Negyven éve, 1986. április 26-án következett be a történelem legsúlyosabb atomerőmű-balesete az ukrajnai Csernobilban. A létesítmény négyes reaktorának robbanása százezrek életét forgatta fel és változtatta meg végérvényesen. Közéjük tartozik Szergej Beljakov is, aki 30 évesen jelentkezett a szovjet hadseregnél likvidátornak. Így hívták azt a több mint félmillió katonát, tűzoltót és civilt, akiket a baleset utáni hónapokban vezényeltek az erőműhöz, hogy segítsenek gátolni a radioaktív részecskék terjedését, mérsékelni az okozott károk mértékét. Szergej kémikusként pontosan tudta, milyen veszélynek teszi ki magát, ha a sugárzó területekre megy, mégsem tétovázott. Negyven napot töltött a csernobili 30 kilométeres zónánál, ez idő alatt pedig megjárta az erőmű legradioaktívabb részeit is. A most 70 éves férfi a 24.hu-nak nyilatkozva elmesélte, hogyan teltek napjai Csernobilban, és milyen következményekkel kellett szembesülnie, miután hazatért onnan.

Önként jelentkezett Csernobilba

Szergej Beljakov az Ukrán Állami Vegyipari Technológiai Egyetem docenseként dolgozott több mint 600 kilométerre Csernobiltól, amikor értesült az eseményekről. Egy véletlennek köszönhetően az ország nagy részénél előbb sejtette, hogy súlyos baleset történhetett. Éppen a barátaival horgászott, amikor feltűnt neki, hogy a Dnyeper vízállása szokatlanul alacsony. Mivel régóta a folyó mellett élt, tudta, ez egy dolgot jelenthet: az északabbra lévő gátakat lezárták, hogy megakadályozzák valamilyen szennyeződés továbbhaladását. Mivel volt náluk rádió, barátaival elkezdtek információ után nézni, de egyik szovjet adásban sem beszéltek arról, mi történhetett. Végül sikerült befogniuk egy svéd közvetítést, amelynek nagy részét ugyan nem értették, egy szót azonban újra és újra kihallottak az idegen nyelvű beszédből: Csernobil.

Az első hivatalos bejelentést csak május elején tette meg a szovjet vezetés, ezt követően már képeket, felvételeket is közöltek az atomerőműről. Mivel a helyszínhez a hadsereget is kivezényelték, Szergej tudta, hogy nagy a baj. A kémikus akkor több mint 60 éves apja a hírek hallatán azonnal a tartalékos katonákat mozgósító állomás felé vette az irányt, hogy szolgálatra jelentkezzen Csernobilba, de nem mehetett.

Azt mondták neki: »menj haza öregember! Itt nem tudsz segíteni.” Nagyon feldúltan jött haza

– emlékezett vissza.

Miután apja elmesélte neki mindezt, Szergej első gondolata az volt, hogy ő, jó fizikumú, 30 éves fiatalemberként viszont sokat tehetne, ezért önként vállalkozott a feladatra. Elmondása szerint olyan mértékű vágyat érzett arra, hogy szolgálja a hazáját, ami a nyugati emberek számára talán nehezen fogható fel.

Szembenézett a halállal a csernobili zónában

Július 31-én, nem sokkal éjfél előtt érkezett meg Csernobil közelébe. Brigádjának támaszpontja az erőmű körül lezárt 30 kilométeres zónán kívül, attól mindössze 3–5 kilométerre állt. Innen utaztak be a zónába minden egyes nap, ahol nyolcórás műszakokban dolgoztak.

Szergej 10–30 fős csapatokat vezetett, fiatal tartalékos katonákat, akik mind féltek.

Volt néhány furcsa feladatom, például hátrahagyott gépjárműveket kellett mozgatnom, de megjártam az erőmű legveszélyesebb pontjai közül is sokat. A legnehezebb viszont az volt, hogy elhitessem az embereimmel, együtt mindenre képesek vagyunk, és egyikük sem fog meghalni

– árulta el a 24.hu-nak.

Amikor először lépett be az atomerőmű komplexumának egyik épületébe, különös élményben volt része. Egy rövid folyósóra lépett, amelynek padlóját és ablakpárkányait ezernyi halott pillangó festette sárgára. Aztán kinézett az egyik ablakon, és a reaktor közelében egy hegesztőmunkást pillantott meg.

Hihetetlen nyugodtsággal, fütyörészve dolgozott, miközben valószínűleg az elképzelhető legnagyobb sugárzásnak volt kitéve

– mesélte el.

Később aztán saját maga is megtapasztalta, milyen szembenézni a pusztító mértékű sugárzással.

A balesetet követő munkálatok egyik legfontosabb célja az úgynevezett szarkofág megépítése volt, amely elzárta a külvilágtól az addig nyitott, sugárzó reaktort. Ehhez azonban előbb meg kellett tisztítani az erőmű tetejét, ahol olyan mértékű radioaktív anyag gyűlt össze a robbanások következtében, ami lehetetlenné tette az építési folyamatot. A takarításhoz először távirányítású robotokat vetettek be, de a sugárzás hamar tönkretette az áramköreiket, teljesen mozgásképtelenné váltak. Így nem maradt más választás: embereket kellett küldeni az épület egyik legveszélyesebb részére.

Több száz likvidátort gyűjtöttek össze a tetőre vezető lépcsőházban, védőfelszerelést adtak rájuk, majd ásókkal a kezükben kiküldték őket a tetőre. Köztük volt Szergej is, aki az első útja előtt úgy érezte magát, mintha egy repülőből kellett volna kiugrania.

Az első alkalom előtt teljesen fel voltam pörögve, elöntött az adrenalin. A 25 emeletes lépcsőház tele volt emberekkel, minden lépcsőfokon álltak. Végtelennek tűnő láncot alkottak. Órákat kellett várnom izzadva, mire sorra kerültem

– részletezte lapunknak.

Az idegtépő várakozás után megpillantotta a pokol kapuját – így nevezték a tetőre nyíló ajtót.

Egyszerre csak néhány embert vezényeltek ki a tetőre, akik legfeljebb 1–2 percig dolgozhattak, nehogy halálos mértékű sugárzás érje őket. A szűkös időkeret azzal járt, hogy gyorsan kellett dolgozniuk, folyamatosan rohantak.

Hihetetlenül gyorsan vert a szívem, az eszem pedig csak azon járt, hogy meg kell fognom, amit csak tudok, és ledobnom a tetőről

– írta le első élményét a tetőről Szergej, akit mindössze két, a testére rögzített ólomlap és egy ipari arcmaszk védett a szélsőséges sugárzástól.

A radioaktív grafit és egyéb törmelékek mellett a reaktormagból is jutott anyag a tetőre a robbanások révén, ami összeolvadt a tetőt borító bitumennel. Ezt a réteget a kémikus elmondása szerint elképesztően nehéz volt feltörni és eltávolítani.

Óriási dühöt éreztem az aszfalttal szemben. Le akartam vetni magam a földre és a fogaimmal feltépni, ennyire vágytam arra, hogy teljesítsem a feladatom.

Máig nehéz beszélnie arról, mi történt Csernobilban

Szergej összesen 40 napot töltött likvidátorként a csernobili zónában és annak közelében. Ez idő alatt 23 műszakot teljesített, és hatszor járta meg az erőmű tetejét. Szolgálatáért öthavi fizetésének megfelelő összeget kapott.

Mikor hazatért, az addig fitt fiatalember 20 kilogrammot fogyott, és 100 méter séta után már meg kellett pihennie.

Kimerült voltam, rossz volt a vérkeringésem, alacsony a vérsejtjeim száma, még négy évvel később is bajok voltak a májammal és a veséimmel

– sorolta a csernobili küldetése után jelentkező egészségügyi problémáit.

Teste mellett a zónában töltött idő a mentális állapotára is rányomta bélyegét. Sokáig rémálmok gyötörték, és bizonyos emlékei olyan erősen belevésődtek a memóriájába, hogy máig filmszerűen látja őket lelki szemei előtt.

Mindezek ellenére egy percre sem bánta meg, hogy részt vett az erőmű körüli munkákban. Hiszi, hogy szükség volt rá Csernobilban, és az ott töltött idő faragott belőle igazi férfit.

Szergej számára még most is nehéz a csernobili élményeiről beszélni, néha mégis megteszi, hogy az emberek többet tudhassanak meg erről a katasztrófáról, és jobban megérthessék azt.

Korábban könyvet írt a tapasztalatairól Liquidator: The Chernobyl Story címmel, nemrég pedig megszólalt a National Geographic új dokumentumsorozatában. A Csernobil: Egy katasztrófa krónikája a csernobili baleset számos túlélőjét megszólaltatva meséli el annak történetét. Első két epizódja április 19-én 21 órától debütál a National Geographic tévécsatornáján.

The post „Az volt a legnehezebb, hogy elhitessem az embereimmel, egyikük sem fog meghalni” – csernobili túlélő mesélt lapunknak az erőműnél töltött napjairól first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu