akkoriban kis falu volt még, alig háromszáz lakossal, kevesen tudtak róla. Józseféknek sikerült telket szerezniük, majd egymás szomszédságába építették fel a házaikat.

Ha már költözött, József munkahelyet is váltott. Akkoriban épült a piliscsabai szennyvíztelep, ott kezdett üzemvezetőként, majd több mint húsz éven át volt telepvezető, miközben a helyi szakközépiskolában óraadó testnevelőtanárként is dolgozott.

Mivel szeretett új dolgokat tanulni, az évek során 34 szakmában szerzett képesítést. Azt mondja, amikor bejöttek az OKJ-s képzések, volt, hogy három tanfolyamot végzett párhuzamosan: egyiket hétfőnként, a másikat szerdánként, a harmadikat pedig csütörtökönként.

Sport és önvédelem

József számára a nyugdíjas évek sem semmitevéssel teltek. Maradt a tanítás és a polgárőrség. Utóbbi miatt szerezte meg a személy-, vagyonőr és testőr képesítést.

Azt mondja, huszonhét évvel ezelőtt azért lett polgárőr, mert akkoriban hagyott némi kívánnivalót maga után Piliscsaba közbiztonsága, azóta azonban többször lett Pest vármegye legbiztonságosabb települése.

A testőrvizsgát a pécsi rendőségen kellett letenni önvédelmi szakértő előtt. Kilencféle támadást kellett elhárítani, a karate miatt nem is volt ezzel semmi gondom. Láttam a rendőrön, teljesen ledöbbent, hogy honnan tudok én ilyesmiket, de aztán azt mondta, nagyon szép, amit csinálok, csak sajnos látszik, hogy sportoló vagyok, és betartom a fair play szabályait. Éles helyzetben nem működik, hogyha beviszek egy találatot, rögtön le is állok. Arról kell gondoskodni, hogy a támadó már ne nagyon tudjon, vagy legalábbis ne akarjon felkelni, és újra próbálkozni. Igaza volt.

A szakközép után József a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen volt testnevelő. A tornaterem életveszélyes állapotban volt, ezért konditermet csinált ott is.

Amióta pedig felhagyott a tanítással, otthon végzi az edzéseit. Megmutatja a pincéjét, és amikor azt mondjuk, láttunk már rosszabbul felszerelt konditermet, megjegyzi:

„Ja, ez csak a fele. A szomszéd pincéjében van a többi, jóban vagyunk, van kulcsom, átsétálhatok, amikor akarok.”

József hetente hat napot edz, egyet pihen. Azt mondja, az utóbbi időben jobban ráér, ezért két részletre osztotta a munkát: délelőtt és délután is mozog negyvenöt percet.

„Meg az az igazság, hogy így hetvenen túl már lehet, hogy nem is bírnám egyszerre végigcsinálni a napi adagomat. Az edzéseimet izomcsoportokra lebontva végzem. Hét fő izomcsoport van: mell, váll, bicepsz, tricepsz, láb, hát és has. Ezek közül a has olyan, hogy naponta lehet rá dolgozni, de az a legegyszerűbb, mert, amikor az ember befekszik este a tévé elé, akkor, miközben nézi, megcsinál hatszor ötszáz hasprést és kész is van. Így marad hat izomcsoport hat napra. Egy izomcsoportra öt-hétféle gyakorlat van, vállra például elég ötféle, de bicepszre kell hét. Minden gyakorlatból hatszor tízes szériákat végzek, vagyis tíz ismétlés után egy perc pihenő, aztán újra tíz ismétlés, és ezt hatszor egymás után.”

József nyilvános konditerembe sohasem szeretett járni, mert azt tapasztalta, hogy ezeken a helyeken általában sokat kell várni a gépekre, és gyakran kap az ember kéretlen jótanácsokat, hogy mit, hogyan kellene csinálnia.

Szerinte a komoly és összetett edzésmunka mindennapos elvégzéséhez az kell, hogy az ember számára az edzés életforma legyen, hogy ne tudjon meglenni nélküle. Az nem megfelelő motiváció, ha valaki elhatározza, hogy úgy akar kinézni, mint Schwarzenegger fénykorában, mert akkor könnyebben megy majd a csajozás. Aki így kezd neki, rendszerint hamar feladja.

József azért tart ki még mindig, több mint hatvan év után is, mert őt az életösztön motiválja. Sohasem az érdekelte, hogy néz ki, csak meg akarta érni az öregkort, lehetőleg úgy, hogy ne járókerettel vagy kerekesszékkel kelljen közlekednie.

The post „Az orvos már a legrosszabbra készített fel, de pofára esett” – József 77 évesen keményebben edzi magát, mint a fiatalok first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu