Borzas hajú, csodálkozó szemű, tizenkilenc esztendős gyerek. Hétszer kísérelte meg az öngyilkosságot.
Így jellemzik József Attilát élete első interjújában, amit tizenkilenc évesen adott. A Ma Este című színházi lap szerzője, Márer György később össze is barátkozott a fiatal költővel. Bizonyára nem rosszindulatból emelte ki az öngyilkossági kísérleteket, de annyi biztos, hogy megalapozta a nehéz sorsú, nélkülöző és labilis költő imázsát, amelyet egy-egy későbbi interjúban József Attila maga is felvállalt.
Az őrület peremén szédelgő, önpusztító művész mítosza és szerepmintája természetesen nem csak József Attilához kapcsolódik. Ám a magyar irodalom történetében alighanem ő az, akinek vélt vagy valós mentális betegségei a leginkább befolyásolják az utóéletét, verseinek hatás- és befogadástörténetét.
Befolyásolják vagy egyenesen meg is bélyegzik.
„Ha az interneten beütjük József Attila nevét, akkor csak úgy ömlenek ránk a különféle írások József Attila lelkecskéjének milyenségéről, amit sajátos módon, egy furcsa huszárvágással, a verseiből próbálnak megérteni. Ha pedig a tudósok a verseit »elemzik”, akkor a legtöbb esetben – tisztelet a kivételnek – pszichológiai szakszavak jutnak eszükbe” – mondja lapunknak Cseke Ákos filozófus.
„Ez egy rémületes helyzet, ugyanis azt jelenti, hogy József Attiláról, akinek a verssorait gyerekkorunk óta dünnyögjük magunkban, akiről a legapróbb magyar faluban is utca van elnevezve, a magyar társadalom legnagyobb részében az a kép él, hogy nem volt normális, hogy őrült volt, hogy bolond volt, hogy mentális problémákkal küzdött, anyakomplexusa volt, s a többi. József Attila lelkének vizsgálata a versek vizsgálatának helyére lép, és ami talán még rosszabb: ez a bogarászás áll az olvasás helyébe. Betegségek tüneteit bogarásszák az írásaiban. A legrosszabb ebben az, hogy még azok sem olvassák József Attila verseit, akik nagyítóval vizsgálgatják őket, hiszen nem olvasnak, a szó legnemesebb értelmében, hanem csak lelki abnormitások után kutakodnak bennük.”
Ebben a cikkben más utat választunk. Nem lelki abnormitások után kutatunk a versekben, hanem arról kérdezzük a költő életművének kutatóit, hogy miként került kapcsolatba a pszichoanalízissel József Attila, és hogyan fogalmazta meg verseiben a terápiás ülésekről alkotott képét.
Betegnek vagy egészségesnek tartotta-e őt a környezete, és miként telepedett rá költészetére a pszichoanalitikus értelmezések hagyománya?
Az értelemig és tovább
Ez József Attiláról szóló cikksorozatunk, Az értelemig és tovább negyedik része. A cikksorozatban irodalomtörténészek, József Attila-kutatók segítségével igyekszünk közelebb hozni és megérteni a százhúsz éve született költő életének és pályájának néhány kulcsmozzanatát. Hogyan értjük, hogyan olvassuk ma József Attilát, és miként olvashatnánk máshogy? A negyedik részben Cseke Ákos filozófus, a párizsi Liszt Intézet tudományos és kulturális ügyekért felelős diplomatája, Tverdota György, a József Attila Társaság elnöke és a Gondoljátok meg, proletárok, illetve A város peremén című József Attila-monográfiák szerzője, valamint Széchenyi Ágnes, az ELTE HTK Irodalomtudományi Kutatóintézet tudományos főmunkatársa volt a segítségünkre. A sorozat eddig megjelent részei ide kattintva olvashatók.
The post „Bolondnak kiáltjuk ki a legnagyobb költőnket, és ezzel magunkat zárjuk el a verseitől” – segített vagy ártott József Attilának a pszichoanalízis? first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
