Ha jön a Tisza, mind megdöglünk – mondta egy idős nő Salgótarjánban, amikor az ott készülő riportunk során szavazókkal beszélgettünk arról, hogyan képzelik a választás utáni időszakot. Lehetne ez kiragadott, extrém mondás is, de sajnos nem az: 2026 tavaszán a politika egyszerre tartja a várakozás izgalmában és rettegésben az embereket.

Áprilisban a jelenlegi kormánynak mindenképp vége, és vagy a Tisza, vagy a Fidesz-KDNP alakít új kormányt. De hogyan tovább? Mi lesz velünk, ha nem az nyer, akire voksoltunk? Meggyőződésem, hogy a húsvéti hagyomány is segíthet erre a kérdésre érvényes választ adni.

A Tisza szimpatizánsai részéről – akár az utca emberét kérdezzük, akár a kommentfolyamokat böngésszük – a jövőről szóló tipikus elgondolás az, amit Magyar Péter is állít: a sorsunkról döntünk április 12-én, és nincs második esély. Most vagy soha – szól a szlogen, azt sugallva, ha nem sikerül a Tiszának átvenni a hatalmat, nincs több lehetőség a NER leváltására. A NER folytatása pedig a rendkívül sötét jövőt jelenti:

• az Európai Unióból és a jelenlegi szövetségi rendszerből való kiszakadás rémképe sejlik fel,
• az oroszok visszajövetele,
• valamiféle belorusz, akár észak-koreai típusú rezsim,
• a gazdaság és a közigazgatás összeomlása,
• pusztulás, nyomor, halál.

„Nem bírunk ki újabb négy évet”, „ha a Fidesz marad, ebből az országból menekülni kell” – így vélekednek sokan az ellenzéki szavazók közül.

A kormánypárt szimpatizánsai pedig azt a leckét kapták a propagandától, hogy a Tisza megválasztása esetén fiainkat besorozza katonának a Zelenszkij, Magyar Péter, Ursula von der Leyen triumvirátus, és kiküldik őket a frontra, hogy meghaljanak Ukrajnáért. Ráadásul valami rejtélyes módon hazánkat Ukrajnához akarják csatolni, nem tudom másként fordítani a „Nem leszünk ukrán gyarmat” jelszót a március 15-ei Békemeneten.

S hogy ne zavarodjanak bele az elviselhetetlen félelembe, mindkét tábor igyekszik biztosra venni, hogy a másik oldal nem alakíthat kormányt. De mi van, ha mégis?

Attól tartok, több millió magyar ember számára az április 12-éről 13-ára virradó éjszaka masszív pánikban fog telni. A következő időszak pedig lázadással, tagadással, depresszióval, menekülési késztetéssel. És haraggal, megvetéssel azok iránt, „akik miatt ide jutottunk” – a győztes tábor szavazói iránt.

Az értékkonszenzus hiánya mint „magyar sors”

Mindig, mindenütt nagy várakozás övezi a választásokat, de a most következő hazai voksverseny tétjei politikatörténeti távlatban is extrémnek számítanak. A reménykedésnek és rettegésnek ilyen zaklatott váltakozása nem volt tapasztalható a rendszerváltozás óta, és ennek többféle oka van.

Egyrészt: egy tizenhat éve tartó, folyamatosan az autokrácia felé tolódó, mélyállamot kiépítő, az országot önképére formálni igyekvő rezsim látszik a végnapjaihoz közeledni, s ha ez bekövetkezik, az minden patetikus túlzás nélkül történelmi pillanat lesz. Az ilyen pillanatok pedig mélyen érintenek minket érzelmileg.

De vannak kulturális okok is a háttérben. Talán nem egészen korrekt az összehasonlítás, de Svájcban, Dániában, Norvégiában vagy Írországban egy választás közeledte nem vált ki egzisztenciális szorongást az emberekből. Mégpedig azért nem, mert ezek konszenzuális társadalmak, ahol az alapvető értékek tekintetében nincs vérre menő vita, és a közmegegyezés rég meghúzta a határokat, amiket egy politikai hatalom vagy a kihívója nem léphet át.

