Sűrű hete volt az európai diplomáciának. Egymást váltotta több fontos és komoly külpolitikai következménnyel járó esemény. A védelmi miniszterek találkozójával kezdődött, majd a versenyképességről szóló informális csúcson és a müncheni biztonsági konferencián át az amerikai külügyminiszter szlovákiai és magyarországi látogatásán át valójában még mindig nem ért véget, mert a hetet a Donald Trump által meghirdetett Béketanács alakuló ülése zárja.

Ez utóbbin lesz ott a legkevesebb európai diplomata, mivel egyedül Magyarország és Bulgária csatlakozott hivatalosan, utóbbiaknak segíthetett, hogy a Béketanács egyik vezetője egy volt bolgár miniszter. Néhány uniós tagország megfigyelőként lesz jelen, és legalább egy uniós biztos is elmegy megnézni, mi történik az alakuló ülésen.

Nagyüzem

Ennél sokkal forgalmasabb volt az uniós diplomáciai nagyüzem. A védelmi miniszterek találkozójának lényege tulajdonképpen egy régebbi változás volt: az Európai Unió elkezdett fegyverkezni, és ez a folyamat most kezd beérni.

Az, hogy az EU nem költ eleget a saját védelmére, régi kritika az amerikai politikusoktól. Barack Obama még potyautasként hivatkozott azokra, akik nem teljesítik a NATO-tagság által előírt védelmi költéseket, Trump viszont már a NATO megszüntetésével fenyegetett.

Ezek a fenyegetések önmagukban nem voltak elegek arra, hogy az EU tegyen valamit, kellett hozzá az a bizalomvesztés is, amit Trump második ciklusának elején tapasztaltak. Ennek a bizalomvesztésnek több szintje volt. Az első sokk az volt, hogy az Egyesült Államok valóban magára hagyta Ukrajnát az oroszokkal való konfliktusban. Pontosabban az, ahogy magára hagyta. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök washingtoni látogatásának komoly következménye volt. A második sokk jóval később jött, ez Grönland fenyegetése volt az amerikai hadsereg által.

Az első sokkra az EU azzal reagált, hogy a SAFE nevű védelmi kooperáción keresztül a tagországok jelentős forrásokhoz juthatnak védelmi fejlesztésekhez, ha ezeket közösen valósítják meg. Magyarország rengeteg pénzt kért a programból, de a mi pályázatunkat még nem hagyták jóvá, amiben részben benne lehet a magyar választások közelsége is. A legkomplikáltabb ügy a legtöbbet kérő lengyeleké, akik a legkisebb arányban terveztek be másokkal közös projekteket. Ők azt mondták, tudják, mire akarnak költeni, csak adják meg rá a lehetőséget.

A második sokkra a válasz az európai védelmi rendszer újragondolása volt. Eddig is létezett olyan szabályrendszer az alapszerződésben, mely alapján az EU képes lehet a közös védelemre, erre az uniós szerződés 42. paragrafusának hetedik pontja ad lehetőséget, és egyszer már életbe is léptették – Franciaország a 2015-ös terrortámadások után kérte a többi tagország segítségét.

Ez lényegében pénzügyi és rendvédelmi segítséget jelentett, a gondolkodás most azonban arról szól, hogyan lehetne katonai-védelmi területre is kiterjeszteni, hasonlóan a NATO közös védelméhez. Az ügy előtt számos kihívás áll még, nagyon nehéz lesz megugrani, de önmagában a probléma felvetése előrelépés. Ezzel párhuzamosan egy ennél is lehetetlenebbnek tűnő változás kezdődött:

a németek és több más ország is elkezdett tárgyalni a francia nukleáris védelmi ernyő kiterjesztéséről.

Franciaország az egyetlen olyan uniós tag, amelynek van atomfegyvere, miután a britek kiléptek az EU-ból. Korábban a franciák is elzárkóztak attól, hogy kiterjesszék nukleáris védelmüket másra, de az amerikai védelem miatt erre nem is kellett gondolniuk.

Összefogás

Hasonló sokkok sora miatt került elő a védelmi tanácsot követő uniós csúcs legfontosabb ügyeként az, hogyan lehet előremozdítani az EU-t. A versenyképesség kifejezés, amit a vezetők ilyenkor használnak, valójában eufemizmus. Nemcsak a gazdasági növekedést jelenti, hanem a politikai irányítás rugalmasabbá tételét is. A mértékadó elméletek szerint a kettő nem is létezik egymás nélkül. Az EU még mindig túl megosztott, ha nagyobb gazdasági növekedést szeretne, akkor le kell bontani a tagállamok közötti akadályokat, és szorosabban kell együttműködni. Gyakorlatilag erről szól Mario Draghi sokat emlegetett jelentése a versenyképességről.

A mostani helyzetben a teljes Európai Unió föderalizálása szinte lehetetlen. A többsebességes unió korábban elképzelhetetlennek tűnt, miközben bizonyos szinten jóideje létezett. A belső mag most is létezik, ezt hívják eurózónának. Ennél tágabb együttműködés a schengeni övezet, ahol a határok is nyitva állnak egymás előtt. Még tágabb maga az unió, és Emmanuel Macron francia elnök kezdeményezésére korábban megszületett egy ennél is átfogóbb kezdeményezés. Az Európai Politikai Közösség gyűlésein azok az európai országok is részt vehetnek, melyek nem állnak készen arra, hogy az EU teljes jogú tagjai legyenek. Ez az ötlet is azt a problémát próbálta megoldani, hogy Európa nem feltétlenül áll készen a bővítésre, viszont nem akarja elengedni a szomszédos országok kezét.

A mostani politikai kommunikáció egyértelműen abba az irányba megy, hogy az EU-n belül egy még koherensebb mag jöjjön létre, amely szorosabb együttműködéssel húzná maga után a többi uniós országot is. Az E6 formátum elvileg átmeneti kezdeményezés, ebben az EU alapító tagországai és legnagyobb gazdaságai közül hat vesz részt, a német, francia, olasz, spanyol, holland tengely, kiegészülve Lengyelországgal, az EU keleti országainak szuperhatalmával. Az, hogy ebből lesz-e bármi, szintén kérdéses, de a védelmi együttműködéshez hasonlóan itt is fontos fejlemény az elképzelés megszületése is.

Csak Európán gondolkodnak

Az EU-csúcsot követő müncheni találkozó még ennél is több tanulsággal szolgált az unió külkapcsolatairól. A müncheni találkozó a második világháborút követő időszak legfontosabb transzatlanti kapcsolatává vált, de tavaly komoly sokk érte, amikor J.D. Vance alelnök brutális beszédben állt bele az európai országokba. Most nem Vance beszélt az amerikaiak részéről, hanem Marco Rubio külügyminiszter, aki nagyjából ugyanazt a kormányzati elképzelést vázolta fel, igaz, sokkal udvariasabban. Eszerint az Egyesült Államok aggódik Európa miatt, amit egyébként a testvérének tart, de látja a problémákat. A problémák megállapítása is hasonló: cenzúra, civilizációs hanyatlás, migráció, gazdasági gyengeség.

Arról, hogy az Egyesült Államok mostani kormánya felől ez az aggodalom nem feltétlenül őszinte, már korábban írtunk. Ami viszont érdekes, de kétségkívül alultárgyalt része a vitának, hogy mennyire sokat foglalkozik a mostani amerikai közbeszéd Európával.

A kontinens régóta az amerikai külpolitikai gondolkodás perifériáján volt. Obamát nem különösebben érdekelte Európa, inkább a Csendes-óceáni térségre koncentrált a Közel-Kelet mellett. Trump első elnöksége Kínával foglalkozott sokat, Joe Biden egy kicsit visszahozta a régi transzatlanti kapcsolatok árnyát, de úgy tűnt, Trump második elnöksége ennek is véget fog vetni.

Ehhez képest az látszik, hogy az amerikaiak elképesztően Európa-központúan látják a világot, még ha vegyes is, hogy milyen érzelmekkel nézik ezt. Trump erőszakkal fenyegette Grönlandot és a terület felett őrködő Dániát, a konfliktust pedig a svájci Davosban sikerült rendezni. A müncheni konferenciát az amerikai külügyminiszter mellett nem kevesebb, mint hat olyan demokrata látogatta meg, akik esélyesek a következő elnökségre. És ez még egy kisebb delegáció volt, mert az utolsó pillanatban lemondták a képviselőház Európával foglalkozó tagjainak látogatását. Beszédet mondott Alexandria Ocasio-Cortez, Gavin Newsom, szerepelt panelbeszélgetésben Hillary Clinton, és ott volt Ruben Gallego, a demokraták egyik csodagyereke is.

Mindannyian elmondták, hogyan látják másképp a transzatlanti kapcsolatokat, mint a mostani kormányzat. Ocasio-Cortez alapvetően arról beszélt, hogy a populizmus előterörése mögött az egyenlőtlenség áll, amivel baloldali keretbe rendezte a transzatlanti vitát, Newsom pedig arról, hogy Trump átmeneti, nem lesz akkora hagyatéka, mint amitől most tartanak. A központi elem az volt, hogy mindannyian hazafelé beszéltek, mind a saját elnökjelöltségüket próbálták építeni.

Az amerikai politikában ráadásul kifejezetten fontos téma lett az európai viszony és az Európából importált ideológiai viták. Régi elképzelés, hogy az amerikai ideológiai megosztottság folyamatosan szivárog be máshová, így Európába is. De azok a témák és módok, ahogy az amerikaiak most beszélnek, inkább Európából érkeztek. A Nagy Népességcsere (Great Replacement) elmélete Franciaországból jött, és az, ahogy az amerikai jobboldal most látja a migrációt, inkább európai szemlélet, mint amerikai. A korábbi jobboldali kormányoktól ez idegen volt. Trump ráadásul egy sor hagyományosan jobboldali ideológiai ügyet írt felül, mint a melegkérdést és az abortuszt, így ezeket is részben európai kultúrharcokkal helyettesítik az amerikai szélsőjobbon. A civilizációs hanyatlás, a keresztény gyökerek elvesztése szintén inkább európai kérdések, amelyeket egy alapvetően protestáns ország kívülről néz egy jórészt katolikus kontinensen.

Különösen ahhoz képest érdekes, hogy mennyit beszélnek Európáról, hogy más fenyegetésekről szinte alig esik szó. Korábban a Kínától való félelem egyesítette az amerikai politikát, és ez nyilván most is létezik, de alig esik róla szó. Oroszországgal és Kínával a mostani kormányzat a vámháborún túl baráti viszonyt ápol, a nemzetbiztonsági stratégiában is fontosabb helyet kapott az európai fenyegetés, mint az orosz és a kínai.

The post Csak Európa jár Amerika fejében first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu