„Borzalmas show-műsort” rendeztek Jézus kivégzéséből

A rómaiak nemcsak megölni akarhatták Jézust, hanem megalázni, kigúnyolni, megkínozni mint a zsidók királyát. Jézus mítoszát akarták elpusztítani egy jól megrendezett, borzalmas show-műsor keretein belül

– mondja a 24.hu-nak Visi Tamás történész.

Júdás árulása, Pontius Pilátus ítélete, a nép választása, Jézus útja a Golgotára, a kereszthalál kínjai, majd a feltámadás – a húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe, jelenetei pedig az Újszövetség talán legszélesebb körben ismert részei. Mindannyian tudjuk, mi és miért történt: Krisztus önként vállalta a kereszthalált, hogy megváltsa az emberiség bűneit. De mi van akkor, ha elvonatkoztatunk a vallástól, és kizárólag a történelmi gyökereket vizsgáljuk? Ki és milyen vádak alapján szabta ki ezt az akkoriban is kifejezetten kegyetlen büntetést? Mi volt Jézus mint történelmi személy – akit ebben a cikkünkben vándorló ördögűzőként mutattunk be – kivégzésének a jogi alapja? Minden jel a rómaiakra utal, miközben a háttérben okkal feltételezhetjük a zsidó elit közreműködését, Kajafás főpap pedig megmenthette az apostolok életét – Dr. Visi Tamás ókortörténésszel, az olomouci Palacký Egyetem docensével beszélgettünk.

Kínhalál és elrettentés

A kétezer éves, a világ legnagyobb vallásának alapját képező történettel kapcsolatban nyilván nem meglepő kezdés, hogy valójában nincsenek megbízható, elsődleges forrásaink. Sőt, valójában egyetlen ilyennel rendelkezünk, azzal sem a maga fizikai valójában, hanem átirat formájában: a kereszt feliratával. Názáreti Jézus, a zsidók királya, hirdeti ma is a keresztábrázolásokon az INRI – latinul Iesus Nasarenus Rex Iudaeorum, itt írtunk erről részletesen – rövidítés. Ha nem is ebben a formában, de a zsidók királya biztosan szerepelt Jézus keresztjén.

A keresztre feszítés római ítélet-végrehajtási módszer volt. Velejárója pedig, hogy vagy a keresztre vagy az illető nyakába akasztott táblára írták a bűnét, amiért meg kellett halnia

– fogalmaz Visi Tamás. Hozzáteszi: a zsidók soha nem alkalmazták ezt a kivégzési módot, egyértelmű római szokás volt, méghozzá a legelvetemültebb bűnözőkkel szemben.

Nem pusztán borzasztó kínokat akartak vele okozni az adott személynek, hanem elrettentésnek is szánták mindenki másnak: ez lesz a sorsod, ha hasonlóan cselekszel. Spartacust és a lázadó gladiátorokat is így végezték ki, miután a harcokba csaknem beleroppant a birodalom – mindenáron el akartak kerülni egy újabb rabszolgafelkelést.

Rendbontó vagy zsidó Spartacus?

Az evangéliumok mind azt állítják, Jézust Pontius Pilátus parancsára római katonák vetették keresztre, mindezt összevetve a fentiekkel tehát elég egyértelműnek tűnik: a római helytartó ítélte őt halálra. Márpedig ez esetben a római jog alapján született a döntés, a helytartók tipikusan lázadás megtorlására és – elrettentő erejénél fogva – a tömeg kontrollálására alkalmazták birodalomszerte. A kutatók egyetértenek abban, hogy

Jézust valóban Pilátus ítélte halálra azért, mert lázadónak tartotta.

Wikimedia Commons Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt című festménye 1881-ből.

Innentől kezdve azonban bajban vagyunk, hiszen a konkrét vádpontokat nem ismerjük, nem tudjuk, miért számított lázadónak a római hatalom szemében. Itt már véget ér a konszenzus, számos hipotézis létezik. A legvadabb talán, hogy Jézus fegyveres felkelést akart kirobbantani a római uralom ellen, és egy felszabadító háborút szervezett. Erős, már-már perdöntő érv e hipotézissel szemben, miszerint semmi nyoma fegyveres frakciónak a korai kereszténységben, egyáltalán nincs arra utaló nyom, hogy bármikor bárki is közülük fegyvert akart volna fogni a megszállók ellen, még a későbbiekben sem.

Ha viszont Jézust nem tekinthetjük zsidó Spartacusnak, akkor mégis mivel érdemelhette ki a kereszthalált? Egy jóval inkább támogatott elmélet a jól ismert jelenetet emeli ki, amikor nem sokkal letartóztatása előtt Jézus bement a templomba, és kiűzte onnan a kufárokat. Pénzváltókról lehet szó, tisztes vagy kevésbé tisztes haszonnal váltották hivatalos helyi fizetőeszközre a templomi adók befizetéséhez a különböző pénzfajtákat.

Ha ez valóban megtörtént, kétségkívül súlyos rendbontásnak tekintették, és nem kizárt, hogy a helytartóban felmerült miatta Jézus félreállítása

– jegyzi meg a történész.

Király, trónkövetelő

Térjünk most vissza a kereszt feliratához, a zsidók királyához. A római császár érthető módon nem tűrhette hatalma megkérdőjelezését, ha valaki királynak nevezi magát, azzal felségsértést követ el. Nagyon komoly bűn, a római logika szerint teljesen indokolt a halálbüntetés. Csakhogy nem tudjuk, Jézus valóban a zsidók királyának nevezte-e magát, netán követői kritikus méretű tömege tartotta-e őt annak.

Amennyiben e gyanú felmerült, a templomi rendbontással együtt már megállhat a keresztre feszítéssel büntetendő vád: felségsértés és lázadás.

A korszakban egyébként több kalandort is ismerünk, akik valamelyik uralkodó rokonának adták ki magukat. Az ál-Néró például a meggyilkolt Néró császárként próbált szerencsét, ám témánk szempontjából fontosabb az úgynevezett ál-Alexandrosz. Az „igazi” Heródes király fia volt, az apja kivégeztette. Heródes halála után azonban felbukkant egy férfi, aki azt állította magáról, hogy ő Alexandrosz, és valóban hasonlított is az egykori hercegre. Rómába ment, személyesen Augustus császárhoz fordult, visszakérve az örökségét, az Izrael feletti hatalmat. „Karrierje” azonban még azelőtt véget ért, hogy elkezdődhetett volna, ugyanis rövid úton gályarabságra ítélték csalásért és mert uralkodónak adta ki magát a római császár ellenében.

Számunkra ez azért fontos, mert az Újszövetség Máté jóvoltából Jézus részletes családfájával kezdődik, e szerint Dávid király leszármazottja, illetve sokan annak tartották. Így pedig trónkövetelőként léphetett volna fel.

Az volt a bűne, hogy messiásnak tartották

Mindent összevetve azonban Visi Tamás úgy véli, nem volt ez ennyire e világi politikai játszma.

A legvalószínűbb, hogy Jézusnak egész egyszerűen azért kellett meghalnia, mert a követői messiásnak tartották.

A messiás zsidó vallási fogalom, egy Dávid király családjából származó személyre, egyfajta megváltóra utalt, aki virágzást, ideális állapotokat teremt, igazságos rendet hoz létre Izrael földjén. Az eredeti elképzelést később kiterjesztették az egész világ megváltására. Nem volt benne misztikum, sikeres politikusra, államférfira, hús-vér emberre gondoltak, a messiással kapcsolatos „elvárások” (mint a szenvedés, a kereszthalál stb.) a tanítványok későbbi kiegészítése.

Mindegy is, hogy maga Jézus messiásként hivatkozott-e magára vagy sem, a tanítványai annak tekintették, és ez már bőven elég lehetett, hogy a római állam lázadóként, veszélyes személyként kezelje. Magyarán Pilátusék politikai törekvésként, a császár elleni lázadásként dekódolhatták a messiás vallási fogalmát. Elég volt a keresztre feszítéshez, és indokolja a kivégzés borzasztóan gúnyos, szarkasztikus körítését, többek között a zsidók királya felirattal. Amit ugyanis az evangéliumokban olvasunk, az nem sima kivégzés volt, hanem, a történész szavaival

a királyság témája köré szervezett erőszakos show töviskoronával, palásttal, gúnyos katonai tiszteletadással és a zsidók királya felirattal a kereszten.

Amint cikkünk elején idéztük, Jézus mítoszát is ki akarták irtani, csakhogy az egész fordítva sült el. Mártírrá vált, új mítosz született: a Megváltó, aki kínhalált halt a híveiért.

Universal History Archive / Getty Images Fából készült faragvány a kereszt felemeléséről.

A főpap megkímélte az apostolokat?

Egészen nyilvánvaló, hogy Jézust nem a zsidók, hanem a rómaiak ítélték el és gyilkolták meg, ugyanakkor későbbi történelmi szempontból nagyon fontos a zsidó hatóságok szerepe. A római elnyomó hatalom elvárta a helyi politikai, társadalmi elit együttműködését a rend és a római uralom fenntartásában. Magyarán a római hatalom keze alá dolgoztak, például azzal, hogy maguk azonosították és szükség esetén le is tartóztatták a potenciás bajkeverőket. Nem egy történetet ismerünk, amikor önjelölt messiások hívei összecsaptak a római katonákkal, és a tömegoszlatások során jó páran meghaltak.

A tömegek által messiásnak tartott Jézus esetében is gondolkodhattak úgy a zsidó hatóságok, hogy a rómaiak kezére adják, mielőtt elmérgesedne a helyzet, nagyobb balhé törne ki. János evangéliumában olvassuk a főpapról, Kajafásról: „ő adta azt a tanácsot a zsidóknak, hogy »jobb, ha egy ember hal meg a népért””. Sőt, a történész fontos elemként kiemeli: János ebben egyet is értett a főpappal.

Azzal, hogy a zsidó hatóságok tartóztatták le Jézust, megkímélték az apostolokat is. A rómaiak őket is valószínűleg elfogták és kivégezték volna

– teszi hozzá.

A zsidó vallásjog alapelve, hogy lehetőleg minél több életet kell megmenteni. Ha valakit mindenképp szükséges volt letartóztatni és átadni a római hatóságoknak, akkor megtették, ám, ha nem volt ilyen kényszer, akkor inkább eltekintettek tőle. Ezért nem tartóztatták le az apostolokat.

Pilátus megkímélhette volna az életét

Végezetül egy jelenet még szervesen ide tartozik: a Biblia szerint Pilátus meg akarta kímélni Jézust, az ünnepre való tekintettel a népre bízta, hogy Jézus vagy a gyakorló bűnöző Barabás kapjon-e kegyelmet. Háromszor is nekifutott, a főpapok által befolyásolt sokaság viszont mindannyiszor Jézust akarta a keresztre, ezért a helytartó nyilvánosan megmosta a kezét: „Ennek az igaz embernek vére ontásában én ártatlan vagyok” – mondta. – „Ti lássátok!”

A híres jelenetnek nincs történelmi párhuzama, egyetlen esetet sem ismerünk, amikor római helytartó közfelkiáltásra bízta volna a kegyelmet. Igaz, a forrásanyag szűkössége okán nem jelenthetjük ki, hogy teljesen elképzelhetetlen lenne, illetve lehetett helyi tradíció, Pilátus egyéni szokása – nem tudjuk. Fontos azonban megjegyezni: az evangéliumok tendenciózusan igyekeznek a helytartót felmenteni, és a zsidó hatóságokra áttolni a felelősséget.