Ezekben az országokban is zajlanak heves polémiák, és mindenki szurkol a kedvenc pártjának, de van egy közös tudás arról, hogy az állam és a hozzá kapcsolódó intézményrendszer stabil, tehát alapvetően nem függ politikai kurzusoktól.

A magyar társadalom jóval szerencsétlenebb helyzetben van: nálunk hiányzik a széleskörű értékkonszenzus, és a politika nemhogy nem riad vissza a határok feszegetésétől, hanem egyenesen a mezsgyék felszámolásáról szól, különösen az elmúlt tizenhat évben. Az állam az intézményeivel együtt szétmállóban van – ezt számos példával lehet alátámasztani, a leginkább aktuális az, hogy kiderült, a titkosszolgálatok politikai irányítás alatt működnek –, a közvagyon pedig az aktuális rezsim martaléka.

Mindebből adódóan a magyar népből az elmúlt évtizedekben kiveszni látszik a „mi”-tudat: az az érzés vagy inkább meggyőződés, hogy végső soron – történjen bármi – mégiscsak egy csapat vagyunk.

Ehelyett, szociológusok ezerszer leírták, az emberek politikai alapélménye az, hogy

• vagyunk mi, az igazak és hazaszeretők,
• és vannak ők, a bűnösök és hazaárulók.

A társadalmunk alapból szélsőségesen polarizált és rendkívül ideges. Erre az állapotra érkezett egy meglehetősen durva kampány fenyegetésekkel, zsarolásokkal, elképesztő indulatkitörésekkel és botrányokkal.

Itt tartunk most, egy héttel a választás előtt.

Amit NER-nek nevezünk, annak mindenképp vége

A közvélemény-kutatások adatai szerint jelenleg a Tisza győzelme látszik valószínűbbnek, de a meccs kimenetele még mindig kétesélyes, és győztest csak április 13-án lehet hirdetni. De vajon indokolt-e az ellenzéki félelem attól, hogy ha valamilyen úton-módon a Fidesz alakít ismét kormányt, a hazának vége? Szerintem több okból sem.

Először is: bár a kormány igyekszik elhitetni, hogy a helyzet olyan, mint négy éve volt, a valóság az, hogy nem 2022 van a naptárban, hanem 2026. Ebből a tényből pedig számos érdekes következtetés adódik.

• Az már a mai állás szerint is kizárt, hogy a Fidesznek ismét alkotmányozó többsége legyen, és mivel a kétharmadtól el kell búcsúznia, egy esetleges újabb Fidesz-kormány csak jóval szűkebbre szabott mozgástérrel képzelhető el.
• Ha a Tisza most alulmarad, akkor is biztos, hogy a párt a parlamentben és az országos mozgalom szintjén korábban nem látott mértékben egységes és erős ellenzéke lesz a kormánynak.
• Az is világos, hogy a Fidesz veszített társadalmi bázisából, miközben az elmúlt két évben kialakult a Tisza és szimpatizánsai képében egy öntudattal bíró, az akaratát artikulálni és demonstrálni képes, országosan több milliós tábor.

És ami a legfontosabb, és nagyon hiányzott az eddigi közéletből: az elmúlt években megjelent és szót követel magának a hatalomkritikus fiatalok tömege.

S mindezt már nem lehet visszacsinálni.

Ha a Fidesz szűk többséggel nyer, nézetem szerint ahhoz hasonló „béna kacsa” kormányzást tud csak produkálni, amilyen az MSZP kormányzása volt 2008 után. A kisebbségi kormányzás érzete akkor is megvalósulhat, ha megvan a matematikai többség, de a politikai dominancia és a széles társadalmi felhatalmazás és vele járó erkölcsi legitimáció már elveszett – különösen, ha csak a választási rendszer sajátosságai miatt marad hatalmon az eddig mindenhatónak hitt kormány.

S ha mindezt továbbgondoljuk, nem tűnnek reálisnak az apokaliptikus forgatókönyvek. Kiléptetné Orbán az Európai Unióból Magyarországot? Ez szerintem a lehetetlennel határos, hiszen a maradék bázisát is veszélyeztetné vele; a magyarok döntő többsége továbbra is úgy gondolja, hogy az ország helye az unióban van. Márpedig egy jövőbeni, épphogy hatalmon maradó, teoretikus Fidesz-kormány semmit nem szeretné kevésbé, mint további népszerűségvesztést; nem beszélve arról, hogy a romokban heverő gazdaságnak a jövőben minden eddiginél inkább szüksége lesz az uniós pénzekre, ami súlyos kompromisszumkényszert jelent a Fidesznek.

A helyzet annyit változott a legutóbbi választás óta, hogy egy Fidesz-kormány a puszta túlélése érdekében 2026-tól kénytelen lenne az autokratikus irány helyett – ha fogcsikorgatva is – szóba állni a néppel, és elmozdulni valamiféle konszenzuálisabb vezetési modell felé. Egy kormány, és ezt Orbán Viktor pontosan tudja, nemcsak választási ciklusok végén tud megbukni: ha semmilyen eredményt nem tud felmutatni, és elkopik a bázisa, a legitimációs válság és belső konfliktusok miatt menet közben is lemondásra kényszerülhet.

A magam részéről arra mernék nagy tétet tenni, hogy Orbánnak mint omnipotens vezetőnek és a mindent átható Fidesz-uralomnak – egyszóval mindannak, amit köznapi értelemben 2010 óta a NER jelent – az idén mindenképpen vége, mégpedig a választás kimenetelétől függetlenül.

A „nem e világból való” ország

Amikor elkezdtem az írást, azon töprengtem, hogy lesz ebből húsvéti cikk. Sokat küszködöm a dilemmával, hogy egyházi eredetű ünnepeken hogyan lehet hívőként – olyasvalakiként, akinek az ünnep spirituális tartalommal bír – érvényesen szólni mindazokhoz, akiknek más az ezzel kapcsolatos megélésük.

Ilyenkor rendszerint arra jutok, hogy hittől és világnézettől függetlenül ezek az ünnepek bizony kínálnak közös témát, mert a kereszténység Európában nemcsak hit, hanem mindannyiunk közös kultúrája és hagyománya is. Ennek a hagyománynak az eredete pedig Jézus alakja és tanítása, úgy, ahogy az evangéliumi iratokban találkozunk vele.

Nem gondolom, hogy a keresztény hagyomány talaján állva meggyőzően lehetne érvelni bármelyik politikai entitás mellett. Ezt a kísérletet meghagynám azoknak, akik – nézetem szerint helytelenül – megpróbálnak Krisztusra hivatkozva politikát csinálni; hosszú és csúfos ennek a története. Azonban a politika sokkal többről szól, mint az aktuális választásokról. Valójában nem a politika szól a választásokról, hanem a választások arról, hogy milyenné lett a politika. S a politika fogalomkörébe tartozik az egész közélet: minden, amit egy nép vagy egy nemzet mint politikai közösség átélhet, beleértve azt felfokozott, hisztérikus érzületet, ami manapság jellemző.

S ennek nagyon is sok köze van Jézus alakjához.

Az evangéliumokban azt olvassuk, hogy a názáreti vándortanítót politikai vezetővé kívánta tenni a népe, hogy megszabadítsa őket a római elnyomás alól. Mindezt Pilátus már vádként fogalmazta meg felé, mire Jézus azt felelte: „Az én országom nem a világból való” (Jn. 18,36). Amivel nem azt közölte, hogy a követőinek valami éteri, politikamentes világban kell élniük. Nem azt mondja, hogy a politika csekélység, aminek isteni szférákból nézve nincs jelentősége, hanem éppen az ellenkezőjét: hogy a nemes értelemben vett politika, a „krisztusi országlás” sokkal több, mint az a dilemma, hogy ki legyen a következő vezető. „Az Isten országa bennetek van” – mondja Jézus más helyen. (Lk. 17, 21.)

Az ideális ország, az ideális közösség, sőt az ideális vezetés elsősorban belső hozzáállás, morális integritás kérdése. Ezer szálon nyúl bele a politika az életünkbe, a boldogságunk vagy boldogtalanságunk végső soron mégsem függhet tőle.

Ha az Isten országa bennünk van, az azt jelenti, hogy a boldogságunk kulcsa is bennünk van, és ezt a kulcsot még jelképesen is botorság lenne a politikai vezetők kezébe adni.

Sokkal fontosabb – főleg, ha az ünnep miatti átmeneti fegyvernyugvás egy kis lehetőséget ad rá – átgondolni, milyenek a személyes relációink. Azt hiszem, boldogok elsősorban a személyes viszonyainkban és a kötődéseink megélésében vagyunk, ezért van elemi szükségünk barátságra és szerelemre, rokoni és családi kapcsolatokra. Érdemes föltenni a kérdést, hogy megszakadtak-e barátságok, akár jószomszédi vagy kollegiális viszonyok, esetleg rokonságon, családon belüli szálak politikai nézeteltérések miatt. Mert ha igen, akkor talán valahol cél tévesztettünk, megfordult a fontossági sorrend.

Lehet béke, mert nem vagyunk a politika áldozatai

A másik, amire a húsvéti üzenet ráirányíthatja a figyelmet, maga a béke. „Békesség néktek”, így köszönti Jézus feltámadása után a tanítványait (Jn. 20,19.), ami abban a korban és időben egyszerűen így hangzott: sálom. Az Újszövetség a görög eiréné szót használja a békére, de annak jelentéstartalma mögött szinte mindenhol a héber sálom áll, ami nem egyszerűen a háború hiánya (ahogy a politika ma használja), hanem belső megelégedés, teljességérzet, megnyugvás és ebből fakadóan a közösségben is jelen levő harmónia.

Harmónia önmagunkkal, embertársainkkal és Istennel.

A húsvéti hagyomány szerint az Istenfiú meghal az emberért, a bűntelen a gyarlókért. Karl Barth, a XX. század nagy svájci protestáns teológusa, a Harmadik Birodalom egyik legfontosabb egyházi bírálója mondja el, mit tudunk kezdeni az úgynevezett másság problémájával: eszünkbe vésni, hogy az Isten „egészen más” (totaliter aliter), Krisztusban mégis önmagát adja értünk, amikor megszületésének, halálának és a feltámadásának misztériumában, valamint az eucharisztiában eggyé lesz mindannyiunkkal. Amiből az következik, hogy

a társadalomban végső soron nincs ők és mi, csak mi vagyunk.

Innen kezdődik a béke, amit nem megteremteni kell, egyszerűen csak észrevenni.

Ha jól figyelünk, megláthatjuk, hogy a fekete és a fehér, a migráns és az őshonos, az ateista és a keresztény, az arab és a zsidó, a fideszes és tiszás mind ugyanolyan ember. Ugyanazok az örömeink, a félelmeink, a vágyaink, ugyanúgy tudunk fázni, menekülni, meghalni, de éppen úgy tudunk jólétben és szeretetben élni. Keresztény terminológiával élve, ugyanarra a kegyelemre van szüksége mindannyiunknak.

Sajnos, képesek vagyunk arra is, hogy a szerintünk „másmilyen embert” kirekesszük és kiiktassuk, de azzal önmagunkat és a világot is tönkretesszük. Vagy épp az országot, amelyben élünk.

Meggyőződésem, hogy nem vagyunk a politika áldozatai. A dolog nem úgy áll, hogy „azok ott fönt” eldöntik a sorsunkat. Ugyanis akiknek hatalmuk van, azok is közülünk valók, a mi akaratunkból merítenek legitimációt, a vágyaink, vagy épp a félelmeink és frusztrációink hívják életre és segítik hatalomra vagy döntik vesztes pozícióba őket. Ráadásul végső soron ők is mi vagyunk, ilyen értelemben sincs két tábor: a hétköznapi életből vezetnek az utak politikai elitbe, ahogy vezetnek visszafelé is.

Mindezzel nem akarom azt mondani, hogy ne volna izgalmas, és ne bírna nagy téttel a választás. Csak épp nem kell, hogy a személyes integritásunkat érintse a kimenetele. Nem fogunk „beledögleni”, legyen bármi is az eredmény, és rég rossz lenne, ha a személyes boldogságunk függene tőle, ki kormányozza 2026-tól az országot.

A választás előtti hatalmas zajban szerintem érdemes megállni néhány pillanatra, és csak úgy egyszerűen örülni a tavaszi időnek. Minden kertben virágzik a cseresznye, a gazda pártállásától függetlenül.

The post Balavány: Tényleg vége mindennek, ha a másik oldal nyer a választáson? first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu