Fel tudod idézni azt az eseményt, amikor először tudatosult benned, hogy a következő orosz támadásba akár bele is halhatsz?
A legelső légiriadónál volt ez, amit átéltem. 2022 márciusában történt, nem sokkal a háború kitörése után. Lvivben voltunk egy önkéntes csapattal, és hajnali hatkor arra ébredtünk a szállodában, hogy megszólalnak a szirénák.
Abban a pillanatban elöntött a jeges rémület, hogy valami most felém repül a levegőben, és meg akar ölni.
Túléltük, és néhány órával később olvastam, hogy a rakéta Lvivtől 40 kilométerre csapódott be, ahol külföldi önkéntes katonákat zsúfoltak össze egy táborban. Több mint 35-en meghaltak. Azt tudni kell, hogyha felszáll egy repülőgép az oroszoknál vagy Kelet-Ukrajnában, az potenciálisan elérheti a nyugati végeket is, így a háború elején, ha felszállt valami, akkor az egész országban megszólaltak a szirénák, és csak amikor kiderült, hogy konkrétan merre tart, akkor hallgattak el a nem érintett területeken. Kevés éles légiriadó volt Lvivben az elmúlt három és fél évben, de ez pont olyan volt.
Harkivban viszont annál többet hallhattál tavaly szeptember óta. Hozzá lehet szokni?
Teljesen megszoktam most már. Van egy erős pszichológiai hatása persze, de egy idő után annyira hozzászokik az ember, hogy szinte „hiányzik” napközben. Olyan, mintha nem csicseregnének a madarak, nagyon fura. De például a robogók hangja nagyon hasonlít a Shahed drónok vagy robotrepülőgépek hangjára, ezekre inkább érzékeny lettem.
Az első légiriadós élmény volt ijesztőbb, vagy annak a felismerése, hogy mára annyira természetes a sziréna, hogy madárcsicsergéshez hasonlítod?
Az utóbbi, egyértelműen. Ijesztő, hogy az emberek mennyire hozzászoknak ehhez, de valahol érthető és törvényszerű is, hiszen nem lehet állandó félelemben élni éveken keresztül. Az én esetemet úgy befolyásolja ez, hogy most már inkább arra kell figyelnem, ne válljak túl könnyelművé, ne essek át a ló túloldalára. És ebben nincs segítségemre, hogy ennyire megszoktam a légiriadókat.
2022-ben önkéntesként voltál Lvivben, tavaly viszont kiköltöztél Harkivba, Ukrajna keleti csücskébe. Egy olyan régióba, ami bár ukrán kézen van, de nagyon közel a fronthoz.
Nagyon felháborított, ahogy az ukrajnai helyzetet Magyarországon kezelték és kezelik, hogy mindenkinek megvan a saját meggyőződése, és annak hisz. Én szeretnék tiszta lelkiismerettel odaállni mások elé, hogy el tudjam mondani: ott voltam, és a saját szememmel láttam. Nem titok az sem, hogy érzékeltem egy piaci rést, mert a magyar sajtóban előttem nem volt senki, aki állandó jelleggel ott lett volna és tudósított volna a front közeléből.
Pedig rengeteg elmesélni való történet van, olyan sok, hogy még az ukrán sajtóban is lehetetlen beszámolni mindenről. Ukrán oldalon egymillió ember van fegyverben, a családjukkal együtt potenciálisan 4–5 millió ember, aki közvetlenül érintett. És mindenkinek megvan a saját sztorija, nemcsak szomorúak, hanem felemelőek is. De igazság szerint én is csak egy kis csuporral próbálom kimerni az óceánt.
A családod mit szólt ahhoz, hogy a front közelébe költözöl?
Aggódnak borzasztóan, most már talán egy hangyányival kevésbé, de féltenek. Közben örülnek a sikereimnek, és várnak haza. Tudom, hogy azzal, amit csinálok, óriási érzelmi és mentális terhet rakok rájuk, amit rettenetesen sajnálok, de úgy gondolom, felnőttként jogom van úgy dönteni, hogy ennek ellenére is csinálom. Lebeszélni egyébként az elején sem akartak, mert megbíznak abban, hogy tudom, mit csinálok, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Egyébként már kiskoromban is haditudósító szerettem volna lenni, szóval tudták azt is, hogy most megvalósíthatom a gyerekkori álmomat.
Hogyan lehet ehhez hozzáfogni?
The post „Biztosan nem várnám meg, hogy foglyul ejtsenek az oroszok” – interjú Győri Boldizsár haditudósítóval first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
