Egyes malacok visítanak, odaharapnak, mások rezignáltam tűrik, amikor társaik harapdálják, vagy szó szerint megrágják a farkukat és a fülüket. Ez egyfajta kannibalizmus, ami a nagyüzemi körülmények okozta természetellenes tartásmód következménye

– mondja a 24.hu-nak Maros Katalin etológus.

Sokak számára ismerős lehet a „farokrágás” jelensége, de inkább homokba dugjuk a fejünket, mert nem esik jól a sonka, kolbász, tarja vagy dagadó, ha közben az érintett állatok szenvedéseire gondolunk. Nem vagyunk álszentek: az emberi szervezetnek szüksége van állati fehérjékre, zsírokra, a húsételek kultúránk szerves részét képezik, és ekkora népesség eltartásához valóban szükséges a nagyüzemi állattartás.

A kérdés az, hogy a XXI. században mit tartunk magunkhoz méltónak. Vajon hajlandók vagyunk-e áldozni azért, hogy a táplálékunkat adó állatok természetes igényeikhez közelebb álló körülmények között éljék le rövid életüket? Tömegek szurkoltak Fagyi, a teljesen életidegen módon egy stéghez fagyott róka megmentéséért, jégen botladozó őzhöz vonul ki a tűzoltóság, vagy fáról mentik a macskát „létrás autónak” nevezett létraszerrel, miközben kissé kisarkítva

a nagyüzemi állattartó telepek többségében a legfőbb cél a maximális nyereség, aminek az ott tartott állatok fizetik meg az árát.

A morális következtetések megfogalmazása ugyanakkor legyen az újságíró, de leginkább az olvasók/hallgatóság feladata. A puszta tudományos tényekre alapozva tartotta előadását Maros Katalin a Magyar Természettudományi Társulat (MTT) minapi konferenciáján Válogatós tyúkok, kíváncsi disznók és érzelmes marhák címmel. Mondandójának lényege, hogy a nagyüzemi körülmények között tartott haszonállatok számos esetben nem tudják kiélni az ösztönös viselkedésformáikat, ami gyakorta a kívülállók számára „furcsa”, természetellenes magatartásokhoz vezethet, legyen szó bármilyen fajról – például házi tyúkról, sertésről vagy szarvasmarháról.

Laikusként a disznóknál megfigyelhető farokrágás a legmegdöbbentőbb, miközben egymagában az egész problémakört megvilágítja – ezért e jelenségről kérdeztük az etológus kutatót.

Szó szerint lerágja a farkát

A házi sertések – ösztöneik tekintetében – szinte teljesen megmaradtak olyannak, mint vadon élő őseik. A mindennapjaik során ugyanazon tevékenységeket folytatnák, mint a vaddisznók, melyeknek aktívan töltött idejük 75 százalékát a táplálékkeresés tölti ki, ami esetünkben napi 8 órát jelent. Ehhez pedig többek közt olyan tipikus viselkedési formák járulnak, mint a turkálás, legelészés, rágcsálás – mindezt több száz hektáron mozogva – szinte onnantól kezdve, hogy a világra jöttek. És ez nem valamiféle mellékes vagy tanult viselkedés, hanem több száz ezer évnyi evolúciós fejlődés terméke, minden egyes sertés természetes igénye kortól és fajtától függetlenül.

Okos, kíváncsi állatok, intelligenciájuk a kutyákéhoz mérhető, a nagyüzemi sertéstartó telepeken viszont szinte semmiféle olyan ingerrel nem találkoznak, mint a természetben. A táplálékuk eléjük van öntve, jellemzően olyan formában, hogy gyakran még rágniuk sem igen kell. Nem csoda, ha »rommá unják” magukat

– mondja a 24.hu-nak Maros Katalin.

Emellett – praktikus okokból – igen zsúfoltan tartják őket, a magyar állatvédelmi törvény szerint a sertés súlyának függvényében, egyedenként minimum 0,4–0,65 négyzetméternyi szabad alapterületet kell biztosítani (azaz fél és egy négyzetméter közötti terület jut egy-egy állatra).

Nem akarunk elveszni a részletekben, de a kutatók legalább 20 különböző tényezőt mutattak ki, ami szerepet játszhat a farok- és fülrágás kialakulásában. Ide tartozik például

• az alomanyag (például szalma) teljes hiánya,
• a rossz minőségű levegő
• vagy a szűkös élettér.

Amikor farokrágásról beszélünk, a gyakorlatban pontosan az történik, amire gondolunk: az egyik állat a szájába veszi a másik farkát, ritkábban a fülét, és harapdálja, rágcsálja. Kezdetben csak kisebb karcolásokat, de idővel súlyos sebeket ejt rajta, egy 2007-es jelentés szerint a jelenség az európai sertéstelepek 30–70 százalékát érinti.

Az áldozatok eltérően reagálnak, laikusként a legmegdöbbentőbb, hogy egyesek rezignáltan, mozdulatlanul tűrik a kisebb csócsálásokat. Mások viszont visítanak, menekülnek, visszatámadnak, széles a skála, de az biztos, hogy az ilyen csetepaték stresszelik a többi állatot is, és még inkább növelik a sérülések kockázatát.

Kínjában beleharap

A jelenségnek a legkevésbé az agresszióhoz van köze, az etológusok alapproblémaként a helyszűkét, az ingerszegény környezetet és a takarmányozás módját, illetve a táplálék mennyiségét és minőségét emelik ki a kiváltó okok közül. Előbbi kettőről már ejtettünk szót, nézzük az utóbbiakat. A kutatók szerint egyes tápanyagok hiánya és/vagy a nem megfelelő mennyiségű táplálék aktiválja az állatok kereső viselkedését. Normál esetben elkezdnének élelem után kutatni, ám a hizlaldában hiába is próbálkoznak, nincs hol keresgélni és a kereső viselkedés előbb-utóbb a társak „kiálló testrészeire”, főként a farkukra és a fülükre irányítódik át.

A sertések társas állatok, szinkronizált a viselkedésük, ami azt jelenti, hogy a természetben a konda tagjai minden tevékenységet nagyjából egyidőben végeznek. A telepeken viszont az etetőkhöz sokszor csak a disznók egy része fér hozzá egyszerre, a gyengébb egyedeket kilökik, hátra szorítják, ők pedig ettől gyakran frusztráltak lesznek, és elkezdik rágni az előttük eszegető társaik farkát.

A farokrágást alapvetően az általános stressz-szint emelkedése váltja ki, és emiatt egyes állatok mondhatni rákapnak a művelésére

– összegzi az etológus.

Fájdalmas tüneti megoldás

A farok sérülése természetesen a gazdálkodó számára is kárt okoz, a kezelés, a gyógyszerek, a fertőzésveszély elhárítása mind-mind nem kívánt kiadás. Megoldásként világszerte elterjedt az állatjóléti szempontból igencsak megkérdőjelezhető farokcsonkolás, amit jellemzően bódítás és fájdalomcsillapítás nélkül végeznek el az éppen világra jött, párnapos malacokon. Maros Katalin kiemeli: a vágás a farokcsigolyáknál történik, nem kérdés, hogy fáj nekik, jelentős stresszként élik meg, ami még napokkal később is látszik a viselkedésükön. Nem is beszélve arról, amit szintén tudunk: a lecsonkolt farok területén fájdalmas neurómák képződhetnek, ami az állatok egy részének egész életükön át tartó fájdalmat okozhatnak.

Mi lehet az állatbarát megoldás? Ahol a farok csonkolása tilos, mint például Finnországban, ott megpróbálnak a disznóknak ingergazdagabb környezetet biztosítani. Kutatások igazolják, hogy már egy kevés beszórt szalmában is elturkálnak, csócsálgatnak, és nem egymás farkával vannak elfoglalva. Korábban közröhej tárgya volt, hogy játékot „kell” biztosítani a malacoknak, de működik: belógatott kötéllel, a karámra kötött bármilyen tárggyal már részben kiélhetik kíváncsiságukat, illetve rágási kényszerüket. A látszólag pofonegyszerű szalmás megoldás viszont a legtöbb helyen azért nem működik, mert

a malacok egy rácson taposva élik az életüket, hogy könnyebb legyen a helyüket tisztán tartani. A rácsra viszont nem lehet szalmát tenni, mert eltömi a rendszert.

A kutatók tapasztalatai szerint jó lenne az etetők számát, a férőhelyet növelni, alomanyagot tenni az állatoknak, illetve természetes fényt és jobb szellőzést biztosítani az istállókban, és ezzel a fő rizikófaktorokat is jelentősen csökkenthetnénk. A legfontosabb viszont az lenne, hogy a vásárlókat is tájékoztassuk a jelenségről: legyen számukra választási lehetőség. A termékek jelölése a boltokban lehetőséget adna a tudatosan vásárlóknak arra, hogy lássák, milyen tartási módban élő állattól származik az adott termék. Az emberek így a választásukkal mondhatnának véleményt arról, hogy mindez érdekli-e őket, támogatják vagy ellenzik-e az adott tartási módot. De ahhoz, hogy ezt megtehessék, tájékoztatni is kellene őket.

The post Azért vágják le a malacok farkát, nehogy lerágják egymásét first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu