Texasi kopó!

Úgy 7 éves lehettem, mikor az iskolai farsangra, mint minden 7 évesnek, nekem is jelmezt kellett öltenem. Emlékszem, hogy anyukámmal napokig jártuk a jelmezkölcsönzőket, hogy cowboykalapot és hozzá dukáló ruhát vadásszunk. Ki más lehettem aznap, mint Walker, a texasi kopó – ahogy erről a föntebbi, mikrofonba visszafogott hanglejtéssel bemondott, fizimiskámat leíró jellemzés is árulkodik.

Chuck Norris a kétezres években még a magyar családok életében is – a maguk szintjén értendően fontos és jelentős – szerepet játszott, így tulajdonképpen felfoghatatlan lehet, hogy a harcművész-akciósztár valójában mekkora hatást is gyakorolt az amerikai gyerekekre.

Később kitérek rá, miért írom ezt.

Chuck Norris nem készült filmes pályára. Szinte tinédzserként csatlakozott az Egyesült Államok légierejéhez, onnan küldték egy dél-koreai bázisra szolgálatot teljesíteni. Ekkor ragadt rá a Chuck becenév. Carlos Ray Norris néven anyakönyvezték, majd a seregben egy spanyol barátja megkérdezte tőle, tudja-e, mi a Carlos angol megfelelője. Így lett belőle Charles, amit Chuckként becéznek. Ebben az időben ismerkedett meg a tangszudú koreai harcművészet alapjaival. Tehetségesnek bizonyult benne, az évek előrehaladtával több karateirányzatban is fekete övet szerzett. A hatvanas évek végén már aktív versenysportolója volt a keleti harcművészeteknek, világbajnoki címeket zsebelt be, és harcművészeti iskolákat alapított, mikor Amerikában még bőven egzotikus különlegességnek számított a karate is.

Kiválóan ismerte fel, hogy a Koreában megtanultakról hogyan kell beszélnie a hazájában: csillogó szemmel nem arról mesélt, milyen misztikus világban járt, hanem pragmatikusan tanítani kezdte, amit ott megtanult. Amerikai környezetben, amerikai fiataloknak – amerikai tempóban.

Később maga is kifejlesztett

egy módszertant Chuck Norris System néven, és hamar világossá vált környezetének:

ő az a fajta amerikai fickó, aki hidat képezhet a keleti harcművészet és a populáris kultúra között. Így is történt.

Leginkább azért, mert rengeteg hollywoodi sztár fordult meg az óráin, köztük Steve McQueen, aki maga biztatta Norrist arra, hogy filmes pályára váltson. A személyes indíttatás mellett ez anyagi oldalról is megfontolandó lépés volt, hiszen – noha temérdek iskolát nyitott – közel került a totális pénzügyi csődhöz. A harcművészet iránt érdeklődtek ugyan, de ez inkább szűk, lelkes közeg volt. Norris viszont túlontúl ambiciózus: több dojóba is befektetett, bérleti díjakat fizetett, felszerelést vásárolt, oktatókat alkalmazott. A fix költségek azonban magasabbak voltak, mint a stabilan befolyó tandíjak.

A filmtörténetbe való belépését az 1972-es A sárkány útja jelentette, amelynek nagy sztárja Bruce Lee volt, aki egymaga tette elképesztően népszerűvé a hongkongi harcművészeti akciófilmeket az Egyesült Államokban.

Norris a visszavonulása előtti egyik utolsó vb-címét New Yorkban szerezte még ’68-ban, ahol Lee megnézte, kiért rajong annyira Amerika. Valamit megláthatott Norrisban, mert felkereste őt, hogy eddzenek együtt. Pár évvel később Lee azonban eltűnt, mert teljesen ráfeszült a filmes karrierjére. Csak néhány év után, 1972-ben hívta fel Norrist, hogy csináljanak egy olyan közös filmet, „aminek a végső harcjelenetét az idők végtelenségéig emlegetik majd a nézők”. Ez lett A sárkány útja, melyben Chuck Norris alakította Lee ellenlábasát, akivel – harcművészeti szempontból – talán a valaha volt egyik legpontosabban megkoreografált harcjelenetet adták elő. Bár Norris figurája elveszti a csatát, a vereségével is legitimálja helyét ebben a világban: ha Bruce Lee-nek méltó ellenfél tudott lenni, akkor talán saját jogán is híressé válhat.

A hetvenes évek végén már olyan B-kategóriás filmekben kapott főszerepet, mint az Egyszemélyes hadsereg vagy A jó fiúk feketében járnak: ezek már egyértelműen az amerikai kulturális klímába illeszkedtek. A nyolcvanas évek elején készült két fontos Norris-film: az egyik a Magányos farkas, melyben egy texasi farmján élő, visszavonult igazságosztót alakított (a magyar változatban Vikidál Gyula szinkronizálta!), aki összejön a Bond-lányként ismertséget szerzett Barbara Carrarával, valamint komoly konfliktusba keveredik a nyugati harcművészeti filmek másik emblematikus arcával, David Carradine-nal.

A Norris-féle, titánkeménységű szobrot már itt elkezdték megalapozni.

Nem sokkal később – immár szakállal – leforgatja az Ütközetben eltűnt című klasszikust, ami a vietnámi háború okozta traumát teszi meg fő témájának, s amellyel egyúttal az amerikai néplélek is mélyen rezonálni tudott. A háború utóhatása, a vereség és a bizonytalanság érzése jól tetten érhető ebben a filmben. Trilógia lett Braddock ezredes harcaiból, ezáltal Norris termékeny gyilkológépé válhatott a vásznon: abban a korszakban, amikor Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger birtokolták az „egyszemélyes hadsereg” jelzőt, ő is kivívott magának egy tisztességes státuszt, igaz, jobbára videókazettákra gyártva életművét.

Mit adott Amerikának?

Hazugság volna azt állítani, hogy Chuck Norris ugyanakkora hatással volt a harcművészeti filmek felvirágoztatására, mint Bruce Lee. Ő közel sem volt olyan virtuóz harcművész, mint hongkongi származésú kollégája, de – sokak szerencséjére – taszító sztárallűrökkel sem rendelkezett. Norris a harcművészetet nem minden esetben megtorlásra használta filmjeiben, hanem morális fölényt mutatott azzal: a tisztelet, a fegyelem nevelési eszközzé vált kezei közt.

Az általa létrehozott iskolák, a neve alatt indított versenyek, sőt, saját módszertana bőségesen hozzájárultak ahhoz, hogy a különböző karateirányzatok az amerikai középosztály számára is legitim tevékenységgé váltak, sőt, ami ennél is fontosabb: az amerikai gyerekek itták a szavait.

Azt látták, van a filmvilágban egy bajszos, farmerdzsekis, kalapos férfi, aki a testi és mentális fegyelmével bármire képes.

Lee nagyon korai, 1973-ban bekövetkezett rejtélyes halála csak tovább növelte a Norris körüli misztikumot, egyúttal fokozta az érdeklődést tanítása iránt. Az amerikai fiatalok számára Lee lázadó figura volt, karizmatikus, gyors, ideológiailag tudatos. Kulturális értelemben megváltoztatta azt, ahogyan gondolkodtak addig az emberek a harcművészetről. Norris hatása nem volt ennyire intellektuális, de tömegek fordultak miatta a sporthoz, fekete öves példaképet láttak benne a gyerekek, a harcművészet pedig az amerikai nevelési kultúra részévé vált hosszú időre.

A nyolcvanas évek végére, már a mozifilmekből való kiszorulása után a sztár nagyon helyesen felismerte, hogy színészként nem fegyverekkel a kezében kell igazságot szolgáltatnia, hanem a testével és azzal a morális fölénnyel, amit a harcművészet adhat.

Ebben jelentős állomás volt egy ártalmatlan tévésorozat. Norris – bár először nemet mondott – 1993 elvállalta a Walker, a texasi kopó főszerepét, melyben egy amerikai rangert játszott. Walker igazságosztása többnyire egyféle kimenetellel bír: így vagy úgy, de térdre kényszeríti ellenlábasát, és bár nincs olyan mértékig tisztában a bűntettekkel már az első percektől fogva, mint Columbo hadnagy, de az erkölcsi iránytűje valahogy mindig az igazság felé tereli. Az iránytű mozgatását pörgőrúgásokkal is elősegítette az évadokban, mintegy igazolva, hogy a harcművészeti tudás birtokában nincs valódi ellenfele.

Sok akció van, de minden tettünket az erkölcsösség mozgatja. Az igazságosság az igazságtalanság ellen küzd. Isten jól tudja, ma már többre van szükségünk. Az általam alakított karakterek csak végső megoldásként használják képességeiket

– vélekedett a saját sorozatában látottakról.

Filmjeivel, iskoláival, harcművészeti módszertanával a keleti harcművészetből kiemelte a kulturális idegenséget, és az önfejlesztést, az önbizalomépítést, a fegyelmet amerikai kompetenciává formálta. Mondani sem kell, mekkora sikerrel.

Saját életmódja csak tovább népszerűsítette. Norris a hírnév csúcsán is minden nap edzett. Nem pr-fogásként, sokkal inkább rutinból, és mert ragaszkodott a saját edzésprogramjához. Ezért nem dohányzott, mértéktartó életet élt, nyíltan beszélt a hitéről és a család fontosságáról. Alapítványokat hozott létre, ifjúsági programokat támogatott, hátrányos helyzetű gyerekeknek kínált edzéslehetőséget, gyakorlatilag élete végéig maradt a tanító szerepben.

The post Chuck Norris halálára: amerikanizálta a keleti harcművészetet, talán még Bruce Lee-től is ügyesebben first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu