A keresztények évszázadokig nagyra – a házastársnál és a gyermekeknél jóval többre – értékelték a cölibátust, vagyis a szextől való tartózkodást és a családi élet elutasítását, gondolván, hogy a cölibátusban élők, különösen a felesküdött szerzetesek és apácák hamarabb jutnak a mennybe, mint a házasok. A házasságból ki lehetett menekülni, ha valaki szerzetesi életre váltott, hallgassunk meg egy, a korai szerzetesség egyik vezéralakja, Cassianus Szent János 4. századi szerzetes által leírt borzalmas történetet. A keleti szerzetesek szabályai című útmutató könyvében Cassianus megemlékezik Patermutusról (a „néma apáról”), egy gazdag férfiról, aki vallásos életet akart követni, és kolostorba vonulásakor a nyolcéves kisfiát is magával vitte. A kolostor apátja nem értékelte e cselekedetét, ezért – hogy a biológiai köteléket elvágja – különböző intézményekbe utalva őket, elválasztotta egymástól az apát és a fiút.

Patermutust ezután szadista próbának vetették alá. Megtudta, hogy kisfiát „szándékosan elhanyagolják”, „rongyokban járatják”, nem mosdatják, sőt, olykor addig verik, amíg sírni nem kezd, csak azért, hogy érzékeltessék: vér szerinti apja nem védheti meg őt e kegyetlenségektől. A történet sokkoló módon az ószövetségi pátriárka, a fiát, Izsákot áldozatnak felajánló Ábrahám cselekedetének rituálisan előadott paródiájában kulminált, amikor az apát megparancsolta Patermutusnak, hogy dobja a fiát a folyóba. Már ott álltak a víz szélénél, amikor két, ott elhelyezett szerzetes közbelépett, hogy közölje az apával: átment az új hivatásához szükséges hűségvizsgán. Izsákhoz hasonlóan a fiú sem halt meg, Patermutus azonban mindent elveszített a múltjából. Többé már szülő sem volt.

A szírek kezdték

Cassianus olvasóitól elvárták, hogy Patermutus és kisfia történetét nagyra tartsák, mert Patermutus magára vállalta a cölibátust. A cölibátusban élő férfiakat és nőket – remetéket, szerzeteseket és apácákat, akik a szex minden formáját elutasították – legalább a 4. századtól kezdve spirituálisan magasabb rendűeknek tekintették a nemi kapcsolatok mocskából létrejövő, szokványos biológiai családoknál. Ez a következő ezer évben is így maradt, különösen a nyugati egyházban. De miért?

E kérdéssel szembesülve észszerűnek tűnhet, hogy a héber Bibliában vagy a keresztény Újszövetségben keressük a megoldás kulcsát, ám egyikben sem sokat vagy éppen semmit sem találunk, ami megadná a kolostori élet vagy a cölibátus alapját. Éppen ellenkezőleg. A judaizmus volt és marad az a vallás, amelyben a család – mint egység – központi szerepet kap, és úgy tűnik, ettől az Újszövetségben ábrázolt első keresztény generációk attitűdje sem túlságosan különbözik.

Ehelyett a 2. századi Szíriában találjuk az első példát a cölibátus gyakorlására, éspedig jóval a Biblia utolsó könyveinek megírása után. Hogy az elgondolás honnan származik, arra a földrajz, illetve a kereszténység és a más vallások közötti kölcsönhatások adhatnak választ. A szírek voltak a Mediterráneum keleti részének nagy vállalkozói, nyugaton a Római Birodalommal, keleten pedig Indiával, Közép-Ázsiával, sőt, Kínával is kereskedtek. És mit találtak Keleten? Kolostorokat.

Cölibátusban élő – buddhista és hindu – közösségeket. A szíriai keresztények ezt jó elgondolásnak találhatták: spirituálisan gazdagodtak általa, ezért magukkal is vitték.

Bármi történt is pontosan, a monaszticizmus kialakulása óriási sikersztori volt, egyre több keresztény akart szerzetes, illetve apáca lenni, mert a cölibátus vitte őket a lehető legközelebb az angyalokhoz, Isten közvetlen szolgáihoz.

Önmegtartóztató atyák

A 4. és 5. században némi nehézség merült fel, amikor férfiak két különböző csoportja gondolt egyfajta földi angyalként önmagára: a szerzetesek és az eunuchok. Az eunuchok ebben az időben fontos részét képezték a keresztény társadalomnak: császárok és császárnék szolgái, a Bizánci Birodalomban pedig hadvezérek voltak. A bizánci keresztény egyházban több konstantinápolyi pátriárka (lényegében érsek) eunuch volt, további zavaró momentum, hogy jó néhány szerzetes szintén. A nagyratörő fiatal férfiak számára ugyanis a kasztráció a hivatali előmenetel lehetőségét kínálta a bizánci császárok uralma alatt.

A szerzetesség tovább terjeszkedett, amikor a keresztény egyház szövetségre lépett a római császári hatalommal, és a cölibátus egyéni választás kérdése lett egy olyan társadalomban, amely egyébként a legtöbbeknek korlátozott lehetőségeket kínált. A cölibátus valójában lehetőséget adott, hogy megközelítsük az Istennel való egyesülést azáltal, hogy egyfajta élő vértanúságot vállalt valaki egy olyan korban, amikor a tényleges vértanúság többé nem volt lehetséges, mert Róma az üldözést felcserélte a pénzbeli támogatással.

Az évek során különbségek alakultak ki a keleti és a nyugati szerzetesség között. Johannes Cassianus tanításait követve Nursiai Szent Benedek (480 k. – 547 k.), aki Itáliában megalapította a legbefolyásosabb nyugati szerzetesrendet, a bencésekét, elítélte azt a keleti szokást, hogy két vagy három szerzetes él együtt, és a szerzetesek a közösségeken kívül vándorolnak. A keleti keresztény monaszticizmusban a cölibátus mindkét formája általános maradt, míg a nyugatiak csak a 13. században fedezték fel újra a vándor szerzetes egy gondosan ellenőrzött változatát, a barátot.

A legfontosabb momentum, hogy – miközben Nyugat-Európa életében és kultúrájában a kolostorok központi jelentőségre tettek szert – a nyugati egyház a kereszténység történetében egyedülálló lépést tett: egyesített két különböző elköteleződést: a cölibátust és a papi hivatást. Ez részét képezte a nyugati társadalom teljes átalakításának, amit egymást követő pápák indítottak, főként VII. Gergely (1073–1085), aki egy személyben volt az egyház feje és szerzetes, ezért e folyamatot gyakran jellemezték „gregorián reformként”, sőt, forradalomként.

Eredetileg nagyon kevés szerzetes volt egyben pap is, és a legtöbb pap nős volt, de a 11. századtól Gergely és más nyugati egyházi vezetők a diakónusoknak, a papoknak és a püspököknek kategorikusan megtiltották a házasságot. Ebben az volt a logika, hogy

a szex gyakorlása – még a házasságban is – tisztátalanságot hoz magával, és ez a tisztátalanság a misézést is érintheti, ami a papság különleges hivatása.

Ez a radikális szétválasztás kettészakította a nyugati társadalmat papságra és laikusokra. Dyan Elliott középkortörténész velős megállapítása szerint ebből az következik, hogy „a cölibátusban élő klerikális elitnek párzó laikusokra van szüksége.” A keresztény házasság római katolikus teológiáját mindmáig ez a logika határozza meg.

Ez is változást jelentett, mivel korábban a keresztény házasságban ténylegesen megtörténhetett a szexuális kapcsolat elutasítása. A 4. és 10. század között a keleti és nyugati kereszténységben egyaránt találunk olyan történeteket, amelyekben szentéletű férjek és feleségek önmegtartóztató házasságban élnek. A legnépszerűbb angolszász szentek egyike, az előkelő születésű elyi Szent Ediltrud apácafőnöknő (636 k. – 679) nagy tiszteletben állt, pedig két egymást követő királyi házasságban is elutasította a szexet. Mindez a gregorián forradalom alatt megváltozott, mivel a házasság már nem csak az egyetlen helyzet volt, amelyben az utódnemzés törvényesen végbemehetett, de a házasságot – amennyire lehetett – az utódnemzés határozta meg. Ez az elgondolás csak a 11–12. század óta létezik.

Oldás és még erélyesebb tiltás

A 16. században Luther Márton és a protestáns reformerek megkérdőjelezték a társadalom e kettős szemléletét, mivel fellázadtak a régi nyugati egyház általuk romlottságnak tartott vonásai ellen, e romlottság fő szimbóluma a papság cölibátusa volt. Luther kinyilatkoztatta, hogy a papok semmiben sem különböznek más emberektől, ezért – mint minden más embernek – nekik is meg kell adni a lehetőséget, majdhogynem meg kell követelni tőlük, hogy házasságot kössenek és utódokat nemzzenek. Luther példát mutatott azzal, hogy feleségül vett egy korábbi apácát, Katharina von Borát, és viharosan boldog családi életet élt vele.

Mind a református Európában, mind a világszerte terjedő protestantizmuson belül a cölibátus nem csupán a második helyre szorult a házasság után, de még annál is rosszabb lett: pápista babona. A klerikális családok ismét vezető szerephez jutottak az egész protestáns Európában, jelenlétük a közösségben valójában példaképet állított más családok elé.

A reakció azonban most sem maradt el, mivel a nyugati egyház még erélyesebben megerősítette a cölibátus középkori attitűdjét. A tridenti zsinat (1545–1563), amely kiteljesítette az „ellenreformációt” – a katolicizmus visszavágását a protestantizmusnak –, a létező legünnepélyesebb átokkal sújtott mindenkit, aki azt állította, hogy „a házas állapot felülmúlja a szüzesség vagy a nőtlenség állapotát, és jobb és boldogabb dolog házasságban egyesülni, mint szűznek vagy nőtlennek maradni.”

A Loyolai Szent Ignác által alapított jezsuiták megjelenésével a cölibátusnak a hívek számára elérhető formái is bővültek. Az 1540-ben alapított társaság kezdettől fogva nemzetközi szervezet volt, amely szigorú felkészítést kínált a cölibátusban élőknek. Cserében a jezsuiták az elit laikus családok fiainak széles alapokon nyugvó, kifinomult oktatást kínáltak. A jezsuiták női cölibátusi szövetségesei, az orsolyiták egyidejűleg hasonló szolgálatot láttak el a lányok nevelésében.

Azokban az országokban, ahol a katolikus egyház megtartotta a befolyását, az ellenreformáció eszméi két évszázadon át felszálló ágban voltak. De aztán 1789-ben jött a francia forradalom, amely – a régi egyház hatalma elleni egyre brutálisabb kampány keretében – főként a papi nőtlenséget vette célba. A papokat halállal, börtönnel vagy száműzetéssel fenyegették, és a menekülés egyetlen megbízható útját a nősülés jelentette. Miután a régi katolikus keretek 1801 után részben helyreálltak (Napóleon és Róma ebben az évben kötött egyezséget, amely rendezte az egyház státuszát Franciaországban), a papság több mint 3000 tagja – köztük mintegy 1000 szerzetes és közel 300 apáca – kért pápai feloldozást az előző évtized során elkövetett „bűneiért”.

A Nyugat hanyatlása

Az érdekeit újból érvényesíteni képes katolikus egyház visszaállította a papi nőtlenséget, amit a 20. században újabb kihívások értek, mivel sok pap vagy papnak készülő férfi azt remélte: ez választás kérdésévé válhat. VI. Pál pápa azonban 1967-ben újból megerősítette a kötelező nőtlenséget, sok pap ezután feladta a közösségi szolgálatát, hogy megnősüljön. Nyugaton a pappá szentelésre várók száma látványos hanyatlásnak indult.

Afrikában sok helyen – ahol a házasság az egyházi státusztól függetlenül mindenkitől elvárt dolog – a helyi katolikusok között a reakció az volt, hogy egyszerűen folytassák az életüket a megszokott módon, és kezeljék jóindulattal azokat a katolikus papokat, akiknek házastársuk és utódaik vannak. Említésre érdemes, hogy Afrikában eközben továbbra is virágzott az elhivatottság a papi pálya iránt.

A cikket Boross Anna fordította.

The post Cölibátus: így lett a papoknak bűn a szex first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu